Sáfrányos leves illata a város közepén. Ódon vendéglő a modern házak között. Betért. Leült egy asztalhoz. Az ablak mellé. Midig oda vesz jegyet is. A pincér rögtön ott termett. A kabátját? Nem köszönöm, még maradjon rajtam. Kérem. Mit hozhatok inni. Bort, vörös, száraz. Megint. Hozom. Megdörzsölte a kezét. Még fázott. Talán ettől hamarabb felmelegszik. Az ablak mellett mindig hidegebb van. A régi ablakokon kevés fény tör be. Némi szél is besuhan. A bor megérkezett. Választott már? Még nem. Tudna ajánlani valamit. Sáfrányos húslevest. Frissen készült. Most. Igen. Éreztem is az illatát. Kérek. Egyebet? Nem köszönöm. Csak a leves. Sok hússal. Igenis. Hozom. Kényelmesen hátradőlt. Piros kockás asztalterítő. Zöldre festett ablak. Vörös bor. Barna fa asztal. Nehéz székek. Finom illat. Megjött a leves. A pincér jobbról tette le elé. Ahogy illik. Még az illatát érezni pár percig. Nézte, ahogy a levesben lassan leülepednek a zöldségek, a fehér hús. Az apró zsírpöttyök, mint csillagok az égen. Ragyogás. Csillogás. Finom volt. Édesanyja levese. Sáfrányos illata. Az apja temetésére is ezt főzte. Karácsonyra. Egyébként nem volt hús. Se leves. Sáfrány se. A sáfrány illata, mint édesanyjáé. Fizetek.