Novellák kategória bejegyzései

HAZATÉRÉS (novella)

Magyar Napló: Béres Tamás novellájával ajánljuk lapunk ingyenesen letölthető márciusi számát

Kiadónk ingyenesen letölthetővé tette a Magyar Napló lapszámait a koronavírus okozta helyzetre tekintettel. Ez alkalommal a 2020 márciusi számunkat ajánljuk, amely ingyenesen letölthető IDE kattintva. Jó olvasást kívánunk!

www.magyarnaplo.hu

 

BÉRES TAMÁS

HAZATÉRÉS

Nagyapám már a negyedik csirkelábnál tartott, szopogatta, cuppogott az asztalnál. Jóízűen evett, de volt benne valami megbabonázó, ahogy figyeltem, szinte nem tudtam levenni róla a tekintetem. Néztem, ahogy akkurátusan lerág, leszopogat minden csontról minden húst, bőrt, ízületet.

A hetvenes évek közepéig sebész volt a klinika traumatológiáján. Aztán az egyik reggel, a hatodik egybefolyó ügyelet után a hetediket már nem vállalata be. A főorvos győzködte, majd a nép iránti lojalitását firtatta, mire nagyapám egy akkorát lekevert neki, amolyan nyomatékosítási célzattal, hogy az bevágódott a hordágyak közé. A nővérek földbe gyökerezett lábbal figyelték az eseményeket, majd hirtelen máshol lett dolguk. A főorvos megértette nagyapám indokait, többé nem akarta, hogy ügyeletet vállaljon, se egybefüggőt, se éjszakait. A párttitkár úr javaslatára nagyapám előbb villamosvezető, majd portás lett a nagyerdei remízben. Aztán háziorvosi praxist bíztak rá Pallagon, de egy rátermettebb fiatal doktornő egy hónap után onnan is kifúrta. Nyugdíjba ment. Pálfy nagybátyám szerint éppen jókor, mielőtt megműtött volna valakit az utcán.

Nagyapám nem lett szomorúbb, mint előtte. Nem roskadt magába. Nagyanyám sírt esténként, ha nem hallotta senki. De mi hallottuk a szomszéd lakásban is, és bizonyára nagyapám is hallotta, még ha horkolt is közben.

Aztán két év múlva a városi párttitkár úrnak majdnem levágta a jobb kezét a szecskavágó gép egy falunapon, valahol Mikepércs mellett. Két mentőt is küldtek érte, hogy időben behozhassák a klinikára. Pedig Pálfy nagybátyám szerint mondta neki a szecskavágó gép kezelője, hogy ne nyúlkáljon, majd ő elmondja, hogyan működik, nem kell azt a gépet fogdosni, de a párttitkár úr csak fogdosta, odanyúlkált, hogy ez mi, meg az mi, aztán elkapta a zakója ujját a szíj, és majdnem berántotta a fogaskerék alá, az emberek, vagy hatan, úgy rántották ki onnan, de a zakóját mind szétszaggatta a gép, és ráharapott a jobb kezére is, megharapdálta a fogaskerék, csak úgy dőlt a vér mindenhonnan.

Volt nagy sikoltozás, meg jajgatás. A párttitkár úr el is ájult. De nem látta senki. Csak Pálfy nagybátyám.

A klinikán aztán sikerült elállítani a vérzést, de úgy tűnt, le kell vágni a jobb csuklóját, talán az egész karját. Ezt pedig nem engedheti meg magának egy ilyen város, mint Debrecen. Mi lenne a néppel, meg a helyi tanáccsal, ha a titkár úr jobb keze odalenne? Az orvosok tanácstalanul álltak az eset előtt, illetve nem merték műtőbe vinni a titkár urat. Aztán behívták nagyapámat, aki éppen az ebéd utáni sziesztáját töltötte a gangon. Nagyapám bement, fújtatva ingujjra vetkőzött, bemosakodott, és bazdmegek közepette, amit a párttitkár úr nem hallott, mert elaltatták, nyolc óra alatt megmentette, megműtötte a titkár úr jobb kezét, még heg is alig maradt rajta.

Aztán nagyapám hazament nagyanyámhoz, leült a tévé elé, és megnézte a Ki mit tud aznap esti adását. Nagyanyám kérdezgette, hogy na, mi volt, fiam? De nagyapám csak annyit mondott, hogy most már biztos, hogy kétbalkezes lesz a titkár úr.

Aztán nagyapámat hét nap múlva behívták a pártszékházba, ahol ott volt a főorvos úr, meg a titkár úr helyettese is. Bocsánatot kértek nagyapától, és újra munkát ajánlottak neki a klinikán. Nagyapám kis hezitálás után, és nagyanyám nyugalma miatt elfogadta. De meg kellett ígérnie, hogy a főorvos urat nem üti meg többet. Nagyapám bólintott, de szóban nem ígért meg semmit. Főorvos úr kérte a személyügyön Mancikát, hogy az ügyeleti beosztásnál figyeljen arra, hogy ő és nagyapám külön napokon ügyeljen az osztályon, mert fontos, hogy mindig legyen jó szakember a betegeknek.

