(A történet egy férfiról szól. Egy férfiról, aki meglátott egyszer egy lányt és azóta csak őt látja. Őt látja, ha becsukja szemét, ha kinyitja, ha felriad álmából, ha elbóbiskol az íróasztal felett, ha könnyű lánykák között szórakozik, ha mély érzésű lányokkal társalog… Görcsbe rándul a gyomra, remeg a keze, ha a nevét hallja, izzad és ájulás környékezi, ha rá gondol. Egy férfiról szól, akit egy nő szerelme tett férfivá, és mégis örökre gyermek maradt, s úgy hiszi sose nő fel igazán.)

Csípős tavaszi reggel volt, éppen a Pipacs téri kávézó felé tartottam, munkába menet, gondoltam, megiszom egy kávét…
Vidékről jövet sose volt időm kipihenni magam. Nincs idő az alvásra, már hajnalban útnak indul az ember Pestre, ilyenkor célszerű, ha kitöltjük az időt egy komoly szakmai vitával. Most is így tettem s ebbe bocsátkoztam egy Nyírségi barátommal a bor és az irodalom kapcsolatáról. Sajnos nagyon rövid volt az éjszaka és a hajnal, így a vita igazi, az irodalmat érintő részére már nem jutott idő. Majd legközelebb. Karikás szemekkel szálltam fel a vonatra, s bóbiskolva ültem le az első fülkébe, mely három lump alak mellett egy szegény parasztcsaládnak is helyet adott. A meglett szegényes kinézetű, mély szénaszagot árasztó férfiak egész úton kártyáztak, néha meghúzták a kabátjuk alá rejtett flaskát, néha rám néztek, hogy szálljak be én is, nagyot nyeltem, s mondtam, hogy nem szeretem a kártyát. Bár idővel változhat az ember, s változhatok én is. Még talán a kártyát is megszerethetem, meg egyéb dolgokat, melyeket még nem is ismerek, olyan nagy ez a világ.
Hosszú volt az út, a vonat lassan haladt, volt időm gondolkodni a világ nagy dolgain, de mielőtt komoly következtetésre jutottam volna, célba értünk. Pest édes város. Sűrű levegője rögtön megcsapott. Éreztem a hétfő fuvallatát, ahogy az arcomba csap, akár a főszerkesztő állott, pipadohány illatú, keserű lehelete, ahogy azt kiabálja néhány óra múlva az arcomba, hogy „határidőőőő!”. Ilyenkor mindig nyugalomra intem és megkérem Istent, ne hagyja soká szenvedni. Persze Isten furcsa szerzet, néha ő is elbóbiskol. Hideg szél vágott az arcomba, ilyen hideg szél talán csak a Nyírségben van télen, beleborzongtam. Kis ország ez, talán elhoztam a szelet magammal? De hát mihez kezdek itt vele?
…A Pipacs felé tartottam, a kis fekete fa ajtós kávézó felé, melynek hatalmas üvegablakaira aranyozott betűkkel volt felírva Kávéház. Az á és az é betűkről már majdnem teljesen lekopott az ékezet, így aki először járt arra úgy is olvashatta: kavehaz. Kavehaz. Ez meg olyan párizsias, gondoltam, még ha ma már, inkább mégis pestiesnek látom. Már a téren érezni lehetett az erős kávéillatot és a felmosott padlóból áradó mély fa és petróleumillatot, ami anyám konyháját idézte, talán ezért is szerettem ide járni.
Ma már nincs meg a kávéház, a múlt hónapban szatócsboltot nyitottak itt, a tulajdonos Bécsbe költözött egy hajóra, ahol gombát szándékozik termeszteni. Mi furcsa világot élünk!
