Haragos ma az ég

Haragos ma az ég
Üstökét
Fekete kendővel
Kötötték
Be 
Nézése villám
Arca borús –
Könnyezik
Sír, zokog
Köhögve
Dörgeti
Az üstdobot

 

 

 

 

 

 

csend

sárga lovak dobolnak a réten
mély, húsig hatoló sárga szín
távolban remegõ vad dobolás
ringó levegõ táncol a hangra
semmi…
semmi…
vakon botorkál a csend
szétmálik a semmi
s tovaleng

rokonság

rokonom vagy
rokonod vagyok
testvérek – talán
egy nagy család

Káin és Ábel

szaVadság

sarkok közé szorulva
rácsok mögé zárva
árnyak mögül lesve
testekkel lefedve
egy világban
egy élettel
– vagyunk szabadok

(…)

esõáztatta esõszagú tér
mellette zúg a forgalom
millió picinyke lélek
szaladgál a túloldalon

elkoptatott szavak között
üres sziák és hogyvagyok
csókoltatom a szívetek
“köszönöm most megvagyok”

árny

falra vésem az
árnyamat –
szobor helyett
egy éjszakára
a hold fényében
g r a f f i t i vagyok

Fiaink ünnepe

Szánalmasan vergõdik a zászló
kezemben. Ünnepelünk.
Viszem, s hiszem, hogy
értelme van cipelni a súlyt.

Mosoly ül a számon
s könny csorog belé.
Eltüntetem kezemmel,
marokra fogom és zsebre teszem.

Lóg a hajam. Ma lázadunk.
Mindenki elõre tör
és ugyanazt skandálja
monotonon, monotonon, monotonon…

Ma vége a világnak,
vagy csak most kezdõdik el.
Fiainknak váltjuk meg a világot
s hisszük ezért ölni kell.

Édes…

Hamubasült pogácsa a kezed,
útraengedtél vele engemet.
Ösztöneimmel szeretlek.
Örökre Veled leszek.
Akárhova dúl a lét
ereimben verejték
az öröklét.

Alkonyat

Emlékszel? A puha föld volt a
párnánk azon a hajnalon. Zizegõ
csókjaival árasztott el a kesergõ
hajnal. Megnyalta testem a dér.

Emlékszem: a kalász bebújt
ujjaid közé s a vad kórók is
szelíden simultak bõröd repedéseibe.
S dunna-árnyukkal takartak be a fák.

Tudod? Mily’ mélyen vágta bele
karmát ízeinkbe a nap.
Ha szemünket bántotta a fény
hasradõltünk s álmodtunk tovább.

Ugye? Majd jöttek a kéjelgõ
felhõk, s lenyalták húsunkról
az éjszaka lábnyomát. A szél
szárította meg bõr-testünket.

Hiszel? …az emlék hatalmában?
Csak egy kettéhasadt perc, múló ünnep,
kacagó ének, vak látomás, a letaposott fû
õrzi vad táncunk betanult lépéseit.

Miért?

Esõbe zárt világ zuhan
páracseppbe gyûrve
a lábam elé.
Micsoda szerzet vagyok,
hogy mosdom Veled…
???

álmodj!

álmodj magadnak táncot
poroljon lábad a földön
forogj! körbekörbekörbe
kezeidet tárd szét
szabad vagy!
tested fölött nem uralkodsz
elröpülsz
a csillagokon túl
túl minden álmon
körbekörbekörbe
recycle

vad(on)

szerelem-karamboljaink között
keresgélve csókod sárízû nem
tölti be kékderengésû lelkem
csöppnyi hallgatag bugyrait

hajad esése milliónyi zuhatag
árad a semmi tükörképében
hosszú piramisok alvó szifinxek
között homokszemeid vannak

fodrozódó tengerek öbleiben
ölelsz meg karodba fogsz
pókok hálóját fonod tündér
talpak csengenek illatos est

páracseppek hajnal csattogó világ
vaksötét vonszolja csillagfényeink
fürge állatkákon lépdelve hamis
semmi kórus énekel glóriát

Napfogyatkozás

A pokol tornácáról szép kilátás
nyílik a fõtérre. A kockakövön
megbiccen a fény. S harang zúg
a fülemben – a templom kürtje
tölti be a város szívét – Ide járnak
gyónni az angyalok. Gyóntat
a pap: ördögi áldást szór. Láva
folyam csordogál a hegyek tövében.
Szajhák szeretkeznek a Szajna partján.
A víz tükre üres. Elnyeli a mocskot.
Szabad az út! Epezöldre vadul minden
szem. Majd vörös erek futnak benne szét.
Ráborulok testedre. Izzad a húsom.
Farkastorokból ürölt egy messiás
a tovabódló bárányfelhõk után.
Véres verejtéket facsarnak ki a toronyóra
fogaskerekei a percek öklei alatt.
Csavargók ölelik az oszlopokat
s hánykolódnak a házak között.
A nép a fõtérre ömlik. Ma a
n a p f o g y a t k o z i k. Kormozott üveg.
Szüzek és oroszlányok táncolnak. Vakon
lóg a semmibe az ég. Lajtorját lógat az Úr.
Kihúny a fény. Romboló némaság. Üres kút
a föld. Mindenki fel, az égre mutat.
Van ujj a nap alatt. Majd visszatér a világ.
Vakítva tör teret a Csillag. Jézusom!
…szemembe vág! Hazamegy a sereg.
Megvilágosultan. S folyik a dáridó
kivilágoskivirradtig.

Ez már egy másvilág.

a fák nem úgy…

édesen mint a barack
jó, hogy itt maradsz
csak a szád az a
vad maradsz maradsz

koppan a fénynek a bogár
sötét van tél van sivár
meg a fák nem úgy
mint nyáron csak kopár

oda ahova akarod
bolyong a kéz meg
a gondolatod

úgy ébredsz reg-
gelre mint a bánatod
s a homok lepereg

esik csak zuhog

sokadszorra nem jössz el
vajon én sem mennék el
ha magammal vergõdnék

vagy mert rossz az idõ
zuhog, fúj a féltizenkettõ
ugye így zuhog tavasszal is!

mosolyszünet – idõt kérek
míg a gondolataimból hozzád érek
csak porrá szakadok szét…

csak porrá és csak szakadok
csak esik csak zuhogok
földet verdesõ lépteidet
lesõ néma látomás
elmúlt a féltizenkettõ.
vége. meddõ szárnyalás

hogy oda ne…

busszal jöttek értem
hogy oda ne rohanjak mert
szeretek szaladni a kóválygás
elõl csak úgy menni a
rombolás elõl utat találni
a kövek között ösvényre
lelni – motoszkálni a labirintus
kusza pisze mackóiban
lompos farkasaitól messze
ahol a tenger zúg csak
és azt mossa tisztára a
fülembe zúgja, hogy
keljek vele útra meg újra
még úsznom se kell! kell
megyek hát ha jó
meg nyugtat a búgás
ahogy édes ringatott sem volt más….

fehér csíkok

fehér csíkok fehér isteneknek
szöknek az emberek elõl
szöknek s remegnek
vak teremtésük: a csoda
néma porból ordító hiba
fehér csíkok vastagok és
simák csak az újat az
utat mutatják szûzi tánca
szûzi képeknek fehér
papíron fehér isteneknek
fehér almát fehér méreggel
albínó istenek szenvedõ sereggel
zúzza a köveket ordító
táncuk lavina zúdul a
fehérlõ vágyuk fehér csíkok
fehér könnyekkel fehér
a megváltás s fehér az isten