Nagyapám még öt évig dolgozott a klinikán, mielőtt önszántából nyugdíjba ment, de azután is visszajárt még ügyelni és műteni. Mancika a személyügyön figyelt arra, hogy a főorvos úrral ne kerüljenek egy beosztásba. Nagyapám villamossal járt dolgozni, és hosszasan elbeszélgetett a villamosvezetőkkel, akik úgy szerették, mint a kollégájukat, hiszen náluk is vezető beosztásban dolgozott hónapokig. Megválasztották a közlekedési társaság nyugdíjas klubja elnökének is, amit nagyapám udvariasan visszautasított, de az őszi vacsorájukra mindig eljárt, ahová nagymamát is elvitte, akit ott minden alkalommal körberajongtak a férfiak, mire nagymama elpirult, de jól állt neki. A harmadik alkalommal már egy piros mintás ruhában ment a vacsorára, ami nagyapa szerint jól illett az elpirulásaihoz, kiemelte az orcája fényét.

A vasárnapi ebédeknél összegyűlt a család. Nagymama, nagyapa, anya, apa, a húgom és én, apa testvére: Panni néni, aki mindig hajhálót viselt a haján, és óriási kontya volt; a férje: Miklós bácsi, aki biológiatanár volt a Fazekasban, és mindig izzadt volt az inge, ha tél volt, ha nyár, ezért én igyekeztem minél távolabb ülni tőle, mert elment az étvágyam, ha ránéztem, de nem tudtam nem ránézni, úgyhogy inkább az asztal sarkához ültem.

Nagymama óriási ebédeket készített, csontlevest, csirkehúsból, töltelékkel és zöldségekkel. Miután nagyapa újra a klinikán dolgozott, megint jó volt a hangulat az ebédeknél, mindenki beszélgetett, nevettek és viccelődtek. A levesből enyém volt a melle húsa, a többin megosztozott a család, kivéve a csirke lábait, amit nagymama már előre nagyapám tányérjára tett, mert úgyse szereti más. Már mindenki végzett a levessel, beszélgettek. Én pedig nagyapámat figyeltem, ahogy ízületről ízületre végigrágja a csontot, a csirke lábát, minden nagyobb dararabot félretesz, a tányérjára helyez akkurátusan, keze tiszta zsír, leves. Olyan jóízűen ette, hogy nem bírtam levenni róla a szemem. Ámulatba ejtett. Sebészi precizitással választotta le a húst a csontokról. Majd, amikor végzett, megtörölte a kezét egy fehér textilszalvétában, és nagymamára nézett. Nagymama elmosolyodott, és szó nélkül elpakolta az asztalról a mélytányérokat, a leves maradékát, hogy feltegye a második fogást.

Nagymama sose ült le az ebédnél az asztalhoz, bár a helye megvolt, de mindig leszedte az üres tányérjait. Aztán, amikor vége volt az ebédnek, és mindenki elvonult a nagyszobába cigarettázni, kávézni, nagymama lopva evett a húsokból. Utána mosogatott, amíg nagypapa a klinikáról mesélt, aztán jöhetett a politika, meg, hogy ki mit hallott a nyugatról vagy a keleti rokonokról. Többnyire semmit. Vagy rémhíreket. Vagy ugyanazt, amit a múlt héten is, csak kiszínezve újabb mesékkel. De ki tudja, talán a fele sem igaz.

Egy őszi napon, miután nagypapa nyugdíjazása újra téma volt, megcsörrent a telefon. Nagymama vette fel, aztán elájult, miután pár percig hallgatott valakit a vonal túlsó végén. Elájult, de csak úgy, hogy nagyapa még odaért, és el tudta kapni, majd lefektette a kanapéra. Engem küldött repülősóért a konyhába, és egy pohár vízért, vizes ruháért, meg ami még nagyapa eszébe jutott. Fél óra múlva nagymama magához tért, de akkor már a szomszédból anya és apa, meg a húgom is átjött, hátha segíteni tudnak. Körbeálltuk nagymamát. Nagymama hebegve-habogva elmondta, hogy Jenő bácsi hazajön, most, hogy már nincsenek határok.

