Koronáriák kategória bejegyzései

(6) mindig ugyanúgy

Koronáriák
Gyula bácsi felhúzta a redőnyt a hatodik emeleti lakásában, onnan belátta az egész belvárost, tompa morajlással éledt a forgalom hajnalban, elcsoszogott a konyháig, bekapcsolta a rádiót, sajtos pirítóst reggelizett langyos tejjel, hétvégente főtt tojást is főzött, olyankor egyszerre hármat is, egyet reggelire evett, egyet vacsorára, egy maradt vasárnapra; most csak a pirítóst kívánta, sonka nélkül; amikor megette eszébe jutott, hogy paradicsomot is akart enni, de elfejeltette, tanácstalan volt, de aztán a hűtőhöz ment és mégis kivette a paradicsomot, megmosta, felszeletelte, sót, borsot szórt rá, visszaült a kis asztalhoz, megette, egymás után rágta el a szeleteket, kell a vitamin is ebben a korban, gondolta, ahogy evés közben a park fáit figyelte, tavasszal már szép zöld a hatalmas park a panelházakkal körülvett udvarból nézve, de még átlátni az ágak között, látni, ahogy Szabó néni átcsoszog a parkon, a piacra megy, korábban mint szokott, a nyitásra odaér; látni, ahogy Ferkó a szomszéd lépcsőházból leviszi a szemetet, most ért haza a gyár esti műszakjából, egész nap aludni fog; látni, ahogy Sebestyén hadnagy leviszi a kutyát sétálni, körbenéz, hátha ismerőst lát, körbenéz újra, fel a panelházak ablakaira, hátha valaki figyeli, hátha valakinek elkapja a tekintetét és int, valaki látja akkor, hogy még él, jól van, minden rendben, korán kelt és levitte a kutyát levegőzni, ahogy kel a nap, aztán ebéd után, aztán meg este is;

látni a konyhaablakból, hogy galambok szállnak a szemközti panel tetejére,

az egyik kiálló antennára, ahol dolgukat végezve bepiszkítják Fekete néni erkélyét, az pedig hiába hessegeti őket, újra visszajönnek, pedig már színes szalagokat is kötött az erkély korlátjára a karácsonyi girlandokból, hogy megijessze a madarakat, semmit sem ér; látni, ahogy Szemerei Luca tereget a 7-es lépcsőház kis franciaerekélyén, belátni a nappaliba, minden fal zöldre van festve, lelkes környezetvédő, nem vesz eldobható pelenkát, így fél éves kisfiára minden reggel pelenkát mos, ma már nem mos senki pelenkát, legalábbis alig hallani ilyet, gondolja Gyula bácsi, de tulajdonképpen mindegy is, mindenki azt csinál, amit akar; látni, ahogy Szabó Petike, aki itt nőtt fel a panelek között, aki most már harminc vagy harmincöt éves, a franc tudja, gondolja Gyula bácsi, Petike, most indul a rendőrségre, ahol hadnagy lett, vagy őrmester, jóvágású fiú, de a lányokkal nem volt szerencséje, egyik sem viselte jól a rendőrmunkáját, összevissza időbeosztás, sok ügyelet, egyszer meg is lőtte egy tolvaj a kis csatorna mellett egy légpuskával, jutalmat, hősi oklevelet és egy kézfogást is kapott a főkapitánytól, Petike mindenkinek segít, ha rendőrségre tartozik az ügy…, Gyula bácsinak is messziről köszön, Gyula bácsi akkor szalutál, Petike legyint, aztán együtt nevetnek az egészen, de hamar felnőttél Petike, mondja Gyula bácsi, Péter, Gyula bácsi, Péter, mondja, Petike, de te nekem mindig Petike maradsz, fiam, ’tök’ mindegy ki mit gondol…; Gyula bácsi elmosogat, felhangosítja a rádiót, hat órakor híreket mondanak, állva, csendben hallgatja végig, csökkent a koronavírussal fertőzöttek száma, a megyében még van húsz eset, hatan haltak meg tegnap…, felszisszen, mind idős, beteg ember…, felszisszen, visszahalkítja a rádiót, az ablakhoz megy, kinyitja, bejön a város zaja, a szél zúgása, az emberek hangja, betölti a kis konyhát a hang, Gyula bácsi beleszippant, elhúzza a függönyt,

