I.

Böbe néni a falu utolsó előtti házában lakott. Fenn a dombtetőn. Csak az ment hozzá látogatóba, aki valóban akart tőle valamit. Furcsa asszonynak tartották. Sokan kerülték, de ha baj volt, az ember félretett minden előítéletet, s felkereste. Az udvarán gyógyfüveket termesztett, furcsa kotyvalékokat főzött, talán javasasszony is volt, bár mi, gyerekek akkor inkább boszorkányfélének gondoltuk. Csupa misztikum keveredett körülötte, amit az egyik héten így, a másik héten úgy meséltek az öregek az utcán, akik olykor pont olyan boszorkánynak vagy vasorrú bábának tűntek, mint Böbe néni. Egy bizonyos, talán huszon-egynéhány éves lehetett, amikor egy télen elkapott valami kórságot és már a halál kerülgette, be is került a kórházba, kómába esett, jó néhány hónapig magához se tért, aztán, amikor egyszer kinyitotta a szemét, sokáig félre beszélt, szellemeket látott, azt mondták, megőrült, vagy megszállta valami gonosz-féle, tán lehet, hogy maga az Ördög, de aztán a Jóisten segített neki, Ábrahám atya kibeszélte belőle a rosszat, később valahogy magához tért, s a szülei házába költözött. Viszont valami egészen biztos, hogy megváltozott, mert a régi barátaival, ismerőseivel soha többé nem akart beszélni. Ahogy teltek-múltak az évek arra jött rá, hogy valami különös képessége lett. Ha a növényeket, fákat simogatta, szebben nőttek, ahol a fák törzséhez ért, ott rügyek pattantak ki és tavaszra termő ágakká sarjadtak. Valódi csoda volt. A faluban nemegynéhány beteg gyereket is meggyógyított csak a keze erejével, meg gyógyfüvekkel, tudom, még a Tót Jóska is neki köszönheti az életét, tüdőgyulladásból kúrálta ki, miután öt évesen beleesett a halastóba, vízkereszti mise után, hazafelé menet. No, jöttek is a népek Böbe nénihez gyógyulásra, volt, akin ezzel segített, volt, akin azzal, de, akinek rosszul állt a szeme, vagy, ha nem is a szeme, de látszott a szeme sarkából is, hogy rosszban sántikált, annak nemigen tudott segíteni, azon nem fogott a varázsereje. Nekem, meg Csabi barátomnak is segített, ugyan nekünk az éhségen, ha arra jártunk kíváncsiságból, hátha kilesünk valami csodát, mindig adott egy-egy almát, ami olyan édes volt, mint a méz és olyan hatalmas, mint egy sárgadinnye, még a magját is megettük olyan finom volt.

Történt vagy pár éve, hogy egy délután egy fényes autóval megállt Böbe néni háza előtt egy férfi, aki a feleségével érkezett segítséget kérni. A férfi nagyon beteg volt, látta azt száz orvos, de egy se tudott rajta segíteni; hallottak a gyógyító asszonyról, fel is kerekedtek a városból, hogy szedje ki a férfiból a betegséget, valahogy. A férfi valami bankár volt, temérdek pénzzel, egész életében rohant, meg számolgatta hol másokét, hol később a sajátját, úgyhogy dolgozott eleget, a betegség is fogást talált rajta. Böbe néni hellyel kínálta a vendégeket, s a férfi szeme sarkát figyelte, nem tetszett neki, amit látott. A férfi lefeküdt a javas asszony kanapéjára, aki rátette a kezét a homlokára, behunyta a szemét, majd belerázkódott, amit érzett. Megfogta a férfi kezét, s abból áradt a félelem, a magány, s látta a sok gonoszságot, amit élete során művelt másokkal. De mégse adta fel elsőre, gyógyerejére koncentrált, de bárhogy próbálta, nem tudta átadni erejét. Megrázta a fejét az asszony. Nem fog menni, sajnálom, mondta, túl sok a gonosz belül, nem segíthetek, nézett maga elé. A férfi és a felesége kínált pénzt, aranyat, vagyont, de hasztalan, Böbe néni csak nézett maga elé.

