2020-05-27 napi bejegyzések

HAZATÉRÉS (novella)

Magyar Napló: Béres Tamás novellájával ajánljuk lapunk ingyenesen letölthető márciusi számát

Kiadónk ingyenesen letölthetővé tette a Magyar Napló lapszámait a koronavírus okozta helyzetre tekintettel. Ez alkalommal a 2020 márciusi számunkat ajánljuk, amely ingyenesen letölthető IDE kattintva. Jó olvasást kívánunk!

www.magyarnaplo.hu

 

BÉRES TAMÁS

HAZATÉRÉS

Nagyapám már a negyedik csirkelábnál tartott, szopogatta, cuppogott az asztalnál. Jóízűen evett, de volt benne valami megbabonázó, ahogy figyeltem, szinte nem tudtam levenni róla a tekintetem. Néztem, ahogy akkurátusan lerág, leszopogat minden csontról minden húst, bőrt, ízületet.

A hetvenes évek közepéig sebész volt a klinika traumatológiáján. Aztán az egyik reggel, a hatodik egybefolyó ügyelet után a hetediket már nem vállalata be. A főorvos győzködte, majd a nép iránti lojalitását firtatta, mire nagyapám egy akkorát lekevert neki, amolyan nyomatékosítási célzattal, hogy az bevágódott a hordágyak közé. A nővérek földbe gyökerezett lábbal figyelték az eseményeket, majd hirtelen máshol lett dolguk. A főorvos megértette nagyapám indokait, többé nem akarta, hogy ügyeletet vállaljon, se egybefüggőt, se éjszakait. A párttitkár úr javaslatára nagyapám előbb villamosvezető, majd portás lett a nagyerdei remízben. Aztán háziorvosi praxist bíztak rá Pallagon, de egy rátermettebb fiatal doktornő egy hónap után onnan is kifúrta. Nyugdíjba ment. Pálfy nagybátyám szerint éppen jókor, mielőtt megműtött volna valakit az utcán.

Nagyapám nem lett szomorúbb, mint előtte. Nem roskadt magába. Nagyanyám sírt esténként, ha nem hallotta senki. De mi hallottuk a szomszéd lakásban is, és bizonyára nagyapám is hallotta, még ha horkolt is közben.

Aztán két év múlva a városi párttitkár úrnak majdnem levágta a jobb kezét a szecskavágó gép egy falunapon, valahol Mikepércs mellett. Két mentőt is küldtek érte, hogy időben behozhassák a klinikára. Pedig Pálfy nagybátyám szerint mondta neki a szecskavágó gép kezelője, hogy ne nyúlkáljon, majd ő elmondja, hogyan működik, nem kell azt a gépet fogdosni, de a párttitkár úr csak fogdosta, odanyúlkált, hogy ez mi, meg az mi, aztán elkapta a zakója ujját a szíj, és majdnem berántotta a fogaskerék alá, az emberek, vagy hatan, úgy rántották ki onnan, de a zakóját mind szétszaggatta a gép, és ráharapott a jobb kezére is, megharapdálta a fogaskerék, csak úgy dőlt a vér mindenhonnan.

Volt nagy sikoltozás, meg jajgatás. A párttitkár úr el is ájult. De nem látta senki. Csak Pálfy nagybátyám.

A klinikán aztán sikerült elállítani a vérzést, de úgy tűnt, le kell vágni a jobb csuklóját, talán az egész karját. Ezt pedig nem engedheti meg magának egy ilyen város, mint Debrecen. Mi lenne a néppel, meg a helyi tanáccsal, ha a titkár úr jobb keze odalenne? Az orvosok tanácstalanul álltak az eset előtt, illetve nem merték műtőbe vinni a titkár urat. Aztán behívták nagyapámat, aki éppen az ebéd utáni sziesztáját töltötte a gangon. Nagyapám bement, fújtatva ingujjra vetkőzött, bemosakodott, és bazdmegek közepette, amit a párttitkár úr nem hallott, mert elaltatták, nyolc óra alatt megmentette, megműtötte a titkár úr jobb kezét, még heg is alig maradt rajta.

Aztán nagyapám hazament nagyanyámhoz, leült a tévé elé, és megnézte a Ki mit tud aznap esti adását. Nagyanyám kérdezgette, hogy na, mi volt, fiam? De nagyapám csak annyit mondott, hogy most már biztos, hogy kétbalkezes lesz a titkár úr.

Aztán nagyapámat hét nap múlva behívták a pártszékházba, ahol ott volt a főorvos úr, meg a titkár úr helyettese is. Bocsánatot kértek nagyapától, és újra munkát ajánlottak neki a klinikán. Nagyapám kis hezitálás után, és nagyanyám nyugalma miatt elfogadta. De meg kellett ígérnie, hogy a főorvos urat nem üti meg többet. Nagyapám bólintott, de szóban nem ígért meg semmit. Főorvos úr kérte a személyügyön Mancikát, hogy az ügyeleti beosztásnál figyeljen arra, hogy ő és nagyapám külön napokon ügyeljen az osztályon, mert fontos, hogy mindig legyen jó szakember a betegeknek.