látni az ablakból, ahogy postás Pityu kitolja a biciklijét a tárolóból,

tiszta zöldben, mint egy manó, megigazítja a sapkáját, felül a biciklire, munkába indul, felnéz az égre, esni fog, a D lépcsőház hatodik emeletén, a kis konyhaablakban meglátja Gyula bácsit, összeakad a tekintetük, Pityu int, Gyula bácsi felemeli a kezét, hozz valami levelet ma, Pityu, gondolja magában, úgy gondolja, mintha kiáltaná Pityunak, az meg vissza, hogy vinnék én, ha jönne…, ezen nevetnének, de nem így történik végül; Gyula bácsi visszahúzza a függönyt, felöltözik, úgy dönt lemegy a kis garázsboltba Ilikéhez, hogy egy kiflit és egy tejfölt vegyen, azt enne vacsorára, most kell megvenni, amíg el nem kapkodják, Ilike majd kihozza neki a kiflit meg a tejfölt bolt elé, mert most be nem mehet a vészhelyzet szabályai miatt, lecsoszog a lépcsőn, két emeletenként megáll, kilép az udvarra, feltámad a szél, erőszagú levegő csapja meg, felhők jönnek, eső lesz, sietni kell, mégis lassan, óvatosan, lépked át a parkon, vigyázni kell, az egyik lába könnyen kifordul, hetvenkilenc éve viszi, ahová kell, Gyula bácsi csoszog, a park közepén megáll, felnéz, biztos sokan látják most, figyelik fentről, hogy még él, jól van, minden rendben, korán kelt és boltba megy, ahogy mindig… körbenéz, hátha valakinek elkapja a tekintetét, egy fejbiccentés még belefér, mielőtt tovább indulna…

(5) Gyermekek, pillanatok

Koronáriák
Abban a pillanatban nem érzett fájdalmat, melegség járta át a testét, és valami égi szeretet, könnyedség, mosolygott, szemébe könny ült, inkább az öröm könnyei, a megnyugvásé, besütött a hajnali napfény az ablakon, a szoba keleti tájolású volt, reggelente látta, ágyából figyelte, ahogy a pirkadat kicsalja a felhők mögül a nap első sugarait, amik először a szomszéd ház kéményét, majd az öreg fenyőfát, utána a távoli téglagyár kéményét cirógatják végig, aztán nevetve huppannak le a háza melléképületének öreg cserepeire, szinte hallatszik, ahogy kattogva melegedni kezdenek az éjszakai hideg után, ahogy a napsugár melegíti őket, aztán a sugarak végigsétálnak a ház falán, aztán a hálószoba ablakához érnek és kopogtatás nélkül betörnek a csipkefüggöny rései között pont az ő ágyára, felmelegítik a paplant, azon túl a testét, aztán az arcát, megérintik öreg kezét és felébresztik…, eszébe jutott egy régi gyereknap, amikor az állatkertbe mentek az anyjával és az apjával, nagyon meleg volt, ragyogó napsütés, az anyja szőke haját fújta a szél, erős sminket viselt, szélforgót vettek és vattacukrot ettek hárman, az apja fekete szürke vászonkabátban volt, zakót vett fel, hozzá kék kockás nyakkendőt, szépen vasalt fehér inggel, az apja magasra emelte, feldobta az égig, aztán a nyakába vette, hosszú ideig úgy sétáltak, hogy még a fák ágait is elérte, megsimogatta a leveleket, édesanyja apja kezét fogta, nagyokat nevettek, megnézték a fókákat, az oroszlánokat, az egyik nagyot morgott, mire az anyja megijedt, erre ő sírni kezdett, mindketten az apja mögé bújtak, aki azt mondta, hogy na szép, inkább engem egyen meg az oroszlán, de aztán nem evett meg senkit az oroszlán, de összebújtak, érezték egymás illatát,

