Esős, szeles téli este volt. Egy szakállas, szemüveges, csapzott hajú, csuromvizes ballonkabátot viselő férfi lépett be a nagyváros huszonkettedik utcája közepén álló kis bolt apró ajtaján. A hörgő, robajló autók hangja egy pillanatra beszökött a csendes üzletbe, amikor kinyílt az ajtó. Az ajtón kopott felirat: OPEN UNTIL 22. A férfi sóhajtással nyugtázta, hogy nyitva van a bolt. Huszonkét perccel huszonkettő előtt. Az üzlet a 0202-es számú bérház földszintjén állt, már 222 éve, a Mnogodva család tulajdonában, eldugva a többi villódzó feliratú shop között.

– Jó estét! – mondta a szakállas férfi. Erre egy kelet-európai arcvonású, idős asszony állt fel a pult mögül.
–’Estét, Uram! – vette fel a szemüvegét, majd tekintetével követte, ahogy a férfi fekete ballonkabátjáról végicsöpögött az esővíz a szürke csempére, a bejárattól a pultig.
– Miben segíthetek, hát? – kérdezte az asszony.A férfi körülnézett, mintha azt figyelné, hogy hallja-e még valaki. Az asszony felé hajolt, aki erre hátra lépett két lépést. A férfi intett az asszonynak, hogy jöjjön közelebb. Az biccentett a fejével, jelezve, hogy nem megy, mondja így is, amit akar.
– A számokért jöttem. – mondta a férfi suttogva. A nő felhúzta a szemöldökét.
– A számokért? – kérdezte.
– Igen, amit megrendeltem a múlt héten, az interneten – mondta.– Nekünk nincs internetes shopunk… – mondta az asszony. A férfi a kabátja alá nyúlt, elővette a telefonját, keresett rajta valamit, majd a nő felé fordította a kijelzőt, rámutatott.
– Itt, ezen az oldalon. Azt írják, ebben a boltban lehet átvenni a rendelést. A mai napon, kettő után – mondta a férfi, izgatottan, majd megtörölte a bepárásodó szemüvegét. A nő ekkor meglátta a férfi szemeit. Szivárványszínű szemek, amikben apró pillangók röpködtek. A férfi gyorsan visszatette a szemüvegét. Az asszony úgy gondolta, bizonyára káprázott a szeme. Megnézte a telefon kijelzőjén látható e-mailes visszajelzést.
– Rendben. Értem – elgondolkodott.
– Várjon csak! Valóban van itt egy csomag Önnek! – mondta az asszony, majd kutakodni kezdett a pult alatt és előhúzott egy barna dobozt, rajta egy kettesekkel teli vonalkóddal, alatta egy keresztnevével.
– Ez az én nevem. Ez az! – mondta a férfi.
– Tessék! – mondta a nő és a férfi elé tolta a dobozt – Nem kell fizetni, már rendezve van! – tette hozzá.A férfi izgatottan bontotta ki. Benne színes kettesek, gondosan, egyesével becsomagolva. Sorban kipakolta a pultra. 2, 2, 2 és 2 és 2, 2. A férfi ujjával mutatta a sorba rakott színes számokat és felolvasta:
– Kettő, kettő, kettő…, kettő, kettő és kettő. A mai dátumhoz kell még két nulla is! – mutatott a számokra férfi.
– Ah, igen! – mondta az asszony
– A két nulla, az ajándékba lesz. Azért nem kell fizetni!Majd a pult mögötti polcokhoz lépett. A férfi most nézett körbe az üzletben, ahol mindenféle számok sorakoztak a polcokon, ezerféle méretben és színben, ám ketteseket nem látott sehol. A nő a legfelső polcról levett két közepes méretű nullát és a hiányzó helyekre tette, a kettesek közé.
– Így ni! Ez pont ide illik! – mondta az asszony. Majd a fejét csóválta. – Ritka az ilyen! Rég nem láttam ehhez hasonlót. Évek óta nem vett senki ketteseket. Ki is fogytunk a készletből…, már vagy két éve.
– Köszönöm! – mondta hálásan a férfi – Így ki tudom rakni a mai dátumot, pontosan.
– Örülök! – mondta az asszony.A férfi végigsimította a kezét a számokon. – Kétezerhuszonkettő-nullakettő-huszonkettő… – suttogta, majd óvatosan visszacsomagolta a dobozba a ketteseket és nullákat, a kabátja alá tolta, hogy védje az időjárástól. Biccentett az asszony felé, majd sietve távozott.

Huszonkét óra volt. Az asszony bezárta a bolt ajtaját, majd rendet pakolt a pulton. Ekkor vette észre, hogy egy szürke kettes ott maradt az asztalon. Közelebből megnézte. „Kiegészítő darab” – olvasta a vésést. Sebaj, gondolta, kétszáz év múlva még hasznát vesszük. Ezzel betette a kettest a legalsó fiókba a végtelenjelek mellé.