Nagyapám még öt évig dolgozott a klinikán, mielőtt önszántából nyugdíjba ment, de azután is visszajárt még ügyelni és műteni. Mancika a személyügyön figyelt arra, hogy a főorvos úrral ne kerüljenek egy beosztásba. Nagyapám villamossal járt dolgozni, és hosszasan elbeszélgetett a villamosvezetőkkel, akik úgy szerették, mint a kollégájukat, hiszen náluk is vezető beosztásban dolgozott hónapokig. Megválasztották a közlekedési társaság nyugdíjas klubja elnökének is, amit nagyapám udvariasan visszautasított, de az őszi vacsorájukra mindig eljárt, ahová nagymamát is elvitte, akit ott minden alkalommal körberajongtak a férfiak, mire nagymama elpirult, de jól állt neki. A harmadik alkalommal már egy piros mintás ruhában ment a vacsorára, ami nagyapa szerint jól illett az elpirulásaihoz, kiemelte az orcája fényét.

A vasárnapi ebédeknél összegyűlt a család. Nagymama, nagyapa, anya, apa, a húgom és én, apa testvére: Panni néni, aki mindig hajhálót viselt a haján, és óriási kontya volt; a férje: Miklós bácsi, aki biológiatanár volt a Fazekasban, és mindig izzadt volt az inge, ha tél volt, ha nyár, ezért én igyekeztem minél távolabb ülni tőle, mert elment az étvágyam, ha ránéztem, de nem tudtam nem ránézni, úgyhogy inkább az asztal sarkához ültem.

Nagymama óriási ebédeket készített, csontlevest, csirkehúsból, töltelékkel és zöldségekkel. Miután nagyapa újra a klinikán dolgozott, megint jó volt a hangulat az ebédeknél, mindenki beszélgetett, nevettek és viccelődtek. A levesből enyém volt a melle húsa, a többin megosztozott a család, kivéve a csirke lábait, amit nagymama már előre nagyapám tányérjára tett, mert úgyse szereti más. Már mindenki végzett a levessel, beszélgettek. Én pedig nagyapámat figyeltem, ahogy ízületről ízületre végigrágja a csontot, a csirke lábát, minden nagyobb dararabot félretesz, a tányérjára helyez akkurátusan, keze tiszta zsír, leves. Olyan jóízűen ette, hogy nem bírtam levenni róla a szemem. Ámulatba ejtett. Sebészi precizitással választotta le a húst a csontokról. Majd, amikor végzett, megtörölte a kezét egy fehér textilszalvétában, és nagymamára nézett. Nagymama elmosolyodott, és szó nélkül elpakolta az asztalról a mélytányérokat, a leves maradékát, hogy feltegye a második fogást.

Nagymama sose ült le az ebédnél az asztalhoz, bár a helye megvolt, de mindig leszedte az üres tányérjait. Aztán, amikor vége volt az ebédnek, és mindenki elvonult a nagyszobába cigarettázni, kávézni, nagymama lopva evett a húsokból. Utána mosogatott, amíg nagypapa a klinikáról mesélt, aztán jöhetett a politika, meg, hogy ki mit hallott a nyugatról vagy a keleti rokonokról. Többnyire semmit. Vagy rémhíreket. Vagy ugyanazt, amit a múlt héten is, csak kiszínezve újabb mesékkel. De ki tudja, talán a fele sem igaz.

Egy őszi napon, miután nagypapa nyugdíjazása újra téma volt, megcsörrent a telefon. Nagymama vette fel, aztán elájult, miután pár percig hallgatott valakit a vonal túlsó végén. Elájult, de csak úgy, hogy nagyapa még odaért, és el tudta kapni, majd lefektette a kanapéra. Engem küldött repülősóért a konyhába, és egy pohár vízért, vizes ruháért, meg ami még nagyapa eszébe jutott. Fél óra múlva nagymama magához tért, de akkor már a szomszédból anya és apa, meg a húgom is átjött, hátha segíteni tudnak. Körbeálltuk nagymamát. Nagymama hebegve-habogva elmondta, hogy Jenő bácsi hazajön, most, hogy már nincsenek határok.

