I.

Nem tudtam, hogyan szólítsam. Azt sem, hogy szólítsam-e egyáltalán. S mit is mondhatnék neki. Inkább kérdéseim voltak. Olyan más volt minden. Más, mint ahogyan képzeltem. Összezsugorodott a világegyetem egy kis ponttá, s csak mi voltunk benne, némán, ezernyi gondolattal.

II.

Apának akartam szólítani. Akaratlanul ez jött a számra. Azt mondtam volna, hogy Apám, vigyázz rám, mert olyan esetlen vagyok még. Törékeny. Félek. Hideg van. Te is csak gagyogsz. Mély, elcsukló hangon. A kezed meleg, megölelhetne, vagy csak megfoghatná a kezem, vagy hozzáérhetne az ujjaimhoz, csak, hogy tudjam, itt vagy.

III.

Most már a csillagokkal is beszélgetek éjszakánként. Megemlítem a fénylő pontoknak, hogy már nem vagyok egyedül, de nemcsak a csillagok meg én, hanem mi. Együtt. Ők nekem. Én nekik.

IV.

A szívdobogását hallgattam. Tatamm-tatamm-tatamm. Gyorsan, egyenletesen, erősen. Ahogy összeért a mellkasunk, a két szív (az övé és az enyém) beszélgettek egymással. „Szia, te mióta dobogsz?” – kérdezte az egyik. „Szia, kiért dobogsz?” – válaszolt kérdéssel a másik. „Érted dobogok.” – jött a felelet.

V.

Napok teltek el, amikor már először egymás szemébe néztünk. Elkapta a tekintem. Valóban tudta, hogy én vagyok az és velem néz farkasszemet. Láttam a szembogarát, benne saját tükörképemet, kékes-szürke szemével fürkészett, a szempilláimat figyelte, neki már akkor szebbek voltak, nagyobbak, konstatálta. Igaz. Az orra is piszébb, de a füle pont olyan, mint az enyém, azok az ívek, kanyarok, vonalak, mind megegyeznek.

VI.

Mozgatta a kisujját. Azzal integetett. A mozgás irányába nyúltam. Csak úgy ösztönösen. Épp, hogy ki tudtam nyitni a kezem, még nem megy minden tökéletesen, van olyan, ami önmagától sikerül, mint a mosolygás, alvás és a sírás; van olyan, amit napokig gyakorolni kell, ilyen a karmolás vagy a tárgyak megragadása. Ja, a kisujjnál tartottam… A mozgást követtem először a szememmel, majd a jobb kezemmel az árnyék irányába nyúltam és megvolt. Az enyém volt az a mozgó izé. Ekkor döntöttem el, hogy jobbkezes leszek.

VII.

Már tudok magamtól inni, ülni és mászni, bár ez utóbbit még csak visszafelé. Mindegy is, csak az a lényeg, hogy haladjak valahová. Tudok más érdekes dolgokat is, csak azokat még eltitkolom, jó látni, hogy A. és A. megőrülnek a boldogságtól minden kis produkciómért, tartogatok nekik még egy-két dolgot holnapra is. És egyébként is, ők is produkálhatnák magukat, hogy ne unatkozzam. Meg is mondom nekik!

Az idő mögött járt néhány lépéssel. Mindig. Próbálta utolérni a perceket, de folyton kicsúsztak a kezéből. Három alkalommal kísérletet is tett az idő megállítására, de sikertelenül. Beiratkozott a megyei könyvtárba is, órákon, napokon át böngészte a régi könyveket, hátha rábukkan a titokra, az idő titkára, hogy megfoghassa, kezében tarthassa, s valaha utolérhesse. Felhozatta a raktárból a legrégebbi tudományos kiadványokat, folyóiratokat, kódexeket, de az idő megállításáról senki sem írt. Három évre felköltözött Budapestre, ott vállalt kézbesítői munkát, hogy eltartsa megát, és közben délutánonként végigjárta a könyvtárakat, levéltárakat, s kutatta az idő titkát, a perc múlásának okát, de nem lelt a megoldásra. Berlinbe, majd Párizsba utazott, ahol tudósokkal, könyvtárosokkal beszélt, ott is az idő megállításának titkát kereste, de segíteni senki nem tudott. Az emberek kinevették, még internetes cikkek is foglalkoztak vele, blogok születtek, azt írták egy őrült, bohém alak járja be Európát, a könyvtárakat vette célba, embereket faggat az idő múlásáról, a perc megállításáról, s szinte őrületbe kergeti mindenkit, erőszakoskodik, tudni akarja a nagy titkot.
Aztán hazatért végül a régi családi házba, ahol leült a verandára, nézte a lemenő nap bíborszínű fényét, ahogy lassan pirosra festi az egész eget, s a nap megállt, azt hitte, rosszul látja, de valóban, a nap nem mozdult már percek óta. Megállt hát az idő. Itt van, itthon van, amit keresett. Ráncos, öreg kezére nézett, megtapintotta az arcát, megöregedett.

