I.

A napokban szülővárosomban jártam, meglátogattam régen látott barátaimat. A helyszín egy jó nevű presszó, a hátsó teremben billiárddal, csocsóval, pókerasztallal, ahogy illik. Bevallom, régen jártam már hazai tájakon, s bizony a helyi nyelvjárást az ember olykor már nem érti meg, átáll a szatmári szlengre, tájszavakra: a gyerek helyett hajlamos puját, a szárma helyett töltött káposztát mondani (holott persze tudjuk, hogy ez utóbbiak esetében csak hasonló ételekről van szó, az elkészítési módjuk jelentősen különbözik, de ebbe most nem mennék bele, jobb a békesség. Majd a Buday!). Az is hozzátartozik persze az igazsághoz, hogy, ha hazamegyek, ahogy meglátom a családom, rögtön átáll a gondolkodásom, újra gyerek leszek, s akár úgy is beszélhetek, mint egy kamasz, elhagyva a hivatalos társalgás kötelező, udvariassági formuláit. Ha káromkodom, a „hétszázát” helyett nyugodtan számra vehetem a „rézfánfütyülő rézangyalát” is. S azon a késő tavaszi délután, ott az ódon presszó pultjánál számra is vettem. S azóta már kétszer is meggondolom, hogyan kérek sört, bort, pálinkát…

Történt ugyanis, hogy kértem magamnak és a barátoknak két sört, egy pohár jó bort és egy kólát, ez utóbbit, nyomatékosítottan, szívószállal. Az idősödő csapos nem sietve el a kiszolgálást, elébem tolta a söröket, a bort, barátom elé a kólát, értékeltem a szándékát, még ha túlzó volt is, nagyra értékeltem, hogy kinézi belőlem, megiszom a söröket, s utána a bort is. Majd eltűnt egy pillanatra a pult alatt, kisvártatva odahajolt hozzám, s a fejét vakarva félve kérdezte: kinek lesz a szilvapálinka? – Na, – mondom -, ez már emberes hely! Nem szilvapálinka, hanem szívószál! – Oh, anyám, borogass! – tárta szét a karját, megdöbbenve, majd laza mozdulattal billentett bele egy fekete szívószálat a pulton gyöngyöző fekete italba.

Persze a szilva se ment volna kárba, gondolom. Majd legközelebb! S hát ez egy olyan vendéglátóipari egység, ahol azóta senki se mer szívószálat kérni, minek is! Szabolcsi nyelvjárásban persze minden főnév valamilyen pálinkafélét takar. …csak megfelelő hangsúllyal kell mondani.

II.

Egyre nagyobb vihart kavar az egyház berkein belül és kívül is a gyermekeket molesztáló papok ügye. Nehéz pártatlanul állást foglalni e témában, annyi bizonyos, hogy a pedofil papok tetteit mindenki elítéli, s így vélekedik a közvélemény az egyház eltusoló politikájával kapcsolatban is. A pápa az utóbbi időben nem győz bocsánatot kérni az áldozatoktól, ám ennek ellenére is úgy tűnik, vannak olyan egyházi vezetők, akik nem érzik ennek súlyát, veszélyét az egyház intézményrendszerére, s nem látják az emberek az egyházi elöljárókba vetett hitének megcsorbulását, amit valljunk be nehéz lesz kiköszörülni… Annál is inkább, mert az egyház szerepét, a XXI. században vállalható küldetését sokan sokféle úton keresik, a többségében konzervatív értékekhez való kötődését nehéz átlépni, s hónapról-hónapra kell igazodni a gyorsan változó társadalmi normákhoz, az újabb és újabb közösségi értékrend-törésekhez.

Nem érzi a pedofil botrány súlyát, s annak pontos megoldását se jó helyen keresi Denis Brennan, az ír katolikus egyház püspöke, aki anyagi támogatást vár a helyi katolikus egyház körül gyűrűző pedofilbotrány nyomán indított perek kártérítési költségeinek kiegyenlítésére. Nemrég, botrányt kavart felhívásában azt mondta, hogy az ír katolikus egyház minden más forrást kimerített, így nem maradt választás, a hívőkhöz kell fordulniuk adományokért; értsd: készpénzért. Ami a végösszeget illeti, tekintélyes számláról lehet szó: 48 áldozatnak eddig nyolcmillió eurónyi kártérítést fizettek ki, ott vannak még a folyamatban lévő perek és ügyvédi költségek. Számítások szerint az egyházkerület 80 plébániájához tartozó mintegy 100 ezer hívőnek összesen évi 60 ezer eurót kellene „adományoznia” a következő húsz évben, amíg minden ügy nyugvópontra nem jut. „Ez obszcén. A katolikus egyház a világ egyik leggazdagabb intézménye. Nem hagyhatjuk, hogy a hívők mögé bújva tegye jóvá egyetemes bűneit” – kommentálta a hívőknek szóló fizetési felhívást egy pedofil áldozatokat segítő szervezet vezetője.

…S maga az elv, a gondolat is nonszensz, tehetjük hozzá, amennyiben az egyház vállalja vezetőinek tetteiért a felelősséget, merthogy vállalnia kell, akkor a saját híveivel fizettetné vissza a nekik okozott kárt… Kvázi a büntetlen fizetne a sértettnek a bűnös tetteiért. Bár, ha jogilag belegondolok, és akkor az egyház vagyona mégiscsak a hívőké, legalábbis az ő adományaiból növekedett…, az igazi megoldás az lenne, ha a bűnös egyházi vezetők fizetnének saját vagyonukkal a bűneikért, ahogy mindenki más… S gondolom, ez előbb-utóbb így is lesz…