2010. július

I.

A kedvenc kávézómban ülök, gőzölög előttem a jó erős cappuccino, s közben a tévében hallom, ahogy a British Petrol (BP) olajtársaság vezérigazgatója (nem fontos a név!) a nyugalom élő szobrát mintázva ecseteli, hogy az amerikai partoknál történt olajkatasztrófa (!) nem olyan nagy, mint amilyennek látszik, hamar úrrá lettek a helyzeten, a világon senki sem tudta, hogy mit kellene tenni. Miközben mindenki az olajért harcol, folytatja, a sikerből mindenki akar, ha baj van egyedül marad, azért ez mégiscsak szemtelenség! Ez utóbbit már nem tette hozzá, de végül is ez volt a summázata. Gondoltam, meg is sajnálom, ez egy jó ember, talán jó szakember is, aki rosszkor volt, rossz helyen, mert hát mit tehet erről a katasztrófáról, a vállalatot jól igazgatta, néhány stiklivel elvezette, de az az üzleti életben természetes, ott a magas toronyház legfelső emeletén, a vezérigazgtói székből, semmit se tehet arról, hogy a fiúk a tengeren elbaltáztak valamit, ám kihalt a fél élővilág egy Magyarországnyi területen, jobb esetben csak ennyi történt. Kezdem megsajnálni, majd hallom, hogy másnap már, a Bob nevű vitorlásán ült, nyaralt, vagy versenyzett, egyszóval szórakozott, miközben az olaj csak folyt bele a tengerbe, emberek százai, önkéntesek azon dolgoztak, hogy megállítsák, vagy helyrehozzák, amit talán nem is lehet, miközben ő a hajóján pihen, aminek a neve is körbejárta a világsajtót, mint fontos információ, mondom még egyszer: Bob. Aztán arról olvasok, hogy a BP igazgatótanácsa szavazott, hogy a vezérigazgató végkielégítését a felére csökkentik, ami így se kevés (tizenkét-millió font). Úgy látszik a világ üzleti fele, látszatra megrökönyödik az eseten, valójában csak a felszínt piszkálja meg, mint, ahogy a gazdasági világválság után se hullottak olyan nagy számban a bankvezető-fejek, megmaradtak a végkielégítések, s ma már úgy tesznek, mintha, mi sem történt volna… A világ másik fele pedig elszenvedi a válságot, a katasztrófák igazi áldozata, mit sem tehet, csak nyel egyet, kifizeti a megnövekedett hitelek kamatait, vagy önkéntesként takarítja a kiömlött olajat az óceánból. Sarkítok? Lehet.
Mindeközben szintén a tévében kelt közfelháborodást az a amerikai gazdasági szakember, aki szerint, nem kell a válságokat komolyan venni, mindennek megvan a jobb oldala is, mondja, s sandán már rá is készül egy viccre, hogy demonstrálja, miről beszél: most például olcsóbban lehet az olajos halat előállítani…, (hmmm…) majd a riporterre kacsint.
Közben kihűlt cappuccinómat kavargatva a rohanó autók között rohanó embereket figyelem, akik talán a rohanó idő elől menekülnek. Már látom, nemsokára én is közéjük vegyülök, rohanok én is. S vajon mindig tudjuk-e, hova, s miért?

II.

Azon az estén többen is az eget kémlelték. Tiszta, mély kék színű volt a látóhatár, ezernyi csillaggal, az apró pontok ütemesen pulzáltak, némelyik erősebben, másik gyengébben, kedvük szerint. Az égbolt közepén a Hold ragyogott, meghízva, teljes pompájában, nagy karimát növesztett, amely hol sárgán, hol lilán ragyogott körülötte, akár egy glória. Ott pöffeszkedik a nagy csillag! – kiáltott fel egy kisfiú, s közben megmarkolta anyja kezét, lassan hozzábújt, majd a háta mögé, mintha félve várná, hogy a nagy csillag majd mogorván válaszol, hogy még, hogy pöffeszkedik, miféle beszéd az! De az égi golyó nem válaszolt, bölcsen mosolygott, kihúzta magát, büszkén nézett körbe a lent álló tömegre, talán azt mondta: nézzetek csak, szépségem lenyűgöző, s egyedülálló.
Aztán a Hold egyszer csak fogyni kezdett, lassan szürke, majd fekete köd lepte be, sűrű, mély árnyék borult a fénylő dombokra, völgyekre. A földön állók összebújtak, érezték bőrükön a hideg fuvallatot, az est fényei elhalványodtak, s végül eltűnt a láthatáron a fényes pont, kalapja sötét bordóra váltott, glóriája megszűnt ragyogni, hosszú perceken át.
Közben a Föld túloldalán a Nap kéjes mosolygott, ám ezt nem figyelte, s nem is látta senki.