I.

Tíz év emlékei. Tíz év pillanatai. Ahogy telik az idő a tegnapi, majd a mai pillanat is hamar emlékké sárgul, s belevegyül a múlt képei közé. Régi fotókat nézek, magam előtt kiterítve sok száz pillanatfotó a főiskola életéből, a Főiskolai Tükör fotói. Akkor még nem digitálisan fotóztunk, minden eseményről készült felvétel után egy-két napot várni kellett, hogy láthassuk a képeket. Ezeket a fotókat pedig nem dobtuk ki, nem úgy a digitálisakat. Azokat százszámra készítjük, szinte már szelektálni sincs időnk, a felét a lomtárba dobjuk, cd-re írjuk, aztán talán sose nézzük meg újra. Most mégis. Magam elé veszem a laptopot és az elmúlt öt év újság-archívumát is sorra lapozom, napokig tart. Emlék itt, emlék ott. Régi barátok, ismerős arcok, ja, itt is voltam, ja, ezen is részt vettünk. Összecsomagolom végül a megsárgult fotókat, bezárom a képtárat is. Mennyi mindenről írtunk, mennyi mindent megörökítettünk, mennyi emlék, mennyi pillanat. Van mire gondolni, jó szívvel, kedvvel…

II.

Régi barátaim hívtak fel nemrég, hogy mi újság velem. Van, akivel tíz éve, ha találkoztam, van akivel csak pár, néhányukkal hónapokkal ezelőtt. Úgy látszik, a nyár vége, vagy talán a kerek év (2010) előhozza a régi emlékeket, s jólesik nosztalgiázni. Majd minden estére jutott egy-egy beszélgetés, hosszú órákon át. Legyen ez egy lánc, felhívtam hát’ én is néhány régen látott ismerőst, hogy vannak, mi újság velük. Jól esett nekik, nem tették le rögtön a telefont, úgy tűnik, összejön még néhány esti beszélgetés…

I.

A kedvenc kávézómban ülök, gőzölög előttem a jó erős cappuccino, s közben a tévében hallom, ahogy a British Petrol (BP) olajtársaság vezérigazgatója (nem fontos a név!) a nyugalom élő szobrát mintázva ecseteli, hogy az amerikai partoknál történt olajkatasztrófa (!) nem olyan nagy, mint amilyennek látszik, hamar úrrá lettek a helyzeten, a világon senki sem tudta, hogy mit kellene tenni. Miközben mindenki az olajért harcol, folytatja, a sikerből mindenki akar, ha baj van egyedül marad, azért ez mégiscsak szemtelenség! Ez utóbbit már nem tette hozzá, de végül is ez volt a summázata. Gondoltam, meg is sajnálom, ez egy jó ember, talán jó szakember is, aki rosszkor volt, rossz helyen, mert hát mit tehet erről a katasztrófáról, a vállalatot jól igazgatta, néhány stiklivel elvezette, de az az üzleti életben természetes, ott a magas toronyház legfelső emeletén, a vezérigazgtói székből, semmit se tehet arról, hogy a fiúk a tengeren elbaltáztak valamit, ám kihalt a fél élővilág egy Magyarországnyi területen, jobb esetben csak ennyi történt. Kezdem megsajnálni, majd hallom, hogy másnap már, a Bob nevű vitorlásán ült, nyaralt, vagy versenyzett, egyszóval szórakozott, miközben az olaj csak folyt bele a tengerbe, emberek százai, önkéntesek azon dolgoztak, hogy megállítsák, vagy helyrehozzák, amit talán nem is lehet, miközben ő a hajóján pihen, aminek a neve is körbejárta a világsajtót, mint fontos információ, mondom még egyszer: Bob. Aztán arról olvasok, hogy a BP igazgatótanácsa szavazott, hogy a vezérigazgató végkielégítését a felére csökkentik, ami így se kevés (tizenkét-millió font). Úgy látszik a világ üzleti fele, látszatra megrökönyödik az eseten, valójában csak a felszínt piszkálja meg, mint, ahogy a gazdasági világválság után se hullottak olyan nagy számban a bankvezető-fejek, megmaradtak a végkielégítések, s ma már úgy tesznek, mintha, mi sem történt volna… A világ másik fele pedig elszenvedi a válságot, a katasztrófák igazi áldozata, mit sem tehet, csak nyel egyet, kifizeti a megnövekedett hitelek kamatait, vagy önkéntesként takarítja a kiömlött olajat az óceánból. Sarkítok? Lehet.
Mindeközben szintén a tévében kelt közfelháborodást az a amerikai gazdasági szakember, aki szerint, nem kell a válságokat komolyan venni, mindennek megvan a jobb oldala is, mondja, s sandán már rá is készül egy viccre, hogy demonstrálja, miről beszél: most például olcsóbban lehet az olajos halat előállítani…, (hmmm…) majd a riporterre kacsint.
Közben kihűlt cappuccinómat kavargatva a rohanó autók között rohanó embereket figyelem, akik talán a rohanó idő elől menekülnek. Már látom, nemsokára én is közéjük vegyülök, rohanok én is. S vajon mindig tudjuk-e, hova, s miért?