Egy hónappal ezelőtt nyíltak meg a határok keletre, meg nyugatra, bár nekem teljesen mindegy volt, mert mi úgyis csak a Balatonig, esetleg Pestre merészkedtünk. Nyugatra, de csak addig, amíg lehet, amíg nem gondolják azt, hogy túl közel jutottunk a vasfüggönyig, nehogy azt higgye valaki, hogy emigrálni akarunk, mint Jenő bácsi, aki Kanadába szökött, úgy, hogy egy este szó nélkül itthagyta az egész családot, dédi mama ebbe halt bele, dédnagyapa pedig abba, hogy dédi mama a mennybe ment. Ezért mindenki mérges volt Jenő bácsira, leginkább nem beszéltek róla, vagy ha igen, ő volt a család fekete báránya, aki gyáva volt, nyuszi, elmenekült a bajok elől, ahelyett hogy szembeszállt volna velük, a családot pedig itthagyta a szarban. Hogyhogyajenőhazajön? Kérdezte nagyapám a fejét fogva. Megunta a nyugatot, vagy agyára ment a napsütés? Kérdezgette nagyapa, nagymama pedig csak sóhajtozott, és minduntalan el akart újra ájulni, de anya ilyenkor vizet adott neki, apa pedig legyezte a Népszabadsággal. Mi, gyerekek csak álltunk ott, mint a tejbetök, legszívesebben nevettünk volna, annyira vicces volt, hogy mindenki káromkodik, meg sopánkodik, mintha ott se lettünk volna, pedig, ha valaki káromkodik a mi jelenlétünkben, akkor bennünket kizavarnak a szobából, de most, úgy látszik, szabad volt káromkodni.

Ahogy megnyíltak a határok, és szabad volt ki-be járkálni az országból, egyszerre mindenki járkálni is akart. Bár a szomszéd Ambrus bácsiék inkább magukra zárták az ajtót, és senkit nem engedtek be, még a villanyórást se, mert Ambrus bácsi meg volt róla győződve, hogy átverés az egész, holnap visszazárnak minden határt, jön az ÁVO, a titkosszolgálat, a rendőrség, a katonaság, a párt, és bebörtönöznek mindenkit, elviszik az élelmiszert, lehet, hogy még lövöldözni is fognak, puskával szaladgál majd a sok suhanc, mint ötvenhatban.

Aztán, ahogy teltek a hetek, nem jött se a rendőrség, se a katonaság, se a titkosszolgálat, se amerikai titkosügynökök, és mindenki olyan szabadnak érezte magát még az iskolában is, mintha újra tavasz lenne, vagy hasonló. Péter bácsi, a kedvenc történelemtanárom, aki eddig csak az egyiptomiakról vagy a Római Birodalomról mesélt önfeledten órákon át, azt mondta, hogy holnaptól mesélhet ötvenhatról, kommunistákról, forradalmakról, úgy, ahogy ő látta, kidobhatjuk az összes tankönyvet, nemsokára kapunk újakat. Hát, mi ki is dobtuk az összes tankönyvet, füzetet a kukába. Másnap persze ki kellett onnan szedni, mert vannak abban még viszonyítási pontok, amihez igazodni kell, mondta Péter bácsi, nem eszik olyan forrón a kását, aztán meg várjuk ki, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, a jó rálátás a jó történész erénye, mondta.

Mi nem láttunk rá sok mindenre, a tanárok sugdolóztak az iskola folyosóján, anya és apa a híradót nézte, de, ha meccs ment a kettesen, apa elkapcsolt, nagymama és nagypapa pedig állandóan fel-alá járkáltak a lakásban, hogy most mit hova tegyenek, mivel mi legyen, kikkel mi lesz, ha Jenő bácsi se szó, se beszéd, egyszer csak tényleg betoppan, akár holnap, vagy még ma. Nagypapa térképet vett elő, és kiszámolta, hogy ha Jenő bácsi repülővel jön, onnan vonattal, majd autóval, akkor akár két hétbe is beletelhet az út, de ha közvetlen járattal, esetleg két átszállással, csak repülővel érkezik, akár négy nap alatt is ideérhet. Erre nagymama még idegesebb lett, hogy addig még egy piskótát se tud sütni. Nagyapa pedig nem engedte, hogy piskótát süssön, mert nem a pápa érkezik ide, hanem Jenő; ahogy jött, azzal a lendülettel mehet is vissza, tette hozzá, és nagyapa az ajtóra mutatott.

Ekkor csöngettek. Nagyapa leengedte a kezét. Nagymama nem mozdult. Én nyitottam ajtót. Egy vékony, szakállas öregember ált az ajtóban, bőrkabátban, kalapban, két nagy kofferrel. Remélte, hogy jó helyen jár, és nagymamát kereste, mondtam, hogy az unokája vagyok, szólok neki, erre megsimogatta a fejem, és egy csokoládét nyomott a kezembe. Belépett a házba, nagymama odarohant, és minden szó nélkül a szakállas ember nyakába borult. Nagyapa csak a fejét csóválta, de nem mondott semmi csúnyát, ahogy azt korábban ígérte. Becsukta a térképet, és az asztal alá tette. Nagymama könnyes szemmel betessékelte a házba, nagyapa biccentett, és jól megnézte magának a férfit. Szarul nézel ki, Jenő, mondta nagyapa, mire nagymama sírva rohant a konyhába.