I.

Elővett egy darab papírt. Letette maga elé, lesimította, egyik kezével megfogta, a másikkal végigsimított a papíron, mintha gyűrött volna, nem volt az. Aztán még igazított rajta, a lap szélének vízszintesnek kell lennie az asztal aljával. És a távolság! A távolság is fontos, nem lehet messzebb a lap alja az asztal hozzám közelebb eső végétől mint három ujjnyi, de pont úgy kell essen, hogy a jobb kezemet kényelmesen az asztalra téve, úgy, hogy a könyököm épp hogy lelóg az asztalról könnyedén elérjem a lap tetejét a toll hegyével. Igazított még a lapon. Hosszasan nézte. Kezébe vette a tollat, azt, amelyik a legközelebb volt hozzá, ezüst színű, világos kék tintával, bekapcsolta. A laphoz közelítette, de túl hidegnek, ridegnek érezte a tollat, amit most akar leírni, ahhoz ez a toll nem jó. Keresgélni kezdett a fiókjában, elővett egy barna, fa erezetét mintázó töltőtollat. Régi darab, ezer éve nem írt már vele, de most épp a megfelelő. De ki kell próbálni, hogy milyen a tinta színe, mennyire folyik, nem csöpög-e. Először egy vonást. Először egy vonást, egy kis vonalat írjunk! Megpróbálta, de nem fogott. Kifogyott a tinta, vagy beleszáradt. Széttekerte a tollat, üres volt a tintapatron. Van itt valahol még egy teli parton, gondolta, s kotorászni kezdett a fiókban. Nem találta, majd a fiók megannyi kacatja között meglelte, megnézte közelebbről is, nem jó, fekete tinta volt. A fekete tinta nem illik ehhez a tollhoz, sem azokhoz a gondolatokhoz, amit írni akar. Szétnézett az asztalán, halomban álltak a papírok, könyvek, iratok, cetlik, fecnik, poharak, kávéscsészék, másik tollat keresett, valami egyszerű, de jó fogásút, olyat, ami vékony, határozott betűket ír, de mégse túl keskenyet, olyat, amiből nem ömlik a tinta, de azért folyik annyira, hogy gördülékenyen lehessen írni, nincs is annál rosszabb, amikor az ember úgy, ír, hogy közben meg-meg kell állni és ötször, hatszor leírni ugyanazt a szót, ugyanarra a helyre, hátha fog végre a toll, s amikor újra megindul a tinta, akkor meg ömlik a tollból és tönkreteszi az egész írást, az írásképet, meg a szép papírt, és akkor már úgy van vele az író, hogy kezdheti előröl az egészet, mert, a firkálás, meg a tintafolyás, a kaparással együtt tönkreteszi a mondanivalót, nem is beszélve arról, hogy az egész helyzet determinálja arra, hogy egészen mást írjon, mint amit előtte szeretett volna, hiszen, már azzal van elfoglalva, hogy milyen a papír, meg a toll, meg az egész összhatása a papíron, milyen a szöveg, a vizualitás, a papír illata, meg rajta a tintáé és hasonló fontos dolgok. Aztán meglátott egy hegyesre faragott, piros színű, 2B-s ceruzát az asztal szélén, érte nyúlt. A lapra rajzolt vele egy karikát, egy kicsit ovális lett, ebből még lehet akármi, gondolta, kör, egy állat feje, egy ember arca, vagy egy szó kezdete, egy jó szó kezdete, akár ó vagy egyszerűen o, akár nagy Ó vagy rövid nagy O, de pöttyöket is rajzolhatok rá és kezdődhetne a szó Ö-vel vagy Ő-vel, vagy egyszerűen legyen az első szó és a betű egyben. Ő. Nem jó, túlságosan banális és kézenfekvő lenne, hány író írja le azt, hogy Ő, s kezdi így az írását, nem akarok én másokat másolni, plagizálni, az Ő az túlságosan egyszerű, nem jó lesz ez így, gondolta. S egyébként is ceruzával miféle író ír, na jó voltak olyanok, akik ceruzával jegyzeteltek, meg akár gyorsírással írogattak, s ahhoz pont jó a 2B-s ceruza, nem túl puha, s nem túl kemény, de sokáig lehet vele írni, nem kopik el egyhamar. Letette a ceruzát. A papírt nézte, rajta egy apró vonással, illetve annak a helyével, egy apró véséssel a papíron és ott volt egy szürke kör is. Mást akarok írni, gondolta, s megfordította a papírt, hogy tiszta lappal indulhasson.