érezték egymás szívverését, hosszan ölelték egymást,

este aztán alig bírt elaludni, az apja mesélt neki, az anyja megsimogatta az arcát…, ez az egy emléke maradt róluk, az apja arcát sosem tudta felidézni, de az anyja arca, nevetése, szőke hosszú haja, ahogy a szél fújja, az a kép minden nap eszébe jutott, de erről senkinek sem mesélt…, aztán eszébe jutott, amikor negyvenhárom évvel ezelőtt a Dunán hajóztak, ezzel lepték meg a kisfiukat, aki ujjongott az örömtől, állandóan a korláthoz szaladt, a vizet figyelte, a hajó oldalát, ahogy a vizet fodrozza, a vízcseppeket a szél a fiú arcába fújta, aki ettől prüszkölt, hangosan nevetett, ahogy a hajó kürtje megszólalt, a kapitánynak ez nagyon tetszett, így kürtölt újra és újra…, otthonról hozott parizeres zsemlét ettek, csatos bambit ittak és készítettek egy fotót is a visegrádi vár tetején, ami azóta is ott volt a családi album elején, a vár tetején, a bástyán kisfia azt mondta, köszönöm, hogy ide hoztatok, még sose voltam ilyen magasan, ez a világ teteje, kiáltotta és lengette a karját, mintha zászló lenne, aztán este nem tudott elaludni, az aznapi emlékek jártak a fejében, bekéredzkedett hozzájuk az ágyba, és együtt aludtak hárman, a kirándulás emlékeit mesélte, a mesében ő volt a hajóskapitány, aztán várkapitány…, csupa hős…, aztán a sok hőstettet ecsetelve egyszercsak elaludt…, eszébe jutott egy pillanat, amikor Jolit megismerte…, a szemében látta saját magát, a lány szeme úgy csillogott, mint a gyémánt, félszegen szerelmet vallott neki, a lány csak mosolygott…, mosolygott…, és ölelte a fiút…, a lány szemébe lett szerelmes, ahogy ölelkeztek hallotta a lány szívének dobbanását, ami olyan volt, mint egy Liszt-darab, hol nyugodt, hol szenvedélyesen erős, hol izgatottan gyors, hol újra ütemesen lassú…, ha egyedült volt a Szerelmi álmok című zongoradarabot dúdolta magában, az egészet el tudta fütyörészni, ha nem látta senki, a kezével úgy tett, mintha játszaná is egy zongorán…, közben a felesége szemeire gondolt és a szíve dobogásának ütemére…, eszébe jutott egy távoli este, amikor felállva tapsolta meg a közönség és még virágokat is dobtak a színpadra…, ennyi jutott eszébe…, a szíve megtelt könnyel…, szeretlek fiam, mondta suttogva, …miközben a fia öklének nyoma az arcára sült, …simogass még…, mondta végül…, egy vércsepp csorgott végig a legkedvesebb szerepe, a Lópici Gáspár fotóján.