II.

Azon az estén többen is az eget kémlelték. Tiszta, mély kék színű volt a látóhatár, ezernyi csillaggal, az apró pontok ütemesen pulzáltak, némelyik erősebben, másik gyengébben, kedvük szerint. Az égbolt közepén a Hold ragyogott, meghízva, teljes pompájában, nagy karimát növesztett, amely hol sárgán, hol lilán ragyogott körülötte, akár egy glória. Ott pöffeszkedik a nagy csillag! – kiáltott fel egy kisfiú, s közben megmarkolta anyja kezét, lassan hozzábújt, majd a háta mögé, mintha félve várná, hogy a nagy csillag majd mogorván válaszol, hogy még, hogy pöffeszkedik, miféle beszéd az! De az égi golyó nem válaszolt, bölcsen mosolygott, kihúzta magát, büszkén nézett körbe a lent álló tömegre, talán azt mondta: nézzetek csak, szépségem lenyűgöző, s egyedülálló.
Aztán a Hold egyszer csak fogyni kezdett, lassan szürke, majd fekete köd lepte be, sűrű, mély árnyék borult a fénylő dombokra, völgyekre. A földön állók összebújtak, érezték bőrükön a hideg fuvallatot, az est fényei elhalványodtak, s végül eltűnt a láthatáron a fényes pont, kalapja sötét bordóra váltott, glóriája megszűnt ragyogni, hosszú perceken át.
Közben a Föld túloldalán a Nap kéjes mosolygott, ám ezt nem figyelte, s nem is látta senki.

I.

Mit hozott a nyár? Esőt, vizet. Mit hozott a nyár? Vihart, szelet. Mit hozott a nyár? Új színeket. Mit hozott a nyár? Csókot, tízet. Mit hozott a nyár? Mosolyt, széleset. Mit hozott a nyár? Fotót, éleset. Mit hozott a nyár? Kézfogást, erőset. Mit hozott a nyár? Új szív dobogását. Mit hozott a nyár? Zöldellő levelet. Mit hozott a nyár? Piros virágokat. Ilyet-olyat. Mit hozott a nyár? Napsütést, meleget. Mit hozott a nyár? Kiflit, kenyeret. Mit hozott a nyár? Meg lángost, tejfölöset. Mit hozott a nyár? Tavat, folyót, fürdőhelyet. Mit hozott a nyár? Tervet, emlékeket. Mit hozott a nyár? Focit, sört, vuvuzelát. Mit hozott a nyár? …és még az elején jár.
Mit vitt a nyár? Mit hozott, mindet.

II.

