(részlet a sorozatból)
(öt)
Ahogy a felhő
k szálltak tova az égen, úgy teltek a percek. Egy felhő, egy perc. Nézte a felhőket, könnyed mozgásukat, ahogy a széllel hadakoztak. Egyedül ült a padon, magához húzta táskáját, átölelte s felnézett az égre. Szétnézett a parkban, senki se közelített felé, egy lélek sem járt arra. A szél port kavart, megmozgatta a fák leveleit, az ágak fel-le mozogtak, mintha még meg is akarnák lökni a szelet, erősíteni a mozgását, irányítanák, merre fújjon. A gyér füvet, a földet csaknem mindenhol sárga, rézvörös, mély lila levelek borították, néhol apró kupacokba halmozva, amerre a fuvallat járt, mutatták az útját. Késő ősz volt már, hideg, alig pár perce ült csak a padon, de máris átfagyott. Fekete kabátja, fekete nadrágja nem védte meg a hűvös időtől, a pad is sugározta a hideget, dideregni kezdett. S közben feltekintett az égre, ahol katonás sorban, egymás mögött úsztak át a felhők a szeme előtt, még a méretük, formájuk is hasonló volt, a türkizkék égen úgy néztek ki, mint vattacukrok. Eszébe jutott a gyerekkora, édesanyja kezének illata; mindig szappanszagú volt, de úgy szerette azt az illatot, annak illatára aludt el, s annak illatára ébredt. Az egyik nyáron, amikor a cirkuszosok a faluba érkeztek, édesanyjával egyik este elmentek megnézni az előadást. A nap már lemenőben volt, akkor is így szálltak a felhők az égen, libasorban, komótosan röpültek. Az esti program előtt fél órával érkeztek, már nagy volt a tömeg, megvették a jegyeket, amelyre rá volt írva: „Székek elfoglalása érkezési sorrendben, a kapukat az előadás megkezdése előtt tizenöt perccel nyitjuk! Kérjük, tartózkodjanak az oroszlánok etetésétől!” Ők nem tartózkodtak, ez eszébe jutott, vettek két vattacukrot, amit egy piros orrú, lila hajú, kockás zakójú bohóc árult, s közben az anyjával viccelődött. Az meg csak kacagott a vicceken. Éles csilingelő kacagás volt. Sose hallotta még az anyját így nevetni, azután se, soha többé. Az anyja odaadta neki a vattacukrot, s közben érezte kezének szappanillatát, azt az illatot, amit egy kicsit átvett a cukor is. Kéz a kézben, mint két barát sétáltak el a nagy piros-fehér csíkos sátor végébe, ahol a cirkuszi állatokat tartották, vastag, sárgára festett ketrecekben. Volt ott két szürke póniló, egy mélybarna bundájú tigris, de egy öreg, kopott szőrű, piszkos sárga színű oroszlán is. Vadul mordult rá egy kislányra és az édesapjára, akik közelebb léptek a ketrecéhez. A kislány sírni kezdett, az apja magához ölelte, s becézte, simogatta a lányt, otthagyták a ketrecet. Az oroszlán ekkor ránézett a két színes vattacukorra, s a mögötte álló két alakra. Megnyugodva feküdt vissza a padlóra s szomorúan bámulta a színes foltokat maga előtt, ami mögül ijedten kandikált ki édesanya, majd ő is. Úgy látta az állat mosolyog. Nem hitte el. Közelebb lépett, elengedte anyja kezét s a ketrec rácsai között bedugta a vattacukrot. Visszahátrált az anya mellé, s megszorította a kezét. Az oroszlán egyik lábával magához húzta a cukrot és nyalogatni kezdte, majd egy komótos mozdulattal, egyszerre leszippantotta a vattacukrot a pálcáról, s az üresen, sértetlenül hullott vissza a földre, mintha az oroszlán egész életében ezt csinálta volna.
A háttérben megszólalt egy hang, a hangosbeszélőn át, kezdődik az előadás, kérem foglalják el helyeiket, mondta, s a tömeg nagy zsivajjal beáramlott a sátorba. Ő és az anyja mozdulatlanul álltak, szorították egymás kezét, lassan indultak csak el a bejárat felé, s miközben anyja csak maga elé nézett, ő meg hátrafelé fordult, nézte, az állatot, amíg látta. Az előadás alatt lenyűgözve figyelte a porondmestert, a zenészeket, az artistákat, az állatidomárokat, az erőművészt és a többi csodabogarat, de az oroszlánt nem látták a produkcióban. Közben figyelte az anyját, akinek néha mosoly szökött az arcára, de nem szólt egész este egy szót sem, csak a kezét fogta, szorította.
Ez volt a legközelebbi élménye az anyjával. S közben szálltak a felhők, a téren egy lélek se járt, az égen úgy röpültek a fehér foltok, mint vattacukrok, s közben besötétedett, a fehér pamacsok eltűntek, csak a hideg maradt, meg a szél, amely úgy fújt, mintha a fák ágai lökdösnék, irányítanák, merre menjen.
játok szeretettel. Móninak köszönöm a szép illusztrációt! 🙂
