I.
Elővett egy darab papírt. Letette maga elé, lesimította, egyik kezével megfogta, a másikkal végigsimított a papíron, mintha gyűrött volna, nem volt az. Aztán még igazított rajta, a lap szélének vízszintesnek kell lennie az asztal aljával. És a távolság! A távolság is fontos, nem lehet messzebb a lap alja az asztal hozzám közelebb eső végétől mint három ujjnyi, de pont úgy kell essen, hogy a jobb kezemet kényelmesen az asztalra téve, úgy, hogy a könyököm épp hogy lelóg az asztalról könnyedén elérjem a lap tetejét a toll hegyével. Igazított még a lapon. Hosszasan nézte. Kezébe vette a tollat, azt, amelyik a legközelebb volt hozzá, ezüst színű, világos kék tintával, bekapcsolta. A laphoz közelítette, de túl hidegnek, ridegnek érezte a tollat, amit most akar leírni, ahhoz ez a toll nem jó. Keresgélni kezdett a fiókjában, elővett egy barna, fa erezetét mintázó töltőtollat. Régi darab, ezer éve nem írt már vele, de most épp a megfelelő. De ki kell próbálni, hogy milyen a tinta színe, mennyire folyik, nem csöpög-e. Először egy vonást. Először egy vonást, egy kis vonalat írjunk! Megpróbálta, de nem fogott. Kifogyott a tinta, vagy beleszáradt. Széttekerte a tollat, üres volt a tintapatron. Van itt valahol még egy teli parton, gondolta, s kotorászni kezdett a fiókban. Nem találta, majd a fiók megannyi kacatja között meglelte, megnézte közelebbről is, nem jó, fekete tinta volt. A fekete tinta nem illik ehhez a tollhoz, sem azokhoz a gondolatokhoz, amit írni akar. Szétnézett az asztalán, halomban álltak a papírok, könyvek, iratok, cetlik, fecnik, poharak, kávéscsészék, másik tollat keresett, valami egyszerű, de jó fogásút, olyat, ami vékony, határozott betűket ír, de mégse túl keskenyet, olyat, amiből nem ömlik a tinta, de azért folyik annyira, hogy gördülékenyen lehessen írni, nincs is annál rosszabb, amikor az ember úgy, ír, hogy közben meg-meg kell állni és ötször, hatszor leírni ugyanazt a szót, ugyanarra a helyre, hátha fog végre a toll, s amikor újra megindul a tinta, akkor meg ömlik a tollból és tönkreteszi az egész írást, az írásképet, meg a szép papírt, és akkor már úgy van vele az író, hogy kezdheti előröl az egészet, mert, a firkálás, meg a tintafolyás, a kaparással együtt tönkreteszi a mondanivalót, nem is beszélve arról, hogy az egész helyzet determinálja arra, hogy egészen mást írjon, mint amit előtte szeretett volna, hiszen, már azzal van elfoglalva, hogy milyen a papír, meg a toll, meg az egész összhatása a papíron, milyen a szöveg, a vizualitás, a papír illata, meg rajta a tintáé és hasonló fontos dolgok. Aztán meglátott egy hegyesre faragott, piros színű, 2B-s ceruzát az asztal szélén, érte nyúlt. A lapra rajzolt vele egy karikát, egy kicsit ovális lett, ebből még lehet akármi, gondolta, kör, egy állat feje, egy ember arca, vagy egy szó kezdete, egy jó szó kezdete, akár ó vagy egyszerűen o, akár nagy Ó vagy rövid nagy O, de pöttyöket is rajzolhatok rá és kezdődhetne a szó Ö-vel vagy Ő-vel, vagy egyszerűen legyen az első szó és a betű egyben. Ő. Nem jó, túlságosan banális és kézenfekvő lenne, hány író írja le azt, hogy Ő, s kezdi így az írását, nem akarok én másokat másolni, plagizálni, az Ő az túlságosan egyszerű, nem jó lesz ez így, gondolta. S egyébként is ceruzával miféle író ír, na jó voltak olyanok, akik ceruzával jegyzeteltek, meg akár gyorsírással írogattak, s ahhoz pont jó a 2B-s ceruza, nem túl puha, s nem túl kemény, de sokáig lehet vele írni, nem kopik el egyhamar. Letette a ceruzát. A papírt nézte, rajta egy apró vonással, illetve annak a helyével, egy apró véséssel a papíron és ott volt egy szürke kör is. Mást akarok írni, gondolta, s megfordította a papírt, hogy tiszta lappal indulhasson.
II.
Aznap egy rövid szöveget kapott csak. Gépelve, tizenkettes betűmérettel, sorkizártan vagy húsz sor, nem túl sok. A címe is elég kurta volt: „Élet”. Milyen rövid cím! vette maga elé a papírt. Már a rövidsége gyanús, bizonyára megtévesztő, s tudatosan egyszerű, gyanút keltően. S mi az, hogy az „élet”? Hogy lehet egy ilyen rövid szövegnek ilyen címet adni? Az életről nem lehet húsz sorban véleményt alkotni! – húzta össze a szemöldökét. S, ha például nyomdahiba miatt kimarad a „t” a szó végéről, mindjárt veszélyesebb lesz a szó. „Éle”. S minek van éle? A késnek. A szúró, vágó eszközöknek. S azzal bárkit felbujthat az író, meg az írás bármilyen szúró, vágó cselekedetre. Nem volna az jó, kerüljük el ennek a lehetőségét! Áthúzta a címet. Jó lesz ez az írás cím nélkül is! – bólogatott elégdetten, hogy már az első szónál rájött az írás hibájára, megtalálta a rejtett üzenetet, megmentette vele a világot, s betette a lapot a „Cenzúrázott írások” mappába. Mérgesen állt fel az asztaltól. Írónak mennyivel könnyebb lenni, gondolta, semmi felelősség, semmi bűntudat. Majd becsapta az irodája ajtaját, s cigizni indult.