(Megjelent a Spanyolnátha c. folyóiratban 2008. tavaszi szám) www.spanyolnatha.hu
(részlet)

Ház. Mesélik volt valaha egy ház. Nem egyházi, polgári. Nem politikus családé. Hétköznapié. Házas embereké. Volt gyermekük. Vidám család volt. Tele reménnyel, meg tavaszra két féldisznóval (matematikailag az ugye egy egész) a pince, ami nyár elejére mind elfogyott. Aztán utóbb a remény is. Egy kis faluban laktak. Ott volt a ház is. Ahogy mentek az évek eltûntek a szomszédok, bementek a városba lakni. Oka mindenkinek volt. Vitték hát magukkal azt is. Lassan kihalt a falu, néhány család maradt csak. Jöttek rendszerek, jöttek polgármesterek. Hitegetõk és hitszegõk. Idegenek és környékbeliek. Mind akartak valamit, mind kértek valamit, adni, mind elfelejtettek. Nem volt tehát könnyû a háznak megmaradni a nagy jövés-menésben, de a család nem adta fel: kitartott a saját porta és a saját jövõjük mellett. Egyik este (húsvét közeledett) épp Bárdosék mondták a híreket a tévében, a családfõnek nagy ötlete támadt: alig maradtak néhányan a faluban, de, hogy megéljenek idehozza hát a népeket, nagy látványosságot csinál a faluban! (Jöhet hát a feltámadás!) Másnap a sógorral neki is látott, felújítottak néhány házat, kipofoztak néhány portát és részeget a kocsmából (jól jön a segítség!) és nekiláttak, hogy falusi turizmust csináljanak kicsiben, nagy hírveréssel. Segített, aki élt, leveleket írtak, interjút adtak és jött is a nép télen disznót vágni, meg pálinkát inni, õsszel vadászni, meg pálinkát inni, nyáron lovagolni meg pálinkát inni. Megörültek hát, lehet is élet, szépen kicsinosodott a falu, meg a házuk is. Volt újra vidámság. Volt újra remény, még a pincébe is jutott belõle a féldisznók mellé. Hanem Magyarországon vagyunk, hát mondom a történet végét: híre ment – ugye -, hogy megint van biznisz a faluban, egyre több a kipofozott ház, meg tanya a környéken. Jöttek is vissza a régi tulajdonosok honfoglalást tartani, meg visszakapni a jussukat. Jött öreg, kicsi, nagy, asszony és férfi, ügyvéd és ügyvéd, hogy igazságot szolgáltassanak. Volt per meg sírás. Ajtócsapkodás és pofozkodás. Aztán ennek is híre ment. A tanyák újra eladósodtak, a szobákat a kutya se akarta kivenni, olyan kosz volt. Vége volt a mesének! Újra eltûntek az emberek a faluból, egy-két család maradt csak, néhány ház mutatta csak: itt élnek még. Aztán õk is meghaltak, elmentek meg kivándoroltak. Õk mesélik volt egy ház. Volt egy család. A többit már ismerik…

Város. A város egy csók a téren. Egy galamb a kockakövön. Régi házak között kis utcák. A házakon kovácsoltvas erkélyek. Kopott zebra a foltozott úton. Színes falak és kenyérillat. Napsütötte árkádok és esõáztatta háztetõk. Zúgó autók és légkalapács. Sûrû tömeg és rohanás. Hosszú sorok és várakozás. Megfogod a kezem vagy sem? Szerelem. Vágyakozás. Érzelmek és sok vad pillantás. A város este nevetés. Benne vannak a csillagok és a sötét. Fények és árnyak. Fiatalok az utcán, sokan, még többen, máskor százan. Techno zene, vagy utcazenész playbackol egy százasért. Aláírást gyûjtenek valamiért. Tüntetés. Megmozdulás. Mozduljon meg valaki más! Nyitva van a nonstop? Ott mindig van bor és cigi. Az éjszaka hosszú. Hajnalban már csöndes. Ahogy a nap kel fel a házak között megvilágítja a fákat és elsuhan a tó fölött, bebújik az ablakon, úgy mozdul meg minden sejt, felébredek és felébredsz. A város mindig más. A négy évszak, mint sminkmester úgy maszkolja újra meg újra. Télen porhanyós, meg kopott. Régi, megkopott. Karácsonykor aranyfényû. Télen morcos is vagy, ha nem alszod ki magad. Tavasszal virágba borul minden ága. A fény és az illat minden formája átjárja. Nyáron gyerekzsivaj tölti meg. A tóparton lángos és sült hal illata. A sör hideg, a bor is jól esik. (És Feca! Van jó borozó is, majd megmutatom!) Õsszel fesztiválok és bulik. Csókok és csókok. Évrõl-évre más. Ódon falak mellett plázaóriás. Ábrándok és tervek. Megépült paloták és megújult emberek. Csak szökõkút nincs sok, néhányat azért találok. A város a család. A nõ és a férfi. Apa és anya. Csajok és srácok. Pletykáló nyugdíjasok a padon, gyereket sétáltató anyukák. A város te vagy. A város én vagyok. Ami bennünk él belõle végül emlékül úgyis az, csak az marad. A csók. A galamb. A kis utcák a régi házak között.