Nagymama, nagyapa egész este beszélgettek Jenő bácsival. Nagymama Jenő bácsi arcát simogatta, Jenő bácsi nagymama kezét szorította, nagyapa pedig fel és alá járkált a szobában. Aztán átjött anya és apa, mi hazamentünk, mert már nagy gyerekek vagyunk, hogy egyedül aludjunk, holnap ugyanis iskola lesz, mondta apa, de ahhoz nem voltunk elég nagy gyerekek, hogy ott maradhassunk.

Jenő bácsi beköltözött nagymamáék kisszobájába. Nagypapa újra rászokott a cigarettára, és titokban reggel és este rágyújtott a kis erkélyen, pont a mi ablakunk mellett. Engem nem zavart, nagypapa mondta, hogy ne mondjam el nagymamának, de most szüksége van egy kis nyugtatóra, mint amikor villamost vezetett, én megértettem. Esténként a húgom és én kihajoltunk az ablakon, és titkokban Túró Rudit ettünk, nagyapa pedig cigarettázott az erkélyen. Néha egymásra kacsintottunk, és csendben bűnöztünk tovább. Jenő bácsi néha megkérdezte, hogy mi újság a suliban? Nem sok, mondtam, pedig egy csomó minden történt általában, mert a tanárok csapatokban jártak cigarettázni a suli sarkára, mi pedig akkor tudtuk, hogy tovább tart majd a szünet, és akkor lehet szaladgálni a folyosón, elvégre szabadság van. Jött egy új kislány az iskolába, Miskolcról költöztek a városba, és kétutcányira laktak tőlünk. Szép barna, hosszú haja van, sokat nevet, és levendulaillatú a ruhája. A legjobb barátom apukája munkát kapott Prágában, így elköltöztek, és azóta nincs ki a focicsapatunk, nem tudok kivel mászókázni, meg csúszdázni a játszótéren, csendben eszem a menzán, mert egyedül nem megy a hülyéskedés.

Jenő bácsi egyre soványabb lett. Asszem’, azért, mert nem evett sokat, nagymama hiába főzte a kedvenc ételeit. Nagypapa áthozta hozzánk a maradékot, és velünk együtt ette meg. Jenő bácsi egyre szomorúbb lett, nagymama a folyosóra járt ki sírni, nagyapa pedig már napközben is dohányzott az erkélyen, de mi nem tudtunk annyi Túró Rudit megenni, mint ahányszor nagyapa cigizett. A bűnözésből is megárt a sok. Meg hát annyi Túró Rudi se volt otthon.

Az egyik téli napon, még Karácsony előtt Jenő bácsi meghalt. Apa azt mondta anyának, hogy Jenő bácsi rákos volt, menthetetlen. Nagymama megbocsátott neki. Legalábbis feltette Jenő bácsi fiatalkori képét a vendégszoba falára, ott, ahol Jenő bácsi aludt. Nagypapa újra nagymamával vacsorázott, és lassan leszokott újra a dohányzásról. Jenő bácsi két nagy kofferjét nagypapa felvitte a padlásra.

Ha nagy leszek, megöröklöm Jenő bácsi két kofferjét, kinyitom őket, és meg fogom tudni a nagy igazságot, mert biztos azokban van elrejtve.

(megjelent a Magyar Napló, 2020. márciusi számában)