Mérgesen hagyták ott a házat, s sietve távoztak, még az út is porzott a kocsi mögött.

Érdekes, hogy tán a férfi egy hónap múlva meghalt, talán pont azon a napon, amikor Böbe nénit is temettük.

Ahogy a városiak beszélték, a bankárt örökbe fogadták a szülei, valahol a környéken születhetett egy asszonytól, aki kómába esve szülte, aztán, amikor magához tért, mintha megőrült volna és kitagadta a gyermekét, soha többé nem akarta látni, szinte viszolygott tőle, nem hitte el, hogy az övé.

Furcsa dolgok vannak.

II.

A faluban a nagy öregek mesélték, meg a még öregebbek is…, hogy a derekegyházi erdő közepén, valahol a István-major

után, a tisztáson volt egy apró faház, amiben egy öreg favágó lakott. Furcsa szerzet volt az is, mint a több erdei ember, ritkán jött a faluba, csak, ha a piacra jött vásárolni. Azt tudni, hogy éjjelente, amikor az ablakán besütött a telihold, s a holdvilág pont a homlokát érte, szarvassá változott, s büszkén vágtatott keresztül-kasul az erdőn-mezőn. Ám, amikor jött a hajnal, visszatért a házához, s visszaváltozott emberré.

Furcsa dolgok vannak.

Történt egyszer, hogy a Báró meghívására egy nemes ember, talán egy gróf vagy más kutyabőrös uraság érkezett a kastélyhoz, egész éjjel ettek-ittak, később elhatározták, hogy le se fekszenek, isznak, míg a bor kitart, majd hajnalban vadászni indultak. El is küldtek az intézőért, hogy szedje össze a pereputtyát, a lovakat, meg a puskákat. Még alig pirkadt, amikor kilovagoltak az erdőbe, hátha puskavégre akasztanak valami nagy fenevadat, az egyik vaddisznóra pályázott, a másik ötven fácánra. Ahogy leszálltak a lóról, meg is pillantottak valami mozgást a bokrok között. Ahogy célba vették, látták ám, hogy ez a valaha látott legcsodálatosabb szarvas, amit ember láthatott, hatalmas agancsokkal, nemes termettel. Célba is vették, de mielőtt lőni tudtak volna, az állat elvágtatott.

Mérgesen térték vissza a kastélyba az urak, s azt fontolgatták, mivégre tudnák levadászni az állatot, mert igen jól mutatna a vadászterem közepén az a gyönyörű trófea. Másnap hajnalban megint vadászni indultak, de megint elszalasztották az állatot, majd ez történt a harmadik nap reggelén is. Nem hagyhatták annyiban az esetet, negyedik nap óvatosabbak voltak, s nem célozták meg a vadat, inkább becserkészni igyekeztek, s közben követték egészen a faházig. A két vadász rohant is házhoz, hogy elkapják az állatot, de bent csak a favágót találták, akitől kérték, hogy adja elő a szarvast, mert egészen biztos, hogy itt rejtegeti. Az uraság igencsak felbőszült a favágó modorán, úgyhogy az intézővel elkoboztatta a házát, őt magát meg a kastély pincéjébe záratatta lopásért.

A pince mélyén a favágót nem érte el a holdvilág, így nem változott szarvassá, s az uraságok is hiába kergették a nyomát az erdőben napokig az állatnak csak hűlt helyét találták mindenfele.