Egy hónappal ezelőtt nyíltak meg a határok keletre, meg nyugatra, bár nekem teljesen mindegy volt, mert mi úgyis csak a Balatonig, esetleg Pestre merészkedtünk. Nyugatra, de csak addig, amíg lehet, amíg nem gondolják azt, hogy túl közel jutottunk a vasfüggönyig, nehogy azt higgye valaki, hogy emigrálni akarunk, mint Jenő bácsi, aki Kanadába szökött, úgy, hogy egy este szó nélkül itthagyta az egész családot, dédi mama ebbe halt bele, dédnagyapa pedig abba, hogy dédi mama a mennybe ment. Ezért mindenki mérges volt Jenő bácsira, leginkább nem beszéltek róla, vagy ha igen, ő volt a család fekete báránya, aki gyáva volt, nyuszi, elmenekült a bajok elől, ahelyett hogy szembeszállt volna velük, a családot pedig itthagyta a szarban. Hogyhogyajenőhazajön? Kérdezte nagyapám a fejét fogva. Megunta a nyugatot, vagy agyára ment a napsütés? Kérdezgette nagyapa, nagymama pedig csak sóhajtozott, és minduntalan el akart újra ájulni, de anya ilyenkor vizet adott neki, apa pedig legyezte a Népszabadsággal. Mi, gyerekek csak álltunk ott, mint a tejbetök, legszívesebben nevettünk volna, annyira vicces volt, hogy mindenki káromkodik, meg sopánkodik, mintha ott se lettünk volna, pedig, ha valaki káromkodik a mi jelenlétünkben, akkor bennünket kizavarnak a szobából, de most, úgy látszik, szabad volt káromkodni.

Ahogy megnyíltak a határok, és szabad volt ki-be járkálni az országból, egyszerre mindenki járkálni is akart. Bár a szomszéd Ambrus bácsiék inkább magukra zárták az ajtót, és senkit nem engedtek be, még a villanyórást se, mert Ambrus bácsi meg volt róla győződve, hogy átverés az egész, holnap visszazárnak minden határt, jön az ÁVO, a titkosszolgálat, a rendőrség, a katonaság, a párt, és bebörtönöznek mindenkit, elviszik az élelmiszert, lehet, hogy még lövöldözni is fognak, puskával szaladgál majd a sok suhanc, mint ötvenhatban.

Aztán, ahogy teltek a hetek, nem jött se a rendőrség, se a katonaság, se a titkosszolgálat, se amerikai titkosügynökök, és mindenki olyan szabadnak érezte magát még az iskolában is, mintha újra tavasz lenne, vagy hasonló. Péter bácsi, a kedvenc történelemtanárom, aki eddig csak az egyiptomiakról vagy a Római Birodalomról mesélt önfeledten órákon át, azt mondta, hogy holnaptól mesélhet ötvenhatról, kommunistákról, forradalmakról, úgy, ahogy ő látta, kidobhatjuk az összes tankönyvet, nemsokára kapunk újakat. Hát, mi ki is dobtuk az összes tankönyvet, füzetet a kukába. Másnap persze ki kellett onnan szedni, mert vannak abban még viszonyítási pontok, amihez igazodni kell, mondta Péter bácsi, nem eszik olyan forrón a kását, aztán meg várjuk ki, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, a jó rálátás a jó történész erénye, mondta.

Mi nem láttunk rá sok mindenre, a tanárok sugdolóztak az iskola folyosóján, anya és apa a híradót nézte, de, ha meccs ment a kettesen, apa elkapcsolt, nagymama és nagypapa pedig állandóan fel-alá járkáltak a lakásban, hogy most mit hova tegyenek, mivel mi legyen, kikkel mi lesz, ha Jenő bácsi se szó, se beszéd, egyszer csak tényleg betoppan, akár holnap, vagy még ma. Nagypapa térképet vett elő, és kiszámolta, hogy ha Jenő bácsi repülővel jön, onnan vonattal, majd autóval, akkor akár két hétbe is beletelhet az út, de ha közvetlen járattal, esetleg két átszállással, csak repülővel érkezik, akár négy nap alatt is ideérhet. Erre nagymama még idegesebb lett, hogy addig még egy piskótát se tud sütni. Nagyapa pedig nem engedte, hogy piskótát süssön, mert nem a pápa érkezik ide, hanem Jenő; ahogy jött, azzal a lendülettel mehet is vissza, tette hozzá, és nagyapa az ajtóra mutatott.

Ekkor csöngettek. Nagyapa leengedte a kezét. Nagymama nem mozdult. Én nyitottam ajtót. Egy vékony, szakállas öregember ált az ajtóban, bőrkabátban, kalapban, két nagy kofferrel. Remélte, hogy jó helyen jár, és nagymamát kereste, mondtam, hogy az unokája vagyok, szólok neki, erre megsimogatta a fejem, és egy csokoládét nyomott a kezembe. Belépett a házba, nagymama odarohant, és minden szó nélkül a szakállas ember nyakába borult. Nagyapa csak a fejét csóválta, de nem mondott semmi csúnyát, ahogy azt korábban ígérte. Becsukta a térképet, és az asztal alá tette. Nagymama könnyes szemmel betessékelte a házba, nagyapa biccentett, és jól megnézte magának a férfit. Szarul nézel ki, Jenő, mondta nagyapa, mire nagymama sírva rohant a konyhába.