(4) A csillagok alatt

Hosszú órák óta dolgozott már azon az estén, későre járt, de nem tudta abbahagyni a munkát, egy nagyon távoli csillagrendszert figyelt, részletesen lejegyzetelte, amit látott, a hosszú évtizedek alatt végzett kutatómunkája nyomán több tízezer oldalnyi számítási adat, paraméter, vélekedés, meglátás, állítás, azok cáfolata került papírra, de nem tudta bebizonyítani, hogy ott, a távolban, az az apró pont, az egy új csillag, a csillag körül pedig kering egy még kisebb pont, egy bolygó, ami szakasztott mása a Földnek, legalábbis a matematikai számítások alapján, a kapott paraméterek szerint, ott kell lennie, tudta, de bizonyítani nem sikerült, az egész karrierje alatt, számos előadásban, publikációban beszélt erről a bolygóról, volt, hogy kinevették, volt, hogy elképedtek a kapott eredményeken, de sosem jutott a végére, az állítások, bizonyítások végén ott maradt a három pont, egy nap volt hátra a nyugdíjig, már hónapokkal ezelőtt kinevezték a csillagvizsgáló új igazgatóját, egy ambiciózus fiatal fizikust, egy huszonéves suhancot, akit csak a nap működése érdekelt, meg az üstökösök, excelekben végez számításokat, minden jegyzetét a telefonján hordja, nincs tolla, ceruzája, soha sem jegyzetel papírra, nem ismeri a csillagvizsgáló történetét, nem emlékszik arra, hogy mennyivel másabb volt a világ, amikor a létesítmény megépült…, az öreg csillagász, azon az estén, a nyugdíjazás előtti napon is öltönyben és nyakkendőben jött dolgozni, átnézte a jegyzeteit, kávét főzött, majd a teleszkóphoz ült és ott folytatta az ég kémlelését, ahol az előző este abbahagyta, jegyzetelt, számolt, dokumentált, közben eszébe jutott, hogy azt ígérte neki az utóda, hogy konferenciákra, születésnapokra még visszahívja, számít a a tapasztalatára…, de talán csak udvariasságból…, ajándékba egy távcső formájú kulcstartót is kapott, rajta az obszervatórium kapujának kulcsával, hogy autóval bármikor beállhasson az udvarra, ha látogatóba érkezne…, azon az estén eszébe jutott, hogy a feleségének negyvenhét évvel ezelőtt kérte meg a kezét, itt a Piszkés-tetőn, egy kis tisztáson, a kristálytiszta csillagos égbolt alatt, pont éjfélkor,

azt mondta, hogy szereti és hogy lehozza neki a csillagokat,

ezen jót nevettek, a lány akkor igent mondott, a következő nyáron tartották meg az esküvőt, nagy lakodalom volt, kétszáz vendég, tánc hajnalig, Tihanyba mentek nászútra, egy hét múlva pedig már új munkahelyén a csillagvizsgálóban dolgozott, tudományos segédmunkatársként…, negyvenhét év egy villanásnyi idő alatt múlt el, …szemével látja, de nem éri el a csillagokat…, sosem…, aztán abban a pillanatban meglátta, ott, az ég közepén a csillagot, amit kutatott, a csillagban előtt pedig épp elhaladt az a bolygó, ami eddig csak a számításaiban létezett, jegyzetelt, fotózott, videózott, élete értelmét, eddigi pályája igazolását látta, olyan izgatott volt, mint egy gyermek, amint megkapja a várva várt ajándékát, nem győzött betelni a látvánnyal…, ott volt a Föld-szerű exobolygó a szeme előtt, ami a csillaga, a „TOI 700”nevű vörös törpe lakható zónájában kering, tehát elvileg az élet is kialakulhatott rajta, a „TOI 700 d” jelű égitest a Földnél 20 százalékkal nagyobb, és 37 nap alatt kerüli meg csillagát, és bár a abban a távoli csillagrendszerben még három másik planéta is kering, de egyik sem a lakható zónában, de ez igen, …és ott van, most már minden bizonnyal…, kétséget kizáróan…, mindent dokumentált, ahogy hajnalodott végtelen nyugalommal sétált le az obszervatórium lépcsőjén…, lelke megtelt nyugalommal, teste könnyű volt…, szeme előtt most is a csillagot és a bolygót látta…, szeme káprázott, majd egy pillanat múlva sötét lett…, majd újra fény…, bántotta a szemét az erős napsütés, csak résnyire tudta kinyitni a szemét, feküdt, erőtlen volt, védőruhába öltözött orvosok, nővérek vették körül, gépek csipogása, szuszogása hallatszott a háttérben, Lajos bácsi.., szólította egy nővér, maga nagyon erős, két hétig volt eszméletlen, a hetvenesek közül csak maga jött vissza…, legyőzte a vírust…, Istennek hála… mondogatta a nővér, …a csillagom, a bolygóm…, suttogta a csillagász és újra maga elé képzelte a „TOI 700 d” jelű bolygót.