Szerette az embereket. Más a fákat, vagy a madarakat nézte órákig. Erdőbe járt, vagy a hegyekbe, hogy kikapcsolódjon. Sokan a felhőket szeretik számolgatni az égen, van, aki az alakjukat figyeli, az egyik állatra hasonlít, vagy emberi arcra; szerintem csak egyszerű felhőkre. Vannak fehérek, szürkék, bordók, lilák, fodrosak és simák, amőba alakúak és hosszúkásak.
Szerette az embereket. Minden délután kiült a főtéren a nagy szobor alá, addigra már a pad melletti platánsor árnyéka is odaért, s beterítette a szürke ülőalkalmatosságokat. Megszámolta, hány ember halad el előtte, mennyi megy jobbról balra, vagy az ellenkező irányba. Figyelte a járásukat, kétharmaduk siet, egyharmaduk lassan megy, még nézelődni is van ideje, vagy egyszerűen tanácstalan, gondolta. Érdekelte az emberek ruhája is, ahogy jött a nyár közepe, egyre többen hordtak kék és piros ruhákat, aztán az ősz közeledtével inkább a szürke és a barna jött divatba. A fiatal nők szerették a fehér ruhákat viselni, az idősebbek inkább szomorúbb színeket. Az iskolások inkább a feketében vagy tarka színekbe öltöztek, olyanok mint a tarkabab, hasonlította őket kedvenc ételéhez. Egyik délután eszébe jutott, milyen kár, hogy nagyon kevesen viselnek kalapot, bezzeg húsz évvel ezelőtt minden hölgy színes, változatos formájúval díszítette a frizuráját, az urak pedig nemes bőrből készült fejfedőt hordtak, pont olyan színűt, mint az öltönyük.
Figyelte az emberek árnyékát is, délelőtt még a harangtorony felől követte a járókelőket, délutánra már a szürke hotel irányába mutatott minden árnyék feje. Hmmm, gondolta, milyen nagy súlyt cipelnek, s talán észre sem veszik, két test, egy lélek. Sok kövér embernek volt sovány árnyéka délután, és sok vékonynak kerek déltájban.
Sok volt az ismerős arc, olyanok, akik mindig délben jártak ebédelni, vagy pontban négy óra három perckor léptek ki a hivatal ajtaján, s befejezvén a munkát előbb megittak egy üveg sört a Pompás Pejkó sörözőben, majd haza indultak. Hogy lehet úgy megismerni az embereket, tűnődött magában, hogy sohasem beszéltem velük, sosem hallottam, mit is gondolnak valójában, hogy a hétköznapi álcába mögött mit viselnek valójában, hogy hívhatják őket, s vajon szeretik-e a keresztnevüket, mi a kedvenc ételük, otthon ki várja őket?
Aztán egy napon már nem jött többet, nem figyelte az embereket, nem találgatta ki, honnan, hová siet, ki, miért és mennyire…
Egy napon jött egy ember, egy ember, hosszú szakállú, komoly férfi s, ahogy sétált át a tér egyik oldaláról a másikra, talán pont jobbról balra, a Kereki Presszó felől a nagytemplom irányába, egy pillanatra arra a bizonyos padra nézett, s olyan üresnek találta, nem tudta miért, nem tudta mi is hiányozhat neki. Megállt egy pillanatra, megvakarta a fejét, ez lehet a déjàvu, vagy valami hasonló, vagy annak ellentéte, gondolta, sóhajtott egyet. Sóhajtott, hangosan, mert tudta, hogy épp senki se figyeli. Úgy érezte, nem volt ez mindig így…

I.

A napokban szülővárosomban jártam, meglátogattam régen látott barátaimat. A helyszín egy jó nevű presszó, a hátsó teremben billiárddal, csocsóval, pókerasztallal, ahogy illik. Bevallom, régen jártam már hazai tájakon, s bizony a helyi nyelvjárást az ember olykor már nem érti meg, átáll a szatmári szlengre, tájszavakra: a gyerek helyett hajlamos puját, a szárma helyett töltött káposztát mondani (holott persze tudjuk, hogy ez utóbbiak esetében csak hasonló ételekről van szó, az elkészítési módjuk jelentősen különbözik, de ebbe most nem mennék bele, jobb a békesség. Majd a Buday!). Az is hozzátartozik persze az igazsághoz, hogy, ha hazamegyek, ahogy meglátom a családom, rögtön átáll a gondolkodásom, újra gyerek leszek, s akár úgy is beszélhetek, mint egy kamasz, elhagyva a hivatalos társalgás kötelező, udvariassági formuláit. Ha káromkodom, a „hétszázát” helyett nyugodtan számra vehetem a „rézfánfütyülő rézangyalát” is. S azon a késő tavaszi délután, ott az ódon presszó pultjánál számra is vettem. S azóta már kétszer is meggondolom, hogyan kérek sört, bort, pálinkát…