II.

Aznap egy rövid szöveget kapott csak. Gépelve, tizenkettes betűmérettel, sorkizártan vagy húsz sor, nem túl sok. A címe is elég kurta volt: „Élet”. Milyen rövid cím! vette maga elé a papírt. Már a rövidsége gyanús, bizonyára megtévesztő, s tudatosan egyszerű, gyanút keltően. S mi az, hogy az „élet”? Hogy lehet egy ilyen rövid szövegnek ilyen címet adni? Az életről nem lehet húsz sorban véleményt alkotni! – húzta össze a szemöldökét. S, ha például nyomdahiba miatt kimarad a „t” a szó végéről, mindjárt veszélyesebb lesz a szó. „Éle”. S minek van éle? A késnek. A szúró, vágó eszközöknek. S azzal bárkit felbujthat az író, meg az írás bármilyen szúró, vágó cselekedetre. Nem volna az jó, kerüljük el ennek a lehetőségét! Áthúzta a címet. Jó lesz ez az írás cím nélkül is! – bólogatott elégdetten, hogy már az első szónál rájött az írás hibájára, megtalálta a rejtett üzenetet, megmentette vele a világot, s betette a lapot a „Cenzúrázott írások” mappába. Mérgesen állt fel az asztaltól. Írónak mennyivel könnyebb lenni, gondolta, semmi felelősség, semmi bűntudat. Majd becsapta az irodája ajtaját, s cigizni indult.

A város főterét az ünnepek közeledtével – a hivatalos árusok mellett – ellepik azok a mozgó árusok is, akik olykor csak a hideg okán mozognak, máskor tudatosan a direkt marketing eszközével kézből (kesztyűből) árulják a karácsonyi kellékeket, így vehetünk olcsón csillagszórót, karácsonyfaizzót, nejlonharisnyát, szaloncukor akasztót. A profin szervezett gépezet, egy újabb ünnep közeledtével termékpalettát vált, s a jól kitalált elosztói gépezet, pillanatok alatt átképzi az eladói személyzetet, s szilveszter előtt már petárdát, mini tűzijátékot, trombitát, álarcot, konfettit kínál a gyanútlan és gyanús járókelőknek, akik közül sokan kapva kapnak a felkínált lehetőségen és feltöltik a szilveszteri buli kellékeit, mondhatni az utcai piacról.
Szilveszter napján sűrű köd lepte el a belvárost, s ahogy a főtéren haladtam át engem is megszólítottak a köd homályából ki-ki lépő asszonyok, hátha veszek némi trombitát, vagy pár kiló tűzijátékot. Nem vettem végül. Ám mellettem egy fiatal pár kék-fehér konfettit akart venni, pechjükre nem volt, de sebaj, mondta az eladó, megnézzük a raktáron, s egy-két telefon után, pár perc múlva már jött is az áru, mondjuk nem épp kék-fehér színben, de a kék különböző árnyalatában, ám akkor már nem volt mit tenni a fiatal pár, megvette pár száz forintért a cuccot, talán mennyiségi kedvezményt is kaptak volna, de négy zacskót kértek csak. Sajnos, úgy hallottam, a törzsvásárlói kártyájuk nem volt náluk.
Míg vártam a deres fák alatt, elkezdett fújni a hideg északi szél, s mellém fújt két asszonyságot, akik komplett standrendszert építettek fel, természetesen legálisan, a sétáló utca szélén, kipakolták a trombitákat, a maszkokat, villogó bizgentyűket és munkába lendültek. Arra sétált egy középkorú asszony, kislányával és az egyik árusító asszonyhoz lépett: „Nyuszifület árulnak?” – kérdezte végigmérve a választékot. „Nem, az sajnos nincs” – vakarta meg a fejét a nő, s belekotort az egyik papírdobozba az asztal alatt, felnézett az érdeklődőkre, s új ajánlatot tett: „De ördögszarvam az van!”
Azt látom! Bólogattam magamban helyeslően.
A vevők pedig szomorúan álltak tovább. Talán majd jövőre! – gondolták.