(4) A csillagok alatt

Koronáriák
Hosszú órák óta dolgozott már azon az estén, későre járt, de nem tudta abbahagyni a munkát, egy nagyon távoli csillagrendszert figyelt, részletesen lejegyzetelte, amit látott, a hosszú évtizedek alatt végzett kutatómunkája nyomán több tízezer oldalnyi számítási adat, paraméter, vélekedés, meglátás, állítás, azok cáfolata került papírra, de nem tudta bebizonyítani, hogy ott, a távolban, az az apró pont, az egy új csillag, a csillag körül pedig kering egy még kisebb pont, egy bolygó, ami szakasztott mása a Földnek, legalábbis a matematikai számítások alapján, a kapott paraméterek szerint, ott kell lennie, tudta, de bizonyítani nem sikerült, az egész karrierje alatt, számos előadásban, publikációban beszélt erről a bolygóról, volt, hogy kinevették, volt, hogy elképedtek a kapott eredményeken, de sosem jutott a végére, az állítások, bizonyítások végén ott maradt a három pont, egy nap volt hátra a nyugdíjig, már hónapokkal ezelőtt kinevezték a csillagvizsgáló új igazgatóját, egy ambiciózus fiatal fizikust, egy huszonéves suhancot, akit csak a nap működése érdekelt, meg az üstökösök, excelekben végez számításokat, minden jegyzetét a telefonján hordja, nincs tolla, ceruzája, soha sem jegyzetel papírra, nem ismeri a csillagvizsgáló történetét, nem emlékszik arra, hogy mennyivel másabb volt a világ, amikor a létesítmény megépült…, az öreg csillagász, azon az estén, a nyugdíjazás előtti napon is öltönyben és nyakkendőben jött dolgozni, átnézte a jegyzeteit, kávét főzött, majd a teleszkóphoz ült és ott folytatta az ég kémlelését, ahol az előző este abbahagyta, jegyzetelt, számolt, dokumentált, közben eszébe jutott, hogy azt ígérte neki az utóda, hogy konferenciákra, születésnapokra még visszahívja, számít a a tapasztalatára…, de talán csak udvariasságból…, ajándékba egy távcső formájú kulcstartót is kapott, rajta az obszervatórium kapujának kulcsával, hogy autóval bármikor beállhasson az udvarra, ha látogatóba érkezne…, azon az estén eszébe jutott, hogy a feleségének negyvenhét évvel ezelőtt kérte meg a kezét, itt a Piszkés-tetőn, egy kis tisztáson, a kristálytiszta csillagos égbolt alatt, pont éjfélkor,

azt mondta, hogy szereti és hogy lehozza neki a csillagokat,

ezen jót nevettek, a lány akkor igent mondott, a következő nyáron tartották meg az esküvőt, nagy lakodalom volt, kétszáz vendég, tánc hajnalig, Tihanyba mentek nászútra, egy hét múlva pedig már új munkahelyén a csillagvizsgálóban dolgozott, tudományos segédmunkatársként…, negyvenhét év egy villanásnyi idő alatt múlt el, …szemével látja, de nem éri el a csillagokat…, sosem…, aztán abban a pillanatban meglátta, ott, az ég közepén a csillagot, amit kutatott, a csillagban előtt pedig épp elhaladt az a bolygó, ami eddig csak a számításaiban létezett, jegyzetelt, fotózott, videózott, élete értelmét, eddigi pályája igazolását látta, olyan izgatott volt, mint egy gyermek, amint megkapja a várva várt ajándékát, nem győzött betelni a látvánnyal…, ott volt a Föld-szerű exobolygó a szeme előtt, ami a csillaga, a „TOI 700”nevű vörös törpe lakható zónájában kering, tehát elvileg az élet is kialakulhatott rajta, a „TOI 700 d” jelű égitest a Földnél 20 százalékkal nagyobb, és 37 nap alatt kerüli meg csillagát, és bár a abban a távoli csillagrendszerben még három másik planéta is kering, de egyik sem a lakható zónában, de ez igen, …és ott van, most már minden bizonnyal…, kétséget kizáróan…, mindent dokumentált, ahogy hajnalodott végtelen nyugalommal sétált le az obszervatórium lépcsőjén…, lelke megtelt nyugalommal, teste könnyű volt…, szeme előtt most is a csillagot és a bolygót látta…, szeme káprázott, majd egy pillanat múlva sötét lett…, majd újra fény…, bántotta a szemét az erős napsütés, csak résnyire tudta kinyitni a szemét, feküdt, erőtlen volt, védőruhába öltözött orvosok, nővérek vették körül, gépek csipogása, szuszogása hallatszott a háttérben, Lajos bácsi.., szólította egy nővér, maga nagyon erős, két hétig volt eszméletlen, a hetvenesek közül csak maga jött vissza…, legyőzte a vírust…, Istennek hála… mondogatta a nővér, …a csillagom, a bolygóm…, suttogta a csillagász és újra maga elé képzelte a „TOI 700 d” jelű bolygót.