Történt ugyanis, hogy kértem magamnak és a barátoknak két sört, egy pohár jó bort és egy kólát, ez utóbbit, nyomatékosítottan, szívószállal. Az idősödő csapos nem sietve el a kiszolgálást, elébem tolta a söröket, a bort, barátom elé a kólát, értékeltem a szándékát, még ha túlzó volt is, nagyra értékeltem, hogy kinézi belőlem, megiszom a söröket, s utána a bort is. Majd eltűnt egy pillanatra a pult alatt, kisvártatva odahajolt hozzám, s a fejét vakarva félve kérdezte: kinek lesz a szilvapálinka? – Na, – mondom -, ez már emberes hely! Nem szilvapálinka, hanem szívószál! – Oh, anyám, borogass! – tárta szét a karját, megdöbbenve, majd laza mozdulattal billentett bele egy fekete szívószálat a pulton gyöngyöző fekete italba.

Persze a szilva se ment volna kárba, gondolom. Majd legközelebb! S hát ez egy olyan vendéglátóipari egység, ahol azóta senki se mer szívószálat kérni, minek is! Szabolcsi nyelvjárásban persze minden főnév valamilyen pálinkafélét takar. …csak megfelelő hangsúllyal kell mondani.

II.

Egyre nagyobb vihart kavar az egyház berkein belül és kívül is a gyermekeket molesztáló papok ügye. Nehéz pártatlanul állást foglalni e témában, annyi bizonyos, hogy a pedofil papok tetteit mindenki elítéli, s így vélekedik a közvélemény az egyház eltusoló politikájával kapcsolatban is. A pápa az utóbbi időben nem győz bocsánatot kérni az áldozatoktól, ám ennek ellenére is úgy tűnik, vannak olyan egyházi vezetők, akik nem érzik ennek súlyát, veszélyét az egyház intézményrendszerére, s nem látják az emberek az egyházi elöljárókba vetett hitének megcsorbulását, amit valljunk be nehéz lesz kiköszörülni… Annál is inkább, mert az egyház szerepét, a XXI. században vállalható küldetését sokan sokféle úton keresik, a többségében konzervatív értékekhez való kötődését nehéz átlépni, s hónapról-hónapra kell igazodni a gyorsan változó társadalmi normákhoz, az újabb és újabb közösségi értékrend-törésekhez.

Nem érzi a pedofil botrány súlyát, s annak pontos megoldását se jó helyen keresi Denis Brennan, az ír katolikus egyház püspöke, aki anyagi támogatást vár a helyi katolikus egyház körül gyűrűző pedofilbotrány nyomán indított perek kártérítési költségeinek kiegyenlítésére. Nemrég, botrányt kavart felhívásában azt mondta, hogy az ír katolikus egyház minden más forrást kimerített, így nem maradt választás, a hívőkhöz kell fordulniuk adományokért; értsd: készpénzért. Ami a végösszeget illeti, tekintélyes számláról lehet szó: 48 áldozatnak eddig nyolcmillió eurónyi kártérítést fizettek ki, ott vannak még a folyamatban lévő perek és ügyvédi költségek. Számítások szerint az egyházkerület 80 plébániájához tartozó mintegy 100 ezer hívőnek összesen évi 60 ezer eurót kellene „adományoznia” a következő húsz évben, amíg minden ügy nyugvópontra nem jut. „Ez obszcén. A katolikus egyház a világ egyik leggazdagabb intézménye. Nem hagyhatjuk, hogy a hívők mögé bújva tegye jóvá egyetemes bűneit” – kommentálta a hívőknek szóló fizetési felhívást egy pedofil áldozatokat segítő szervezet vezetője.

…S maga az elv, a gondolat is nonszensz, tehetjük hozzá, amennyiben az egyház vállalja vezetőinek tetteiért a felelősséget, merthogy vállalnia kell, akkor a saját híveivel fizettetné vissza a nekik okozott kárt… Kvázi a büntetlen fizetne a sértettnek a bűnös tetteiért. Bár, ha jogilag belegondolok, és akkor az egyház vagyona mégiscsak a hívőké, legalábbis az ő adományaiból növekedett…, az igazi megoldás az lenne, ha a bűnös egyházi vezetők fizetnének saját vagyonukkal a bűneikért, ahogy mindenki más… S gondolom, ez előbb-utóbb így is lesz…

I.