Megérezte, hogy történni fog valami. Azt még nem tudta, hogy mi is az a valami, de érezte, hogy az életét változtatja meg. Egy kicsit elszenderedett a félig besötétített szobában, hátrahajtotta a fejét a fotelban, pihenni, aludni próbált. A kisgyerek felszisszent, megremegett ő is, odanézett, semmi baj, csak rosszat álmodott a baba, s aludt tovább. Odalépett a gyermekhez, egyik kezével megfogta a kiságy rácsát, s kisfia fölé hajolt. Megsimogatta arcát, betakarta, elrendezgette, megigazította a kiságyban lévő plüss játékokat. Csend volt a házban, egy légy zümmögött valahol, körbenézett a szobában, hátha meglátja, de csak a hangot hallotta.
A kutya ugatni kezdett az udvaron, majd a többi kutya is az utcában, hallani lehetett, ahogy a távolban a többi állat is ordítani kezd, egyre hangosabban, a zsivaj egy idő után emberi kiabálással is vegyült. Az asszony odalépett az ablakhoz, s a félig lehúzott redőny apró résein kilesett az udvarra, de nem látott semmit. Hunyorított a szemével, hátha úgy többet lát az udvar, az utca, a település fényeiből, a távolban rohanó árnyakat, embereket látott csak, semmi különös. Mintha a hangok máshonnan érkeznének, vagy csak úgy önállóan léteznének. Feltámadt a szél, egy suhintással leszakított egy halom levelet a kertben álló diófáról, s az ég is más színű lett, halványabb fény jutott be a szobába, minta valami eltakarta volna az eget.
A ház csöndjét a folyosó nagy ingaórájának egyetlen kongása törte meg. A szerkezet még a üknagyapjáé volt, aki a századelőn Erdélyből vándorolt ide, a Dunántúlra, ahol családot alapított és hosszú évtizedeken át a közeli város legfelkapottabb órásmestere volt. Az ingaóra kongására megremegett a asszony és a gyerek is felszisszent újra, de tovább aludt. A szomszéd szobában kicsapódott az ablak és huzatot csinált, ami leverte az asztalra tett vázát, benne a nyáron szedett száraz virágokkal.
Szaladt volna, hogy becsukja az ablakot, de ekkor a háta mögött nagy robajjal betört a hálószoba ablaka és vörösen izzó iszap, sár és víz mocskos elegye tört be a helyiségbe. A hideg sár mindent beborított, s lendülete azonnal ellökte az asszonyt, a kiságynak esett, a gyerek felébredt, az anya rémülten fogta meg a csecsemőt, kivette az ágyból és magához ölelte, a folyosóra igyekezett, de közben a sár tovább zúdult a házba, mint ahogy süllyedő hajón tör be a víz a fedélzetre, az asszonyt hol, az egyik irányba lökte, hol a másikba, a folyosóról is feléje folyt az iszap, majd térdre rogyott, s feltápászkodott, ekkorra már mindene vörös volt, csak a gyermeket védte, testével takarta. Lába, kezei elzsibbadtak, fájtak az ütközéstől, s a víz marni kezdte a testét, miközben egyre jobban fázott. A folyosó közepéig jutott, a nagy órához, ekkor még egy hullám tört be a lakásba és az asszonyt a ház falának tolta, a fejét beütötte, elájult.
Az utcán a sárlavina moraja, zúgása mellett emberi kiabálások, az állatok ordítása, vonyítása hallatszott, minden vörösben izzott, a fák, a házak, az autók, még az ég is a város felett.
A tűzoltók csak másnap jutottak be a házba, hogy megnézzék a károkat, ahogy beléptek, egy asszonyt találtak a folyosón, egy ódon, gazdagon intarziázott álló, ingaórába kapaszkodott, a mélybarna színűre pácolt fát körbemarta a vörös iszap. A tűzoltók intettek a mentősöknek, együtt tolták odébb a ruha-, fa és bútordarabokat, hogy a nőhöz jussanak, ahogy odaléptek megszólalt az ingaóra, kilencet ütött, s valahol a belsejéből halk gyermeksírás hallatszott.