A kávézóban a sarokba ültem, szabad volt a törzshelyem, kértem a napi újságot és a feketét, két cukorral, erősen, egy kis snappszal, csak a másnaposságra. „Egy rendkívül hasznos könyvecske hagyta el a sajtót nemrég, dr. Csillag Gyula, magán egyetemi tanáré, az alkoholizmus borzasztó hatásairól. E szerint mi iszunk derűre-borúra, és szidjuk az angyalát a gaz korcsmárosnak, ha feieruntot mer emlegetni, mikor mi éppen ama thémát tartjuk a világ legaktuálisabb kérdésének, hogy a negyvenkrajcáros asztali bor jobb-e, vagy a hetvenkrajcáros somlói. (…) A doktor azt szeretné, ha Jánosnak, amikor bekiáltja a söntés ablakán, hogy: – Mór bácsi, adjon egy fél liter pálinkát hitelbe! Arra azt kiáltaná vissza a kocsmáros, hogy – Kedves szomszéd, a XXXVI. Törvénycikk 3. pontja szigorúan tiltja ám a korcsmás hitelt; nem tudja? – Hát nem adok. (Hát hová megy a világ?) Mert egy liter talán – szíves engedelmükkel – nem öli meg az embereket.”1
S közben olvasom a napi sajtó, egy múlt heti gyilkosságról is beszámol, ahol az ifjú ara szerelemféltésből vágta el éjjel az ura nyakát, majd felakasztotta magát a konyhában. A szomszédok már előre sejtették az eseményeket, jelezték is a csendőrnek, hogy gyanús alakok jártak a házban. S bár néhány napja történt mindez, már mesélik, hogy az asszony szelleme visszajár kísérteni és megcsörgeti a konyhában az edényeket éjszakánként, közben halkan sír, könnyei mint apró gyöngyök úgy koppannak, csengenek a kockakövön. Szörnyű tragédia, még jó, hogy a szomszédok figyeltek a családra, mily tragédia lett volna, ha közömbösek ők is. Lecsapom az asztalra az újságot. Elég volt a szomorúságból! Irány a szerkesztőség, irány a határidő és a porszagú paksaméták! Itt a tavasz!
S ebben a pillanatban egy angyal suhant el a kávéház poros ablaka előtt. Egy röpke pillanat, egy gondolat töredéke volt csupán, de évszázadok múltak el szívemben, örök nyár gyúlt a lelkemben s oly jó lett volna megállítani a pillanatot, hogy nézhessem örökké, örökkön-örökké. Édes arca, rajta a pír mint a zsenge barack, barna, göndör haja mint a legdrágább bársony, bőre mint a legszebb keleti selymek. Felpattantam a rozoga székről, hanyagul dobtam pár forintot a pincérnek, vagy csak akartam, lekaptam a kalapom és a kabátom a fogasról és mint megvadult orkán úgy csaptam be magam mögött az ajtót és robogtam e drága fénysugár után. Pár perc se kellett s távolról láttam, megtaláltam a hölgyet, ki újra felébresztette alvó szívem, szunnyadó sejtjeit. Egy kapualjból figyeltem, ahogy társalog az utcán egy másik hölggyel, ahogy könnyedén továbbtipeg, az egyik boltból a másikba libben. Órák és órák teltek el, de ki tudja mennyi! Ki számolja ilyenkor a perceket, ha a világ örök.
De ki lehet ő? Honnan-e földöntúli báj? Hol nőtt-e zsenge virágszál? Oh, bárcsak szagolhatnám, bárcsak testemhez szoríthatnám, érezhetném illatát a bőrének, ajkait csókolhatnám… Szinte felfűt e kéj! A föld felett járok, nem bírom tovább, meg kell ismernem e gyémántot!
S közben kisütött a nap, madarak énekeltek a rügyező körúti fákon, lágy langymeleg szellő vitte a szerelmet a levegőben, embertől-emberig. Éreztem, a közeli virágárus rózsáinak bódító illatát, a pékség édes kalácsának mennyei ízét, hallottam, ahogy ezernyi óra kattog a szomszédos órásnál (vagy a szívem), szinte éreztem, hogy szívem hölgye mit gondol, s közben egyre közelebb szálltam, repültem hozzá, szinte már éreztem mézédes parfümje illatát… Közelebb, s közelebb… végül megszólítottam:
– Édes hölgy, kedves kisasszony! Ne vegye tolakodásnak, de oly régóta figyelem, nem bírok betelni földöntúli látványával, arca ragyogásával, mosolya tüneményességével, nevetése csengésével… Bocsásson meg, engedjen helyet szívében és hallgasson meg!
– Mit képzel? – nézett rám tanácstalanul, meglepődve – azt hiszi, én egy könnyűvérű hölgy vagyok, aki csak úgy szóba áll idegenekkel? – s közben nézett rám édes madárszemeivel. Oh édes hölgy!