(3) Amanda

Ili néni beágyaz, bekapcsolja a rádiót, meghallgatja a Krónikát, felmossa a követ a konyhában, eszik egy falatot, így indul a reggel minden nap, nyolcvanhét évét nem számolja már, jönnek napok, hetek, hónapok, amit hétfőn főz, azt eszi pár napig, aztán pénteken új menü, vasárnap erős húsleves, csigatésztával vagy eperlevéllel, zöldségekkel, töltelékkel, …minden csütörtökön bemegy a faluba, a boltba, a kis piacra néhány apróságért, meg, hogy megkérdezzék, hogy van Ilike néni…, minden a régi, én is, Annuskám, válaszolja, vagy …köszönöm, Drágám, semmit sem öregedtél Andriskám…, vagy …de sokat nőttek az unokák, meg sem ismerném őket, ha szembe jönnének velem a utcán, milyen jólneveltek…, dicsér, aztán bosszankodik, hogy felment a kenyér ára, inkább maga sütne mint régen: cipót, vakarót, kiflit…, egy fejbiccentéssel nyugtázza, hogy nem ment fel a tej ára, amit Ilike néninek mindig ugyanannyiért hoz Jóska…,jó zsírosan még melegen a tehenészetből szentkirályis műanyag flakonban, amiből Ili néni vajat, túrót, aludt tejet készít, péntek hajnalban reggeli gyanánt rituális és kihagyhatatlan az aludt tej friss kenyérrel, apjuk is azt szerette, ez a péntek reggel a régi emlékeket is előhozza, könnyezve kanalazza a finom aludt tejet, amit ma a flancos városiak kefirnek hívnak, de az nem ugyanaz, köze sincs hozzá, a lába nyomába nem ér a hazainak…, csütörtök van, Ili néni kisétál a tanyája melletti buszmegállóhoz, a helyét még apjuk járta ki, hogy ne kelljen annyit gyalogolni, ha jön a busz, ha a faluba mennek, (azóta is megáll ott…), 8:22-re ér oda a járat, óvatosan lassít, hogy a megálló melletti kis mélyedésben összegyűlt esővizet fel ne csapja Ilike nénire, az első ajtó pont előtte nyílik ki, Ilike néni a két kosárral óvatosan, komótosan felszáll,

szervusz Miském, az ég áldjon meg, hogy pontosan jöttél, milyen jól vasalt az inged, Drágám…

– mosolyodik el Ilike néni, Misi annak idején együtt játszott Ilike néni gyerekeivel, szinte ott nőtt fel a tanyájukon, mindig is szerette a traktorokat, buszokat, így lett sofőr a Volánnál, Misi nagy mosollyal köszön, kezét csókolom Ilike néni, hogy tetszik lenni, megint a faluba…, kérdezgeti, Ilike néni Misi mögé ül, előrehajol és válaszol, közben Misi bezárja a busz ajtaját és gázt ad…, míg a falu központjába érnek addig beszélgetnek, nincsenek sokan a buszon, nincs leszálló, mindenki a telefonjába mélyed, Misi óvatosan lassít, amikor a központhoz érnek, Ilike néni feláll, Misi hangosan kiált a két felszálló suhancnak, várjatok, míg a néni leszáll, azok hátrahőkölnek, de türelmesen várják, hogy Ilike néni leszálljon, ….szervusz Misikém, majd jövök a fél ketteshez, ….rendben, Ilike néni, igyekszem pontos lenni, kiáltja Misi, …az vagy, mindig az vagy, integet vissza Ilike néni, aztán először a kis piacra megy zöldségért, Terikével közösen szidják a koronavírust, meg a kettős frontot, ami miatt gyakran belenyilal a rosseb Ilike néni lábszárába meg derekába, aztán a boltba megy Annuskához friss kenyérért, aztán a henteshez pulykanyakért, csontért, combért, majd a bolt előtt a padon megvárja Jóskát, aki meghozza a két flakon friss tejet, …fél kettőig még van idő, megjön Emma néni, leül Ilike néni mellé és megváltják a világot, közben arra biciklizik Andris bácsi az unokákkal, akik otthonról írják a leckét, mert nincs iskola, Ilike néni és Emma néni megállapítja, hogy Andris bácsi minél öregebb, annál jobb képű, még mindig jól tartja magát, …bárcsak fiatalabbak lennénk…, kacsintanak össze, de régen is volt az, hogy estig táncoltunk, Emma, kuncog Ilike néni, …talán igaz se volt, helyesel Emma néni, majd megállapítják, hogy sokat nőttek Andris unokái, meg sem ismernék őket, ha nem Andrissal volnának, jól neveltek, mindig köszönnek…, rákezd az eső, de csak éppen csepereg, …sóhajtanak, …csak ez a maszk ne kellene, a fene megeszi…, mérgelődik Annus…, csak túléljük ezt is, a fene egye meg a vírust…, a világháborút, ötvenhatot is túléltük…, ezt is túl fogjuk…, bizakodik Ilike néni, majd hozzáteszi, ha meg kell halni, meg kell halni, Emmám, csak még arra vagyok kíváncsi, hogy Amanda kiszabadul-e, megérdemli a sorsát, bár megérném, mielőtt meghalok, hogy mi lesz Josefinával…, teszi hozzá, …jaj, már ennyi az idő, néz a templomtorony órájára, és áll fel a padról, elköszön Emma nénitől, közben megérkezik Misi és a fél kettes, siet, hogy még időben hazaérjen, mert 15:40-kor ki nem hagyná a kedvenc sorozatát.