Az egyik este idegesen törte rá a tömlöc ajtaját a favágóra a két uraság, a kiabálás dulakodásba, majd ütlegelésbe fordult, miközben kardjukkal életveszélyesen megszúrták a favágót, aki holtan rogyott össze. Rémülten nézte a két ember, mit tett, s közben a nyitott ajtón keresztül betört a pincébe a holdvilág s pont a halott férfi homlokára sütött. A férfi – láss csodát – feléledt s nyomban szarvassá változott, a két uraság nem hitt a szemének, azzal az állat felöklelte a két embert és kivágtatott a szabadba. Úgy hírlik, sose változott többé vissza emberré.

De a szarvast azóta is látni az erdőben, különösen teliholdkor, a nagy gesztenyefánál, ahogy agancsait fényesíti.

Furcsa dolgok vannak.

2014. december 17-én 17 órától került sor a Kelet-Magyarország és a Móricz Zsigmond Színház közösen meghirdetett novellaíró-pályázatának eredményhirdetésére a MŰvész Stúdióban.

A közönséget először Nyéki Zsolt, a helyi napilap főszerkesztője szólította meg, aki beszámolt arról, hogy azonnal a kezdeményezés mögé álltak, mikor a Móricz Zsigmond Színház megkereste őket az együttműködés ötletével. A pályázat sikerességét igazolja, hogy jelentős számú, 33 alkotás érkezett a meghirdetett határidőig. Az írások közül a háromtagú zsűri, Mercs István, a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület elnöke, Nyéki Zsolt, valamint Onder Csaba, A Vörös Postakocsi Online főszerkesztője választotta ki az öt nyertes novellát. A telt házas eseményen a művek felolvasására is sor került Bende Kinga, Lakatos Máté, Nyomtató Enikő és Sirkó Eszter tolmácsolásában. Ezeket A Vörös Postakocsi Online publikálja majd.

Záróbeszédében Onder Csaba felhívta arra a publikum figyelmét, hogy a pályázati kiírásban megjelent Móricz Zsigmond idézetek eddig nem jelentek meg sehol, és ezzel a mostani pályázat különleges lett a novellaíró-pályázatok eddig történetében.
Zárásként Tasnádi Csaba igazgató-főrendező jegyezte meg, hogy örömteli, hogy ennyien írtak és ilyen minőségben – komolyan véve ezzel a magyar nyelvet és Móriczot.

A győztes novellák szerzői és az írások címe a következő:

• András Éva: A szabadságról
• Béres Tamás: Idegen
• Haraszti Kámea: A novella
• Komor Zoltán: A halott koporsó
• Támcsu Anikó: Míg a sors el nem választ

(részlet a sorozatból)

(öt)