…reggelente, ahogy elhaladtam az ablaka előtt, mindig rámtört egy meghatározhatatlan érzés. Érzés, ami mozgatja az inakat, izmokat, gondolatokat hoz létre, ez az érzés irányított, s mindig felnéztem oda, arra a bizonyos ablakra. Nem néztem máshová, tudtam, hova kell, éreztem, hogy ott lesz, vagy ott van mögötte. Húzta a fejem valami titkos erő, földöntúli, megmagyarázhatatlan, irányította tekintetem pont arra a bizonyos ablakra. Tíz meg tíz ablak volt azon a házon, vagy száz abban a tömbben. Az egyik ablak ütött-kopott, a másik felújított, műanyag, volt sárga festéssel elcsúfított, volt, amelyikről pergett a festés, amit a járdáról is látni lehetett, az ablakok mögött ezerféle függöny, fehér csipke, szürke selyem, tarka, színes sötétítőfüggönyök, vagy csupasz ablaktáblák, ott be lehetett látni a szobába, a plafonon egy kék háromágú csillár volt, mindig égett.

Minden reggel ugyanarra vitt az utam, ahogy a ház előtt elhaladtam, felnéztem arra az ablakra, mindig el volt már húzva a függöny, s ott könyökölt az ablakban, kezében gőzölgő ital és valahányszor láttam, az eget nézte. Mit lehet az égen bámulni minden nap? Az utcán és a járókelőkön van inkább bámulnivaló. Hova mennek? Mit akarnak? Miért bámulnak fel az ablakokra? Mit cipelnek? Honnan cipelik? Kivel mennek, mért vele mennek? Abból az ablakból inkább ezek a kérdések lennének ildomosak.

Az eget nézte, minden nap más volt az arca. Hol vidám, hol szomorú. De a vidámság és a szomorúság se volt mindig egyforma, a vidámság ezer féle árnyalata, a szomorúság sokféle komorsága. Minden reggel más, szemében pedig tükröződött az ég. A felhők homokszürkéje, az ég kékje, nap sárgája, a hajnali hold szürkéje, a madarak tiszta fehérje.

II.

Mit árulnak el rólunk a tárgyak? Az a tárgy, amit választunk, amit magunkkal hordozunk: mi vagyunk. Belőlünk egy kis rész. Vannak tárgyak, amikkel üzenni akarunk, amik az életünket segítik, amikkel falat építünk magunk köré, vagy bezárjuk magunkat vele. A kulcsok ajtókat nyitnak ki, zárnak be. Ajtókon, kapukon át jutunk be valahová, vagy zárunk el valamit mások elől.

Az egyik barátomhoz siettem egy régi panelház legfelső emeletére, de eltévesztettem a lépcsőházat, így kétszer tehettem meg ugyanazt a távot, másodszor már számoltam a lépcsőket, két lihegés között. Kerestem a megfelelő szintet, s közben az ajtókat figyeltem. Vajon egy-egy bejárat mögött kik laknak, figyeltem a neveket (már, ahol ki volt írva), milyen betűtípussal, milyen táblára, vagy csak úgy az ajtóra vésték fel. Az ajtó műanyagból van, vagy fából, díszes, vagy egyszerű, egy zár van rajta vagy több tucat. Némelyik ajtón volt dísz, vagy még a karácsonyi, vagy már a tavaszi, húsvéti ajtódísz, vagy koszorú.

Mit árul el rólunk az a tárgy, ami elválasztja intim saját világunkat és a nagyvilágot, a mindennapi rohanást és a pihenés, béke szigetét (jobb esetben)?

A tárgyak magukhoz kötnek bennünket. Hozzánk szegezi magát a mobiltelefon, s mi vele hozzászegezzük magunkat a világhoz, bárhol elérhetőek vagyunk. S mások elvárják, hogy bármikor elérhetőek legyünk általa. Nem lehet elrejtőzni. Lehallgatják telefonjainkat, vizsgálják sms-ünket, a cellainformációk megmondják éppen hol vagyunk, vagy hol voltunk tegnap, tegnapelőtt. Hova rejtőzhetünk el, ha magányra vágyunk? Egy ajtó mögé? Melyik ajtó mögé? Jut nekünk még intimitás, feltöltődést adó nyugodt hely?

Mit árulnak el rólunk a tárgyak?