(2) Kórtörténet

Péter egy napja már gyengélkedett, amikor a bankban bejelentette a fiókvezető, hogy mindenkit tesztelnek koronavírusra, Péter harmincegynéhány év alatt sosem volt beteg, „munkába járni kell, az első az ügyfél, a második, hogy a feladat el legyen végezve, aztán jöhet a család…” mondta magában, a digitális ügyintézéssel még több a papírmunka mint előtte, sok a stressz mostanában, kimerül a nap végére, ez a tavaszi fáradtság, gondolta…, aztán, amikor két nap múlva megjött az eredmény, a főnök a biztonsági őrrel ment a pultjához és suttogva kérte meg, hogy szedje össze a dolgait, gyorsan, beszélniük kell, de ne bent, inkább menjenek ki az épület elé, ott közölte vele, hogy pozitív lett a tesztje, menjen haza, legalább két hétre, vegyen ki szabadságot, vagy menjen táppénzre, (Pétert kiverte a víz, szoborrá dermedt), a főnök otthagyta, azzal bement az épületbe, mindenkit hazaküldött és fertőtlenítették a helyiségeket, Péter ezt a facebookról tudta meg az elégedetlen ügyfelek kommentjeiből, az egyik kolléganője még egy sms-t is küldött neki: „ezt jól megcsináltad, kiesett egy nap, köszi”, Péter hívta telefonon Lacit, a pénzügyről, hogy lemondja a heti kosármeccset, meg sörözést, de nem vette fel neki, Messengeren annyit küldött neki, hogy „nem merek veled beszélni, nehogy belekeveredjek valamibe…, gyógyulj meg!”, kerek szemmel olvasta az üzenetet Péter, aztán köhögni kezdett, bár nem kapart a torka, de úgy érezte ezek után fog, aztán erősödött a gyengeség a karjaiban, szédült, inkább lefeküdt a kanapéra, lassan elaludt…, sötét volt, késő este, amikor a tévé zúgására felébredt, éhes volt, vajas kenyeret vacsorázott paprikával, de nem esett neki jól az étel, mindent elpakolt a hűtőbe és a város fényeit nézte a konyhaablakból, a pislákoló lámpákat, a rohanó autókat, a látványt az autók búgó morajlása, a szél sziszegése festette alá, majd hallgatta, ahogy a szomszéd Maros a fiával ordít, aztán a feleségével, majd a házmestert szidja…, lehúzta a redőnyt, a nappaliba ment, ahol elővett egy régi családi fotót, könnyes szemmel nézte a képet, fáradtan feküdt le, a telefonján rákeresett a „gyógymódok a koronavírusra” meg a „a koronavírus tünetei” kifejezésekre, de pár perc után elaludt…, hajnal négykor kelt, elővette a kis bőröndöt, ruhákat pakolt bele a szekrényből, fogkefét, fogkrémet, meg pipere cuccokat, a fotóalbumot, ami a kezébe került, felöltözött és lepakolt az autóba, még a szomszéd Julikának se köszönt, pedig az lelkesen integetett neki az ablakból, Péter nem vette őt észre, gyorsan hajtott ki az utcából, keresztül a városon az autópálya felé, fel az M7-re, majdnem dél volt már, amikor behajtott a füredi faházuk elé, a kertben nagy volt a fű, a gaz, a lakatok kinyitása is vagy negyed órába telt, nagy sóhajjal lépett be a pókhálós házba, már vagy egy éve nem járt itt, pedig volt, hogy minden hétvégét itt töltöttek a családdal, barátokkal…, lepakolt a nappaliban és bort töltött magának, kiült a teraszra és a fodrozódó vizet, a nádas zöldjét, az ég leírhatatlan kékjét és a déli part árnyait figyelte, miközben a bort kortyolgatta, kezében a felesége és kislánya fotóját szorongatta, azt mondogatta magában, mormolta, ismételgette, „én vagyok a hibás”, ha egészségesebben élnek, kevesebb stresszel és többet költenek az orvosokra, vagy még megpróbálnak újabb gyógymódokat minden más lett volna, nem vitte volna el őket a rák, a felesége a kislány elvesztésébe betegedett bele, bárcsak ő is rákos lett volna, folytak a könnyei…, a szomszéd utcában kiáltozó gyerekek hangja után nézett, „mit keresnek ezek itt, biztos ők is itt töltik a karantént”, felállt a székből, lenyírta a füvet a kertben, felsöprögetett, rendet tett a házban, takarított, a helyére rakott mindent, meg-megállt, amikor egy-egy tárgyról valami régi emlék jutott eszébe, minden tárgy, minden zug hordozott valami emléket, mindenütt a kislányát vagy a feleségét látta…, késő esete volt már, amikor befejezte a munkát, észre se vette, hogy beesteledett, átöltözött, a maradék pohár bort is megitta és a kikötőbe ment, leverte a lakatot a Szép Júlia láncáról, beugrott a hajóba és beindította a motort, tíz perc alatt a Balaton közepére ért, csend ült az estre, a víz simogatta a hajó testét, meleg tavaszi éj volt, tiszta, csillagos éggel, a hold erősen világított a Péter kezében lévő fotókra…, másnap reggel a rádióban élőben jelentkezett az operatív törzs, Dr. Müller Cecília Györgyi, országos tisztifőorvos 32 új esetet és 16 halálesetet jelentett be; Péter egyik statisztikában sem szerepelt…