Nagymama, nagyapa egész este beszélgettek Jenő bácsival. Nagymama Jenő bácsi arcát simogatta, Jenő bácsi nagymama kezét szorította, nagyapa pedig fel és alá járkált a szobában. Aztán átjött anya és apa, mi hazamentünk, mert már nagy gyerekek vagyunk, hogy egyedül aludjunk, holnap ugyanis iskola lesz, mondta apa, de ahhoz nem voltunk elég nagy gyerekek, hogy ott maradhassunk.

Jenő bácsi beköltözött nagymamáék kisszobájába. Nagypapa újra rászokott a cigarettára, és titokban reggel és este rágyújtott a kis erkélyen, pont a mi ablakunk mellett. Engem nem zavart, nagypapa mondta, hogy ne mondjam el nagymamának, de most szüksége van egy kis nyugtatóra, mint amikor villamost vezetett, én megértettem. Esténként a húgom és én kihajoltunk az ablakon, és titkokban Túró Rudit ettünk, nagyapa pedig cigarettázott az erkélyen. Néha egymásra kacsintottunk, és csendben bűnöztünk tovább. Jenő bácsi néha megkérdezte, hogy mi újság a suliban? Nem sok, mondtam, pedig egy csomó minden történt általában, mert a tanárok csapatokban jártak cigarettázni a suli sarkára, mi pedig akkor tudtuk, hogy tovább tart majd a szünet, és akkor lehet szaladgálni a folyosón, elvégre szabadság van. Jött egy új kislány az iskolába, Miskolcról költöztek a városba, és kétutcányira laktak tőlünk. Szép barna, hosszú haja van, sokat nevet, és levendulaillatú a ruhája. A legjobb barátom apukája munkát kapott Prágában, így elköltöztek, és azóta nincs ki a focicsapatunk, nem tudok kivel mászókázni, meg csúszdázni a játszótéren, csendben eszem a menzán, mert egyedül nem megy a hülyéskedés.

Jenő bácsi egyre soványabb lett. Asszem’, azért, mert nem evett sokat, nagymama hiába főzte a kedvenc ételeit. Nagypapa áthozta hozzánk a maradékot, és velünk együtt ette meg. Jenő bácsi egyre szomorúbb lett, nagymama a folyosóra járt ki sírni, nagyapa pedig már napközben is dohányzott az erkélyen, de mi nem tudtunk annyi Túró Rudit megenni, mint ahányszor nagyapa cigizett. A bűnözésből is megárt a sok. Meg hát annyi Túró Rudi se volt otthon.

Az egyik téli napon, még Karácsony előtt Jenő bácsi meghalt. Apa azt mondta anyának, hogy Jenő bácsi rákos volt, menthetetlen. Nagymama megbocsátott neki. Legalábbis feltette Jenő bácsi fiatalkori képét a vendégszoba falára, ott, ahol Jenő bácsi aludt. Nagypapa újra nagymamával vacsorázott, és lassan leszokott újra a dohányzásról. Jenő bácsi két nagy kofferjét nagypapa felvitte a padlásra.

Ha nagy leszek, megöröklöm Jenő bácsi két kofferjét, kinyitom őket, és meg fogom tudni a nagy igazságot, mert biztos azokban van elrejtve.

(megjelent a Magyar Napló, 2020. márciusi számában)