Ahogy a felhők szálltak tova az égen, úgy teltek a percek. Egy felhő, egy perc. Nézte a felhőket, könnyed mozgásukat, ahogy a széllel hadakoztak. Egyedül ült a padon, magához húzta táskáját, átölelte s felnézett az égre. Szétnézett a parkban, senki se közelített felé, egy lélek sem járt arra. A szél port kavart, megmozgatta a fák leveleit, az ágak fel-le mozogtak, mintha még meg is akarnák lökni a szelet, erősíteni a mozgását, irányítanák, merre fújjon. A gyér füvet, a földet csaknem mindenhol sárga, rézvörös, mély lila levelek borították, néhol apró kupacokba halmozva, amerre a fuvallat járt, mutatták az útját. Késő ősz volt már, hideg, alig pár perce ült csak a padon, de máris átfagyott. Fekete kabátja, fekete nadrágja nem védte meg a hűvös időtől, a pad is sugározta a hideget, dideregni kezdett. S közben feltekintett az égre, ahol katonás sorban, egymás mögött úsztak át a felhők a szeme előtt, még a méretük, formájuk is hasonló volt, a türkizkék égen úgy néztek ki, mint vattacukrok. Eszébe jutott a gyerekkora, édesanyja kezének illata; mindig szappanszagú volt, de úgy szerette azt az illatot, annak illatára aludt el, s annak illatára ébredt. Az egyik nyáron, amikor a cirkuszosok a faluba érkeztek, édesanyjával egyik este elmentek megnézni az előadást. A nap már lemenőben volt, akkor is így szálltak a felhők az égen, libasorban, komótosan röpültek. Az esti program előtt fél órával érkeztek, már nagy volt a tömeg, megvették a jegyeket, amelyre rá volt írva: „Székek elfoglalása érkezési sorrendben, a kapukat az előadás megkezdése előtt tizenöt perccel nyitjuk! Kérjük, tartózkodjanak az oroszlánok etetésétől!” Ők nem tartózkodtak, ez eszébe jutott, vettek két vattacukrot, amit egy piros orrú, lila hajú, kockás zakójú bohóc árult, s közben az anyjával viccelődött. Az meg csak kacagott a vicceken. Éles csilingelő kacagás volt. Sose hallotta még az anyját így nevetni, azután se, soha többé. Az anyja odaadta neki a vattacukrot, s közben érezte kezének szappanillatát, azt az illatot, amit egy kicsit átvett a cukor is. Kéz a kézben, mint két barát sétáltak el a nagy piros-fehér csíkos sátor végébe, ahol a cirkuszi állatokat tartották, vastag, sárgára festett ketrecekben. Volt ott két szürke póniló, egy mélybarna bundájú tigris, de egy öreg, kopott szőrű, piszkos sárga színű oroszlán is. Vadul mordult rá egy kislányra és az édesapjára, akik közelebb léptek a ketrecéhez. A kislány sírni kezdett, az apja magához ölelte, s becézte, simogatta a lányt, otthagyták a ketrecet. Az oroszlán ekkor ránézett a két színes vattacukorra, s a mögötte álló két alakra. Megnyugodva feküdt vissza a padlóra s szomorúan bámulta a színes foltokat maga előtt, ami mögül ijedten kandikált ki édesanya, majd ő is. Úgy látta az állat mosolyog. Nem hitte el. Közelebb lépett, elengedte anyja kezét s a ketrec rácsai között bedugta a vattacukrot. Visszahátrált az anya mellé, s megszorította a kezét. Az oroszlán egyik lábával magához húzta a cukrot és nyalogatni kezdte, majd egy komótos mozdulattal, egyszerre leszippantotta a vattacukrot a pálcáról, s az üresen, sértetlenül hullott vissza a földre, mintha az oroszlán egész életében ezt csinálta volna.

A háttérben megszólalt egy hang, a hangosbeszélőn át, kezdődik az előadás, kérem foglalják el helyeiket, mondta, s a tömeg nagy zsivajjal beáramlott a sátorba. Ő és az anyja mozdulatlanul álltak, szorították egymás kezét, lassan indultak csak el a bejárat felé, s miközben anyja csak maga elé nézett, ő meg hátrafelé fordult, nézte, az állatot, amíg látta. Az előadás alatt lenyűgözve figyelte a porondmestert, a zenészeket, az artistákat, az állatidomárokat, az erőművészt és a többi csodabogarat, de az oroszlánt nem látták a produkcióban. Közben figyelte az anyját, akinek néha mosoly szökött az arcára, de nem szólt egész este egy szót sem, csak a kezét fogta, szorította.

Ez volt a legközelebbi élménye az anyjával. S közben szálltak a felhők, a téren egy lélek se járt, az égen úgy röpültek a fehér foltok, mint vattacukrok, s közben besötétedett, a fehér pamacsok eltűntek, csak a hideg maradt, meg a szél, amely úgy fújt, mintha a fák ágai lökdösnék, irányítanák, merre menjen.

Pár napja töltöttem fel a facebook oldalamra néhány rózsafotót. Az azok hangulatához született verset közlöm alant.

(…)

rózsákat
szitáló esőben
álmokat
látni születőben
napsütést
a sűrű erdőben
vak féltést
el nem feledőben
szívemet
zivatarfelhőben
kezemet
fagyba tenni hőben
ez végzet
csak rózsa a kertben
’mlékezet
eső a szemedben