(3) Amanda

Koronáriák
Ili néni beágyaz, bekapcsolja a rádiót, meghallgatja a Krónikát, felmossa a követ a konyhában, eszik egy falatot, így indul a reggel minden nap, nyolcvanhét évét nem számolja már, jönnek napok, hetek, hónapok, amit hétfőn főz, azt eszi pár napig, aztán pénteken új menü, vasárnap erős húsleves, csigatésztával vagy eperlevéllel, zöldségekkel, töltelékkel, …minden csütörtökön bemegy a faluba, a boltba, a kis piacra néhány apróságért, meg, hogy megkérdezzék, hogy van Ilike néni…, minden a régi, én is, Annuskám, válaszolja, vagy …köszönöm, Drágám, semmit sem öregedtél Andriskám…, vagy …de sokat nőttek az unokák, meg sem ismerném őket, ha szembe jönnének velem a utcán, milyen jólneveltek…, dicsér, aztán bosszankodik, hogy felment a kenyér ára, inkább maga sütne mint régen: cipót, vakarót, kiflit…, egy fejbiccentéssel nyugtázza, hogy nem ment fel a tej ára, amit Ilike néninek mindig ugyanannyiért hoz Jóska…,jó zsírosan még melegen a tehenészetből szentkirályis műanyag flakonban, amiből Ili néni vajat, túrót, aludt tejet készít, péntek hajnalban reggeli gyanánt rituális és kihagyhatatlan az aludt tej friss kenyérrel, apjuk is azt szerette, ez a péntek reggel a régi emlékeket is előhozza, könnyezve kanalazza a finom aludt tejet, amit ma a flancos városiak kefirnek hívnak, de az nem ugyanaz, köze sincs hozzá, a lába nyomába nem ér a hazainak…, csütörtök van, Ili néni kisétál a tanyája melletti buszmegállóhoz, a helyét még apjuk járta ki, hogy ne kelljen annyit gyalogolni, ha jön a busz, ha a faluba mennek, (azóta is megáll ott…), 8:22-re ér oda a járat, óvatosan lassít, hogy a megálló melletti kis mélyedésben összegyűlt esővizet fel ne csapja Ilike nénire, az első ajtó pont előtte nyílik ki, Ilike néni a két kosárral óvatosan, komótosan felszáll,

szervusz Miském, az ég áldjon meg, hogy pontosan jöttél, milyen jól vasalt az inged, Drágám…