Ismerős történet

Ebben a városban történt. Nem olyan régen, ismerhették is őket! Akkoriban ismerte őket mindenki. Még maga sincs olyan öreg! Hadd nézzem csak! Mondom én! Ebben az utcában történt minden. De ha nem ebben, akkor ennek a végéről nyílt egy kis zsákutca, abban történt. Akkoriban még minden egyszerűbb volt. Mások voltak az emberek. Volt idejük egymásra, magukra. Az a baj, hogy a világnak is volt rájuk ideje. Izélgette is a világ az embereket. Na, nem mintha most nem izélgetné, de most már egymást is izélgetik. Hatványozódik az izélgetés. Amúgy meg mindegy, ki tudja azt már, mi volt akkor! Szép kis család volt. Az apa hivatalnok volt, itt a városházán, az anya meg otthon nevelte a gyerekeket. Négy gyereket. Két fiút, két lányt. A legnagyobb fiú, aztán jött két lány, majd megint egy fiú. Itt zajlott minden a szemem előtt. Akkoriban minden este lejártunk ide sakkozni a padra. Az a férfi, ni, aki ott lakott, annak a háznak a harmadik emeletén, amelyiknek muskátlik vannak az ablakában. Ott lakott a barátom, könnyen le tudott ugrani ide, esténként. Sört is hoztunk, hol ő, hol én, de a sakkot mindig én. Itt laktam én is a környéken. Akkoriban miden más volt. Tele volt fával az egész környék, növények mindenhol. Ma már itt is beton, ott is. Ez az út se volt itt akkor, park volt a helyén. De ma már több az autó is. Az az utca is keskenyebb volt, és tele volt régi polgári házakkal. Akik ott laktak, azokat is ismertem, köszöntek, ha megláttak. Meghaltak ők is. Sokan meghaltak. Ebben az utcában sok jó ember lakott. Cipész, orvos, kocsis, borbély, de még esernyőjavító is, na az fura egy legényember volt, nagy bajszú, magas, amolyan szép szál ember, az Isten megáldja! Ahogy az ember végigsétált a házak előtt reggelente, munkába menet érezte a friss kenyér illatát, a borbélyüzletből kiáradó pacsuliszagot, a mély, tömény bőrszagot, amit a cipész lakása felől hozott a szél. A cipész mindig egy kopott, barna kötényt viselt, kerek szemüvege volt és kék svájcisapkája. Alagsori üzletében mindig égett a villany, nyáron gyerekként mindig lestük, hogy mit csinál. Odaosontunk az ablakhoz, odanyomtuk rá az orrunkat úgy figyeltünk befelé, majd, ha meglátta kikiáltott, hogy csirkefogók, megálljatok! Pedig nem fogtunk mi semmit, nem is álltunk meg. Volt itt egy régi vastelep is a környéken, ahol csavarokat gyártottak… Valahol arra, vagy talán amarra, igen. Ott is sokat játszottunk gyerekként, összeszedtük a kidobott anyákat és rohantunk a vasúthoz. Rátettük egyesével a sínre és vártuk, hogy jöjjön a vonat. Jött és szétlapította mindet. Jó volt alátétnek. Volt, amelyik kiröpült a kerekek alól és úgy beállt a telefonpóznába, mint egy puskagolyó. Rég volt. Veszélyes vidék volt ez, kérem, akkoriban. De voltak jó dolgok is! Nyáron szódát, meg jeget árultak az utcán. Jött a fagylaltos egy kopott triciklin, ezüstkanállal mérte a gömböket, volt választék is: csoki meg vanília. Apámnak volt egy régi biciklije azon jöttem be gyerekként a város széléről, ide a mesterhez, hogy tanuljak valami szakmát. Tisztességeset. Mondtam már? Fotográfus voltam. Már nem. Megvette a boltot egy amerikai. Rögtön kész a kép, ha bemegy. Hallott már ilyet? Mi abban a szép? Mire olyan sietős? Van egy fotóm arról a családról is, akit említettem az elején. Rajta van mindegyik, az orvos, az asszonyka és a négy gyerek. Egy reggel bejöttek a műterembe, hogy csinálnék-e egy fotográfiát róluk. Üres volt a bolt, mondtam, hogy persze. Bementek a műterembe, én utánuk, leültek a kanapéhoz, hoztam egy korinthoszi virágállványt is díszítésnek, arra könyökölt a nagyobbik fiú. Az apja és az anya ott állt a dívány mögött, a másik két kisebb gyerek meg ült. Ünneplőben mindegyik, ahogy az illik. Magam előtt látom most is. Szép család volt, Istenem! Bár az anya mosolyából már akkor is látni lehetett, hogy nincs minden rendben. Egy fotográfus meglátja azt, kérem. Kár értük. Szép család volt. Nem egyszerű eset! Bejöttek másnap a fotókért, aztán senki se látta őket. A lakásba is más költözött, valami hangoskodó népek jöttek oda. Ide, abba az utcába. De tán’ már az a ház se áll, lebonthatták pár éve. Hogy mi történt? Kivel? A családdal? Ja kérem, hát ki emlékszik már arra! Olyan régen volt.

Béres Tamás: Csokorba kötött szerelmi történet

(A történet egy férfiról szól. Egy férfiról, aki meglátott egyszer egy lányt és azóta csak őt látja. Őt látja, ha becsukja szemét, ha kinyitja, ha felriad álmából, ha elbóbiskol az íróasztal felett, ha könnyű lánykák között szórakozik, ha mély érzésű lányokkal társalog… Görcsbe rándul a gyomra, remeg a keze, ha a nevét hallja, izzad és ájulás környékezi, ha rá gondol. Egy férfiról szól, akit egy nő szerelme tett férfivá, és mégis örökre gyermek maradt, s úgy hiszi sose nő fel igazán.)

