I.

…reggelente, ahogy elhaladtam az ablaka előtt, mindig rámtört egy meghatározhatatlan érzés. Érzés, ami mozgatja az inakat, izmokat, gondolatokat hoz létre, ez az érzés irányított, s mindig felnéztem oda, arra a bizonyos ablakra. Nem néztem máshová, tudtam, hova kell, éreztem, hogy ott lesz, vagy ott van mögötte. Húzta a fejem valami titkos erő, földöntúli, megmagyarázhatatlan, irányította tekintetem pont arra a bizonyos ablakra. Tíz meg tíz ablak volt azon a házon, vagy száz abban a tömbben. Az egyik ablak ütött-kopott, a másik felújított, műanyag, volt sárga festéssel elcsúfított, volt, amelyikről pergett a festés, amit a járdáról is látni lehetett, az ablakok mögött ezerféle függöny, fehér csipke, szürke selyem, tarka, színes sötétítőfüggönyök, vagy csupasz ablaktáblák, ott be lehetett látni a szobába, a plafonon egy kék háromágú csillár volt, mindig égett.

Minden reggel ugyanarra vitt az utam, ahogy a ház előtt elhaladtam, felnéztem arra az ablakra, mindig el volt már húzva a függöny, s ott könyökölt az ablakban, kezében gőzölgő ital és valahányszor láttam, az eget nézte. Mit lehet az égen bámulni minden nap? Az utcán és a járókelőkön van inkább bámulnivaló. Hova mennek? Mit akarnak? Miért bámulnak fel az ablakokra? Mit cipelnek? Honnan cipelik? Kivel mennek, mért vele mennek? Abból az ablakból inkább ezek a kérdések lennének ildomosak.

Az eget nézte, minden nap más volt az arca. Hol vidám, hol szomorú. De a vidámság és a szomorúság se volt mindig egyforma, a vidámság ezer féle árnyalata, a szomorúság sokféle komorsága. Minden reggel más, szemében pedig tükröződött az ég. A felhők homokszürkéje, az ég kékje, nap sárgája, a hajnali hold szürkéje, a madarak tiszta fehérje.

II.

Mit árulnak el rólunk a tárgyak? Az a tárgy, amit választunk, amit magunkkal hordozunk: mi vagyunk. Belőlünk egy kis rész. Vannak tárgyak, amikkel üzenni akarunk, amik az életünket segítik, amikkel falat építünk magunk köré, vagy bezárjuk magunkat vele. A kulcsok ajtókat nyitnak ki, zárnak be. Ajtókon, kapukon át jutunk be valahová, vagy zárunk el valamit mások elől.

Az egyik barátomhoz siettem egy régi panelház legfelső emeletére, de eltévesztettem a lépcsőházat, így kétszer tehettem meg ugyanazt a távot, másodszor már számoltam a lépcsőket, két lihegés között. Kerestem a megfelelő szintet, s közben az ajtókat figyeltem. Vajon egy-egy bejárat mögött kik laknak, figyeltem a neveket (már, ahol ki volt írva), milyen betűtípussal, milyen táblára, vagy csak úgy az ajtóra vésték fel. Az ajtó műanyagból van, vagy fából, díszes, vagy egyszerű, egy zár van rajta vagy több tucat. Némelyik ajtón volt dísz, vagy még a karácsonyi, vagy már a tavaszi, húsvéti ajtódísz, vagy koszorú.

Mit árul el rólunk az a tárgy, ami elválasztja intim saját világunkat és a nagyvilágot, a mindennapi rohanást és a pihenés, béke szigetét (jobb esetben)?

A tárgyak magukhoz kötnek bennünket. Hozzánk szegezi magát a mobiltelefon, s mi vele hozzászegezzük magunkat a világhoz, bárhol elérhetőek vagyunk. S mások elvárják, hogy bármikor elérhetőek legyünk általa. Nem lehet elrejtőzni. Lehallgatják telefonjainkat, vizsgálják sms-ünket, a cellainformációk megmondják éppen hol vagyunk, vagy hol voltunk tegnap, tegnapelőtt. Hova rejtőzhetünk el, ha magányra vágyunk? Egy ajtó mögé? Melyik ajtó mögé? Jut nekünk még intimitás, feltöltődést adó nyugodt hely?

Mit árulnak el rólunk a tárgyak?