I.

Mit hozott a nyár? Esőt, vizet. Mit hozott a nyár? Vihart, szelet. Mit hozott a nyár? Új színeket. Mit hozott a nyár? Csókot, tízet. Mit hozott a nyár? Mosolyt, széleset. Mit hozott a nyár? Fotót, éleset. Mit hozott a nyár? Kézfogást, erőset. Mit hozott a nyár? Új szív dobogását. Mit hozott a nyár? Zöldellő levelet. Mit hozott a nyár? Piros virágokat. Ilyet-olyat. Mit hozott a nyár? Napsütést, meleget. Mit hozott a nyár? Kiflit, kenyeret. Mit hozott a nyár? Meg lángost, tejfölöset. Mit hozott a nyár? Tavat, folyót, fürdőhelyet. Mit hozott a nyár? Tervet, emlékeket. Mit hozott a nyár? Focit, sört, vuvuzelát. Mit hozott a nyár? …és még az elején jár.
Mit vitt a nyár? Mit hozott, mindet.

II.

Szerette az embereket. Más a fákat, vagy a madarakat nézte órákig. Erdőbe járt, vagy a hegyekbe, hogy kikapcsolódjon. Sokan a felhőket szeretik számolgatni az égen, van, aki az alakjukat figyeli, az egyik állatra hasonlít, vagy emberi arcra; szerintem csak egyszerű felhőkre. Vannak fehérek, szürkék, bordók, lilák, fodrosak és simák, amőba alakúak és hosszúkásak.
Szerette az embereket. Minden délután kiült a főtéren a nagy szobor alá, addigra már a pad melletti platánsor árnyéka is odaért, s beterítette a szürke ülőalkalmatosságokat. Megszámolta, hány ember halad el előtte, mennyi megy jobbról balra, vagy az ellenkező irányba. Figyelte a járásukat, kétharmaduk siet, egyharmaduk lassan megy, még nézelődni is van ideje, vagy egyszerűen tanácstalan, gondolta. Érdekelte az emberek ruhája is, ahogy jött a nyár közepe, egyre többen hordtak kék és piros ruhákat, aztán az ősz közeledtével inkább a szürke és a barna jött divatba. A fiatal nők szerették a fehér ruhákat viselni, az idősebbek inkább szomorúbb színeket. Az iskolások inkább a feketében vagy tarka színekbe öltöztek, olyanok mint a tarkabab, hasonlította őket kedvenc ételéhez. Egyik délután eszébe jutott, milyen kár, hogy nagyon kevesen viselnek kalapot, bezzeg húsz évvel ezelőtt minden hölgy színes, változatos formájúval díszítette a frizuráját, az urak pedig nemes bőrből készült fejfedőt hordtak, pont olyan színűt, mint az öltönyük.
Figyelte az emberek árnyékát is, délelőtt még a harangtorony felől követte a járókelőket, délutánra már a szürke hotel irányába mutatott minden árnyék feje. Hmmm, gondolta, milyen nagy súlyt cipelnek, s talán észre sem veszik, két test, egy lélek. Sok kövér embernek volt sovány árnyéka délután, és sok vékonynak kerek déltájban.
Sok volt az ismerős arc, olyanok, akik mindig délben jártak ebédelni, vagy pontban négy óra három perckor léptek ki a hivatal ajtaján, s befejezvén a munkát előbb megittak egy üveg sört a Pompás Pejkó sörözőben, majd haza indultak. Hogy lehet úgy megismerni az embereket, tűnődött magában, hogy sohasem beszéltem velük, sosem hallottam, mit is gondolnak valójában, hogy a hétköznapi álcába mögött mit viselnek valójában, hogy hívhatják őket, s vajon szeretik-e a keresztnevüket, mi a kedvenc ételük, otthon ki várja őket?
Aztán egy napon már nem jött többet, nem figyelte az embereket, nem találgatta ki, honnan, hová siet, ki, miért és mennyire…
Egy napon jött egy ember, egy ember, hosszú szakállú, komoly férfi s, ahogy sétált át a tér egyik oldaláról a másikra, talán pont jobbról balra, a Kereki Presszó felől a nagytemplom irányába, egy pillanatra arra a bizonyos padra nézett, s olyan üresnek találta, nem tudta miért, nem tudta mi is hiányozhat neki. Megállt egy pillanatra, megvakarta a fejét, ez lehet a déjàvu, vagy valami hasonló, vagy annak ellentéte, gondolta, sóhajtott egyet. Sóhajtott, hangosan, mert tudta, hogy épp senki se figyeli. Úgy érezte, nem volt ez mindig így…