Csípős tavaszi reggel volt, éppen a Pipacs téri kávézó felé tartottam, munkába menet, gondoltam, megiszom egy kávét…
Vidékről jövet sose volt időm kipihenni magam. Nincs idő az alvásra, már hajnalban útnak indul az ember Pestre, ilyenkor célszerű, ha kitöltjük az időt egy komoly szakmai vitával. Most is így tettem s ebbe bocsátkoztam egy Nyírségi barátommal a bor és az irodalom kapcsolatáról. Sajnos nagyon rövid volt az éjszaka és a hajnal, így a vita igazi, az irodalmat érintő részére már nem jutott idő. Majd legközelebb. Karikás szemekkel szálltam fel a vonatra, s bóbiskolva ültem le az első fülkébe, mely három lump alak mellett egy szegény parasztcsaládnak is helyet adott. A meglett szegényes kinézetű, mély szénaszagot árasztó férfiak egész úton kártyáztak, néha meghúzták a kabátjuk alá rejtett flaskát, néha rám néztek, hogy szálljak be én is, nagyot nyeltem, s mondtam, hogy nem szeretem a kártyát. Bár idővel változhat az ember, s változhatok én is. Még talán a kártyát is megszerethetem, meg egyéb dolgokat, melyeket még nem is ismerek, olyan nagy ez a világ.
Hosszú volt az út, a vonat lassan haladt, volt időm gondolkodni a világ nagy dolgain, de mielőtt komoly következtetésre jutottam volna, célba értünk. Pest édes város. Sűrű levegője rögtön megcsapott. Éreztem a hétfő fuvallatát, ahogy az arcomba csap, akár a főszerkesztő állott, pipadohány illatú, keserű lehelete, ahogy azt kiabálja néhány óra múlva az arcomba, hogy „határidőőőő!”. Ilyenkor mindig nyugalomra intem és megkérem Istent, ne hagyja soká szenvedni. Persze Isten furcsa szerzet, néha ő is elbóbiskol. Hideg szél vágott az arcomba, ilyen hideg szél talán csak a Nyírségben van télen, beleborzongtam. Kis ország ez, talán elhoztam a szelet magammal? De hát mihez kezdek itt vele?
…A Pipacs felé tartottam, a kis fekete fa ajtós kávézó felé, melynek hatalmas üvegablakaira aranyozott betűkkel volt felírva Kávéház. Az á és az é betűkről már majdnem teljesen lekopott az ékezet, így aki először járt arra úgy is olvashatta: kavehaz. Kavehaz. Ez meg olyan párizsias, gondoltam, még ha ma már, inkább mégis pestiesnek látom. Már a téren érezni lehetett az erős kávéillatot és a felmosott padlóból áradó mély fa és petróleumillatot, ami anyám konyháját idézte, talán ezért is szerettem ide járni.
Ma már nincs meg a kávéház, a múlt hónapban szatócsboltot nyitottak itt, a tulajdonos Bécsbe költözött egy hajóra, ahol gombát szándékozik termeszteni. Mi furcsa világot élünk!
A kávézóban a sarokba ültem, szabad volt a törzshelyem, kértem a napi újságot és a feketét, két cukorral, erősen, egy kis snappszal, csak a másnaposságra. „Egy rendkívül hasznos könyvecske hagyta el a sajtót nemrég, dr. Csillag Gyula, magán egyetemi tanáré, az alkoholizmus borzasztó hatásairól. E szerint mi iszunk derűre-borúra, és szidjuk az angyalát a gaz korcsmárosnak, ha feieruntot mer emlegetni, mikor mi éppen ama thémát tartjuk a világ legaktuálisabb kérdésének, hogy a negyvenkrajcáros asztali bor jobb-e, vagy a hetvenkrajcáros somlói. (…) A doktor azt szeretné, ha Jánosnak, amikor bekiáltja a söntés ablakán, hogy: – Mór bácsi, adjon egy fél liter pálinkát hitelbe! Arra azt kiáltaná vissza a kocsmáros, hogy – Kedves szomszéd, a XXXVI. Törvénycikk 3. pontja szigorúan tiltja ám a korcsmás hitelt; nem tudja? – Hát nem adok. (Hát hová megy a világ?) Mert egy liter talán – szíves engedelmükkel – nem öli meg az embereket.”1
S közben olvasom a napi sajtó, egy múlt heti gyilkosságról is beszámol, ahol az ifjú ara szerelemféltésből vágta el éjjel az ura nyakát, majd felakasztotta magát a konyhában. A szomszédok már előre sejtették az eseményeket, jelezték is a csendőrnek, hogy gyanús alakok jártak a házban. S bár néhány napja történt mindez, már mesélik, hogy az asszony szelleme visszajár kísérteni és megcsörgeti a konyhában az edényeket éjszakánként, közben halkan sír, könnyei mint apró gyöngyök úgy koppannak, csengenek a kockakövön. Szörnyű tragédia, még jó, hogy a szomszédok figyeltek a családra, mily tragédia lett volna, ha közömbösek ők is. Lecsapom az asztalra az újságot. Elég volt a szomorúságból! Irány a szerkesztőség, irány a határidő és a porszagú paksaméták! Itt a tavasz!
S ebben a pillanatban egy angyal suhant el a kávéház poros ablaka előtt. Egy röpke pillanat, egy gondolat töredéke volt csupán, de évszázadok múltak el szívemben, örök nyár gyúlt a lelkemben s oly jó lett volna megállítani a pillanatot, hogy nézhessem örökké, örökkön-örökké. Édes arca, rajta a pír mint a zsenge barack, barna, göndör haja mint a legdrágább bársony, bőre mint a legszebb keleti selymek. Felpattantam a rozoga székről, hanyagul dobtam pár forintot a pincérnek, vagy csak akartam, lekaptam a kalapom és a kabátom a fogasról és mint megvadult orkán úgy csaptam be magam mögött az ajtót és robogtam e drága fénysugár után. Pár perc se kellett s távolról láttam, megtaláltam a hölgyet, ki újra felébresztette alvó szívem, szunnyadó sejtjeit. Egy kapualjból figyeltem, ahogy társalog az utcán egy másik hölggyel, ahogy könnyedén továbbtipeg, az egyik boltból a másikba libben. Órák és órák teltek el, de ki tudja mennyi! Ki számolja ilyenkor a perceket, ha a világ örök.