– mosolyodik el Ilike néni, Misi annak idején együtt játszott Ilike néni gyerekeivel, szinte ott nőtt fel a tanyájukon, mindig is szerette a traktorokat, buszokat, így lett sofőr a Volánnál, Misi nagy mosollyal köszön, kezét csókolom Ilike néni, hogy tetszik lenni, megint a faluba…, kérdezgeti, Ilike néni Misi mögé ül, előrehajol és válaszol, közben Misi bezárja a busz ajtaját és gázt ad…, míg a falu központjába érnek addig beszélgetnek, nincsenek sokan a buszon, nincs leszálló, mindenki a telefonjába mélyed, Misi óvatosan lassít, amikor a központhoz érnek, Ilike néni feláll, Misi hangosan kiált a két felszálló suhancnak, várjatok, míg a néni leszáll, azok hátrahőkölnek, de türelmesen várják, hogy Ilike néni leszálljon, ….szervusz Misikém, majd jövök a fél ketteshez, ….rendben, Ilike néni, igyekszem pontos lenni, kiáltja Misi, …az vagy, mindig az vagy, integet vissza Ilike néni, aztán először a kis piacra megy zöldségért, Terikével közösen szidják a koronavírust, meg a kettős frontot, ami miatt gyakran belenyilal a rosseb Ilike néni lábszárába meg derekába, aztán a boltba megy Annuskához friss kenyérért, aztán a henteshez pulykanyakért, csontért, combért, majd a bolt előtt a padon megvárja Jóskát, aki meghozza a két flakon friss tejet, …fél kettőig még van idő, megjön Emma néni, leül Ilike néni mellé és megváltják a világot, közben arra biciklizik Andris bácsi az unokákkal, akik otthonról írják a leckét, mert nincs iskola, Ilike néni és Emma néni megállapítja, hogy Andris bácsi minél öregebb, annál jobb képű, még mindig jól tartja magát, …bárcsak fiatalabbak lennénk…, kacsintanak össze, de régen is volt az, hogy estig táncoltunk, Emma, kuncog Ilike néni, …talán igaz se volt, helyesel Emma néni, majd megállapítják, hogy sokat nőttek Andris unokái, meg sem ismernék őket, ha nem Andrissal volnának, jól neveltek, mindig köszönnek…, rákezd az eső, de csak éppen csepereg, …sóhajtanak, …csak ez a maszk ne kellene, a fene megeszi…, mérgelődik Annus…, csak túléljük ezt is, a fene egye meg a vírust…, a világháborút, ötvenhatot is túléltük…, ezt is túl fogjuk…, bizakodik Ilike néni, majd hozzáteszi, ha meg kell halni, meg kell halni, Emmám, csak még arra vagyok kíváncsi, hogy Amanda kiszabadul-e, megérdemli a sorsát, bár megérném, mielőtt meghalok, hogy mi lesz Josefinával…, teszi hozzá, …jaj, már ennyi az idő, néz a templomtorony órájára, és áll fel a padról, elköszön Emma nénitől, közben megérkezik Misi és a fél kettes, siet, hogy még időben hazaérjen, mert 15:40-kor ki nem hagyná a kedvenc sorozatát.