– Bocsásson meg, ha megbánottam! Nem akartam tolakodó lenni! De egy percet sem bírok ki tovább Ön nélkül! Itt menten meghalok, ha nem ismerhetem meg… – s eközben a virágos bódéhoz értünk, ahonnan egy apró csokrot vettem le, s nyújtottam közben a hölgy felé, s mentemben dobtam oda néhány forintot az árusnak, vagy csak akartam, s szabad kezemmel levettem a kalapom és a mellkasomnak szorítottam, úgy kértem, mély elakadó hangon… – fogadja el ezt a virágot, mely csupán megközelítheti az ön szépségét, illata édes, akár a tavaszi kert…
Megállt, felém fordult, arca rózsaszín lett, lesütötte szemét és csengő hangján ezt kérdezte:
– Zavarba hoz uram, nekem nem szoktak ilyet mondani a férfiak, nem futnak az utcán utánam, mint maga, nem adnak virágot… kérem Ön se zaklasson, hagyjon utamra menni! Mit akar tőlem?
– Ne kosarazzon ki drága virágszál! Engedje meg, hogy holnap újra lássam, hogy virágot vehessek Önnek, hogy holnap és minden nap bókokkal szórjam tele az utat amerre jár…
– Fura egy alak maga, hallja e! Meglátom. – vonta meg a vállát, s mosolya már azt mondta, holnap újra láthatom. Elvette kezemből a virágot, megszagolta és rám nézett. – Holnap…, holnap…. Talán újra erre járok, talán újra vehet nekem virágot… Ki tudja. Bár, lehet, hogy minden nőnek ugyanígy udvarol, csapja a szelet, akárki legyen is az, honnan tudhatom?
Ajjaj! – gondoltam – nem lesz ez jó, még megvallom az igazat, alig egy perce ismerem és máris legyek őszinte, nem elég, hogy szerelmes vagyok, ég a szívem, lüktetnek az ereim, s a föld felett röpködöm… De itt az ideje komolyan venni az életet! Az igazi szerelem, ha rátalál az emberre, nincs kiút, egy örök életre szól. Amíg világ, a világ!
– De mit gondol kisasszony! Ne mondjon ilyeneket! – hajoltam meg előtte – Biztosíthatom, tisztességesek a szándékaim, engedje meg, hogy holnap és azután és azután, is láthassam, boldoggá tenne vele!
– Ki tudja… meglátom, …Hmmm, holnap ugyanitt, aztán majd meglátjuk, uram! Hanem, még be se mutatkozott, kit tisztelhetek Önben?
– Bocsásson meg! Krúdy Gyula vagyok, tisztességes szándékkal, tisztelettel!
– Az újságíró Krúdy?
Oh, hát ismer gyönyörű violám? Hát már hallott rólam drága madaram? – jutott eszembe – még, hogy újságíró, az hát! Ha kell író, ha kell novellista, költő, világfi! Mi kell még? Az leszek, amit akarsz, drága anyalom!
S közben e tündér hölgy arca édes rózsaszínből zsenge pirosba váltott, kecses kacsója megmarkolta a virágot és a képembe vágta:
– Az a Krúdy, aki mindenféle hangnemben ír a szépasszonyokkal, holmi nőcskékkel való éjszakáiról, maga pojáca, maga… maga kujon! Hagyjon békén, mindjárt csendőrt hívok! Segítség! Segítség!
Ezzel elrohant. Én pedig ott álltam, arcomban egy kisebb csokor virággal, szívemben a mély szerelemmel, bőrömön a tavasz édes illatával, s eszembe is jutott egy szerkesztőségi délután, amikor egy barna lánykától kaptunk levelet, édes parfume-illat szállt, megtöltötte a szerkesztőséget, mely levelet, nagy hévvel, mosolyogva, szinte kéjjel olvastunk. A hölgy a szerkesztőt dicsérte, szegény Krúdy Gyulát pedig a férfiak szégyenének állította be, mert nagyon szeret a szépasszonyokról írni. Hát’ már ez is baj!? Hozzáfűzte azt is, hogy nagyképű vagyok, mert szeretek „figurázni”. Istenem. Hát’ már ez is baj!?2
Most már a levél íróját el is tudom képzelni, s tudom azt is milyen a szerelem, s milyen veszélyes minden édes földi érzés, még, ha oly röpke is mint e mai…
S azóta is görcsbe rándul a gyomrom, remeg a kezem, ha az imádott hölgy eszembe jut, izzadok és ájulás környékez. Ilyen hát a szerelem, így tett a szerelem férfivá, és maradtam mégis örökre gyermek, s talán sose növök fel igazán.

1. Krúdy Gyula: Az iszákosság korlátozásáról, Krúdy Gyula összegyűjtött művei 7. Kalligram, Budapest, 2007.
2. Krúdy Gyula: Május Kalendája, Krúdy Gyula összegyűjtött művei 7. Kalligram, Budapest, 2007. 28-29. o.