De ki lehet ő? Honnan-e földöntúli báj? Hol nőtt-e zsenge virágszál? Oh, bárcsak szagolhatnám, bárcsak testemhez szoríthatnám, érezhetném illatát a bőrének, ajkait csókolhatnám… Szinte felfűt e kéj! A föld felett járok, nem bírom tovább, meg kell ismernem e gyémántot!
S közben kisütött a nap, madarak énekeltek a rügyező körúti fákon, lágy langymeleg szellő vitte a szerelmet a levegőben, embertől-emberig. Éreztem, a közeli virágárus rózsáinak bódító illatát, a pékség édes kalácsának mennyei ízét, hallottam, ahogy ezernyi óra kattog a szomszédos órásnál (vagy a szívem), szinte éreztem, hogy szívem hölgye mit gondol, s közben egyre közelebb szálltam, repültem hozzá, szinte már éreztem mézédes parfümje illatát… Közelebb, s közelebb… végül megszólítottam:
– Édes hölgy, kedves kisasszony! Ne vegye tolakodásnak, de oly régóta figyelem, nem bírok betelni földöntúli látványával, arca ragyogásával, mosolya tüneményességével, nevetése csengésével… Bocsásson meg, engedjen helyet szívében és hallgasson meg!
– Mit képzel? – nézett rám tanácstalanul, meglepődve – azt hiszi, én egy könnyűvérű hölgy vagyok, aki csak úgy szóba áll idegenekkel? – s közben nézett rám édes madárszemeivel. Oh édes hölgy!
– Bocsásson meg, ha megbánottam! Nem akartam tolakodó lenni! De egy percet sem bírok ki tovább Ön nélkül! Itt menten meghalok, ha nem ismerhetem meg… – s eközben a virágos bódéhoz értünk, ahonnan egy apró csokrot vettem le, s nyújtottam közben a hölgy felé, s mentemben dobtam oda néhány forintot az árusnak, vagy csak akartam, s szabad kezemmel levettem a kalapom és a mellkasomnak szorítottam, úgy kértem, mély elakadó hangon… – fogadja el ezt a virágot, mely csupán megközelítheti az ön szépségét, illata édes, akár a tavaszi kert…
Megállt, felém fordult, arca rózsaszín lett, lesütötte szemét és csengő hangján ezt kérdezte:
– Zavarba hoz uram, nekem nem szoktak ilyet mondani a férfiak, nem futnak az utcán utánam, mint maga, nem adnak virágot… kérem Ön se zaklasson, hagyjon utamra menni! Mit akar tőlem?
– Ne kosarazzon ki drága virágszál! Engedje meg, hogy holnap újra lássam, hogy virágot vehessek Önnek, hogy holnap és minden nap bókokkal szórjam tele az utat amerre jár…
– Fura egy alak maga, hallja e! Meglátom. – vonta meg a vállát, s mosolya már azt mondta, holnap újra láthatom. Elvette kezemből a virágot, megszagolta és rám nézett. – Holnap…, holnap…. Talán újra erre járok, talán újra vehet nekem virágot… Ki tudja. Bár, lehet, hogy minden nőnek ugyanígy udvarol, csapja a szelet, akárki legyen is az, honnan tudhatom?
Ajjaj! – gondoltam – nem lesz ez jó, még megvallom az igazat, alig egy perce ismerem és máris legyek őszinte, nem elég, hogy szerelmes vagyok, ég a szívem, lüktetnek az ereim, s a föld felett röpködöm… De itt az ideje komolyan venni az életet! Az igazi szerelem, ha rátalál az emberre, nincs kiút, egy örök életre szól. Amíg világ, a világ!
– De mit gondol kisasszony! Ne mondjon ilyeneket! – hajoltam meg előtte – Biztosíthatom, tisztességesek a szándékaim, engedje meg, hogy holnap és azután és azután, is láthassam, boldoggá tenne vele!
– Ki tudja… meglátom, …Hmmm, holnap ugyanitt, aztán majd meglátjuk, uram! Hanem, még be se mutatkozott, kit tisztelhetek Önben?
– Bocsásson meg! Krúdy Gyula vagyok, tisztességes szándékkal, tisztelettel!
– Az újságíró Krúdy?
Oh, hát ismer gyönyörű violám? Hát már hallott rólam drága madaram? – jutott eszembe – még, hogy újságíró, az hát! Ha kell író, ha kell novellista, költő, világfi! Mi kell még? Az leszek, amit akarsz, drága anyalom!
S közben e tündér hölgy arca édes rózsaszínből zsenge pirosba váltott, kecses kacsója megmarkolta a virágot és a képembe vágta:
– Az a Krúdy, aki mindenféle hangnemben ír a szépasszonyokkal, holmi nőcskékkel való éjszakáiról, maga pojáca, maga… maga kujon! Hagyjon békén, mindjárt csendőrt hívok! Segítség! Segítség!
Ezzel elrohant. Én pedig ott álltam, arcomban egy kisebb csokor virággal, szívemben a mély szerelemmel, bőrömön a tavasz édes illatával, s eszembe is jutott egy szerkesztőségi délután, amikor egy barna lánykától kaptunk levelet, édes parfume-illat szállt, megtöltötte a szerkesztőséget, mely levelet, nagy hévvel, mosolyogva, szinte kéjjel olvastunk. A hölgy a szerkesztőt dicsérte, szegény Krúdy Gyulát pedig a férfiak szégyenének állította be, mert nagyon szeret a szépasszonyokról írni. Hát’ már ez is baj!? Hozzáfűzte azt is, hogy nagyképű vagyok, mert szeretek „figurázni”. Istenem. Hát’ már ez is baj!?2
Most már a levél íróját el is tudom képzelni, s tudom azt is milyen a szerelem, s milyen veszélyes minden édes földi érzés, még, ha oly röpke is mint e mai…
S azóta is görcsbe rándul a gyomrom, remeg a kezem, ha az imádott hölgy eszembe jut, izzadok és ájulás környékez. Ilyen hát a szerelem, így tett a szerelem férfivá, és maradtam mégis örökre gyermek, s talán sose növök fel igazán.