(2) Kórtörténet

Koronáriák

Péter egy napja már gyengélkedett, amikor a bankban bejelentette a fiókvezető, hogy mindenkit tesztelnek koronavírusra, Péter harmincegynéhány év alatt sosem volt beteg, „munkába járni kell, az első az ügyfél, a második, hogy a feladat el legyen végezve, aztán jöhet a család…” mondta magában, a digitális ügyintézéssel még több a papírmunka mint előtte, sok a stressz mostanában, kimerül a nap végére, ez a tavaszi fáradtság, gondolta…, aztán, amikor két nap múlva megjött az eredmény, a főnök a biztonsági őrrel ment a pultjához és suttogva kérte meg, hogy szedje össze a dolgait, gyorsan, beszélniük kell, de ne bent, inkább menjenek ki az épület elé, ott közölte vele, hogy pozitív lett a tesztje, menjen haza, legalább két hétre, vegyen ki szabadságot, vagy menjen táppénzre, (Pétert kiverte a víz, szoborrá dermedt), a főnök otthagyta, azzal bement az épületbe, mindenkit hazaküldött és fertőtlenítették a helyiségeket, Péter ezt a facebookról tudta meg az elégedetlen ügyfelek kommentjeiből, az egyik kolléganője még egy sms-t is küldött neki: „ezt jól megcsináltad, kiesett egy nap, köszi”, Péter hívta telefonon Lacit, a pénzügyről, hogy lemondja a heti kosármeccset, meg sörözést, de nem vette fel neki, Messengeren annyit küldött neki, hogy „nem merek veled beszélni, nehogy belekeveredjek valamibe…, gyógyulj meg!”, kerek szemmel olvasta az üzenetet Péter, aztán köhögni kezdett, bár nem kapart a torka, de úgy érezte ezek után fog, aztán erősödött a gyengeség a karjaiban, szédült, inkább lefeküdt a kanapéra, lassan elaludt…, sötét volt, késő este, amikor a tévé zúgására felébredt, éhes volt, vajas kenyeret vacsorázott paprikával, de nem esett neki jól az étel, mindent elpakolt a hűtőbe és a város fényeit nézte a konyhaablakból, a pislákoló lámpákat, a rohanó autókat, a látványt az autók búgó morajlása, a szél sziszegése festette alá, majd hallgatta, ahogy a szomszéd Maros a fiával ordít, aztán a feleségével, majd a házmestert szidja…, lehúzta a redőnyt, a nappaliba ment, ahol elővett egy régi családi fotót, könnyes szemmel nézte a képet, fáradtan feküdt le, a telefonján rákeresett a „gyógymódok a koronavírusra” meg a „a koronavírus tünetei” kifejezésekre, de pár perc után elaludt…, hajnal négykor kelt, elővette a kis bőröndöt, ruhákat pakolt bele a szekrényből, fogkefét, fogkrémet, meg pipere cuccokat, a fotóalbumot, ami a kezébe került, felöltözött és lepakolt az autóba, még a szomszéd Julikának se köszönt, pedig az lelkesen integetett neki az ablakból, Péter nem vette őt észre, gyorsan hajtott ki az utcából, keresztül a városon az autópálya felé, fel az M7-re, majdnem dél volt már, amikor behajtott a füredi faházuk elé, a kertben nagy volt a fű, a gaz, a lakatok kinyitása is vagy negyed órába telt, nagy sóhajjal lépett be a pókhálós házba, már vagy egy éve nem járt itt, pedig volt, hogy minden hétvégét itt töltöttek a családdal, barátokkal…, lepakolt a nappaliban és bort töltött magának, kiült a teraszra és a fodrozódó vizet, a nádas zöldjét, az ég leírhatatlan kékjét és a déli part árnyait figyelte, miközben a bort kortyolgatta, kezében a felesége és kislánya fotóját szorongatta, azt mondogatta magában, mormolta, ismételgette, „én vagyok a hibás”, ha egészségesebben élnek, kevesebb stresszel és többet költenek az orvosokra, vagy még megpróbálnak újabb gyógymódokat minden más lett volna, nem vitte volna el őket a rák, a felesége a kislány elvesztésébe betegedett bele, bárcsak ő is rákos lett volna, folytak a könnyei…, a szomszéd utcában kiáltozó gyerekek hangja után nézett, „mit keresnek ezek itt, biztos ők is itt töltik a karantént”, felállt a székből, lenyírta a füvet a kertben, felsöprögetett, rendet tett a házban, takarított, a helyére rakott mindent, meg-megállt, amikor egy-egy tárgyról valami régi emlék jutott eszébe, minden tárgy, minden zug hordozott valami emléket, mindenütt a kislányát vagy a feleségét látta…, késő esete volt már, amikor befejezte a munkát, észre se vette, hogy beesteledett, átöltözött, a maradék pohár bort is megitta és a kikötőbe ment, leverte a lakatot a Szép Júlia láncáról, beugrott a hajóba és beindította a motort, tíz perc alatt a Balaton közepére ért, csend ült az estre, a víz simogatta a hajó testét, meleg tavaszi éj volt, tiszta, csillagos éggel, a hold erősen világított a Péter kezében lévő fotókra…, másnap reggel a rádióban élőben jelentkezett az operatív törzs, Dr. Müller Cecília Györgyi, országos tisztifőorvos 32 új esetet és 16 halálesetet jelentett be; Péter egyik statisztikában sem szerepelt…