(1) A negyvenről

A negyven mint szám a matematikában a kettes számrendszerben 101000, a nyolcas számrendszerben 50, a tizenhatos számrendszerben 28 alakban írható fel, amivel nem nagyon tudok mit kezdeni, de bámulatos, a negyven páros szám, összetett szám, azon belül félprím, nyolc osztója van a természetes számok halmazán, ezeket most nem venném sorra, maradok csak a negyvennél, ami nyocszögszám és ötszögalapú prímszám is, és mivel osztóinak egy részét összeadva megkapjuk a negyvenet, ezért áltökéletes szám, na álljunk meg egy pillanatra ennél a dolognál, hogy áltökéletesség, csak azért mert negyvenes valaki, vagy valami, még ha a számelméletben az áltökéletesség mást is takar, mint a mi materiális világunkban, ahol most a COVID-19 járvány negyvenegynéhányadik napján a számok uralják a médiát és a mindennapjainkat, hogy hány új és hány gyógyult és hány tünetmentes és hány intenzíven ápolt és hány elhunyt és hány nálunk és hány a világon és mennyi lesz még…, az egyik pillanatban összeesküvés-elméletet gyártunk, aztán megnyugszunk, félünk és reménykedünk, magunkba zárkózunk és sírva kimondjuk, amit nem akartunk kimondani…, a negyeven nap sok mindenre megtanított bennünket, a negyven nap a mi tanítónk, kezünkre csapott, felemelte a mutató ujját és így szólt, tanított, imígyen, hogy vigyáznunk kell magunkra és a családunkra, a barátainkra, arra, hogy mennyire törékenyek vagyunk és sebezhetők, a tudomány nagyon fejlett, de még nem olyan mindentudó, mint ahogy hittünk…, apropó tudomány: a periódusos rendszer negyvenedik eleme a cirkónium, nyelvújításkori neve: jácany (ez különlegesen szép szó), ezüstfehér színű, jól alakítható, nagy szilárdságú fém, amúgy atomerőművekben reaktorszerkezeti anyag, de acélgyártásnál és a fogászatban is elő-előfordul, olvadáspontja 1857 Celsius-fok, apropó 1857-ben került sor Ferenc József császár és Erzsébet császárné (Sissi), az akkori uralkodó pár első hivatalos magyarországi körútjára is (de ez most mellékes)…, a negyven erős szám, én, aki már túl vagyok rajta, mármint a negyedik ikszen, tapasztalatból beszélek, nagy hatással van az emberekre, innen már B oldal, ami nem olyan veszélyes, de egy-két évtized és veszélyeztetetté válok a korona- és egyéb vírusokkal, betegségekkel szemben, gyakrabban fáj a derekam, a kettő helyett negyvenszer gondolom meg, hogy menjek-e futni, vagy sem, de nem panaszkodásképp, csak tapasztalatképp sorolom, negyven év emlékei és tapasztalatai erőt adnak, nem csak vélekedem valamiről, hanem tapasztalatból mondom a kisfiamnak, hogy az jó lesz, vagy emez fájni fog, na mindegy…, én szóltam, …na látod…, negyven nap a vészhelyzet után olyan, mint az emberi élet első lépcsőfokán túl lenni, negyven hétig tart az áldott időszak, a várandóság, ami mégiscsak az élet első lépcsője, bár a nevem mellé írt évek számához nem számít hozzá…, a negyven nap a Bibliában is fontos szám: Krisztus negyven napig böjtölt a pusztában, Mózes negyven napot töltött és böjtölt a Sínai-hegyen, mielőtt megkapta a Tízparancsolatot, de a vízözön is negyven nap és negyven éjjel tartott…, negyven nap – tehát – most is eltelt…, talán bölcsebben, erősebben, látszólagos karanténba zárva várjuk a következő negyven fontos napot…, a vírus tetőzését, a lecsengését, …nem akarok beteg lenni, nem akarom, hogy a családom beteg legyen…, félek a haláltól…, …nem hiszem, hogy elég erőm lenne, bármilyen halált megélni vagy végignézni…, erre is rádöbbentem, amikor negyven napos leltárt írtam…, törékeny és sebezhető vagyok, de ezt a kisfiamnak nem árulom el, mert egy apa erős, sebezhetetlen és mindenre tudja a választ…, kilenc évesen még én is ezt hittem…