1. Krúdy Gyula: Az iszákosság korlátozásáról, Krúdy Gyula összegyűjtött művei 7. Kalligram, Budapest, 2007.
2. Krúdy Gyula: Május Kalendája, Krúdy Gyula összegyűjtött művei 7. Kalligram, Budapest, 2007. 28-29. o.

Örökség

Keserű vérszag árasztotta el a dohos szoba fanyar levegőjét. El-elhaló hörgések hallatszottak. A szürke szoba közepén, hason fekve egy férfi feküdt. Körülötte minden csupa vér. Csupa vér. Csönd lett. Elhalkult a fali óra kattogása is. Ingája némán mozgott. A vércseppek némán hullottak a tócsába. Kintről se férkőzött zaj a szoba csendjéhez.
Valaki felzokogott. Halkan. A szoba egyik sarkában egy asszony kuporgott. Minden porcikája remegett. Testéhez húzta a lábait, fejét a térdére hajtotta. Hosszú barna haja földig ért. Karján kék-zöld foltok voltak. Testén begyógyult sebek és újak. Nem gondolt a fájdalomra. Lelke könnyű volt. Lábai, szoknyája, kezei, haja véresek.
Eltelt egy óra. A nő testén a megszáradt vér megrepedezett. Minden remegésnél egyre jobban. Felemelte fejét. Arcán a könnyek szétáztatták a sminket. Szemei feketék, szája kék volt. Az előtte pár lépésnyire fekvő férfire nézett. A napfény megcsillant a vértócsán, s aranysárgára színezte. A férfi szemei üresen bámultak a nő felé. S ő meredten nézett farkasszemet vele. Mintha hipnotizálni szerette volna, mély barna szemeiben annyi keserűség volt, amennyitől egy néma is ordított volna. A nő négy lábra ereszkedett és lassan odamászott az asztalhoz. Lerántotta róla a telefont. Az, csengő kattanással esett a földre. A zsinórjával magához húzta. Felemelte a kagylót, s a fejéhez nyomta. Egy darabig hallgatta a monoton búgást majd tárcsázni kezdett. Egy. Nulla. Egy pillanatnyi szünet majd: hét.
– Halló, rendőrség!
A válasz: szuszogás
– Halló, rendőrség. Ki van ott?
– M e g ö…
– Ismételje meg!
– Meg… öltem. Meg-öl… tem. – szólt a női hang, el-elcsukolva.
– Halló asszonyom! Mondja el pontosan mi történt!
– Meg-halt!!! … az a szemét! Meg…
– Mondja meg a nevét, kérem! Hol…
– Már nem bírtam… Neeeem! – kiáltott fel a nő.
– Nyugodjon meg, asszonyom! Honnan telefonál? …
– Meghalt! Csupa…, csupa vér!

Majd sírni kezdett.

A nő kezéből kiesett a kagyló.
– Halló asszonyom… Halló…

A telefonban egy lövés hallatszott. Majd egy tompa puffanás. S a vonal megszakadt…

Egy újabb óra telt el. Kulcs csörrent a bejárati ajtóban. Kinyílt, majd erőteljes puffanással csapódott be.
– Anyu! Apu! Megjöttem! – kiáltott fel egy gyerekhang…