I.
Böbe néni a falu utolsó előtti házában lakott. Fenn a dombtetőn. Csak az ment hozzá látogatóba, aki valóban akart tőle valamit. Furcsa asszonynak tartották. Sokan kerülték, de ha baj volt, az ember félretett minden előítéletet, s felkereste. Az udvarán gyógyfüveket termesztett, furcsa kotyvalékokat főzött, talán javasasszony is volt, bár mi, gyerekek akkor inkább boszorkányfélének gondoltuk. Csupa misztikum keveredett körülötte, amit az egyik héten így, a másik héten úgy meséltek az öregek az utcán, akik olykor pont olyan boszorkánynak vagy vasorrú bábának tűntek, mint Böbe néni. Egy bizonyos, talán huszon-egynéhány éves lehetett, amikor egy télen elkapott valami kórságot és már a halál kerülgette, be is került a kórházba, kómába esett, jó néhány hónapig magához se tért, aztán, amikor egyszer kinyitotta a szemét, sokáig félre beszélt, szellemeket látott, azt mondták, megőrült, vagy megszállta valami gonosz-féle, tán lehet, hogy maga az Ördög, de aztán a Jóisten segített neki, Ábrahám atya kibeszélte belőle a rosszat, később valahogy magához tért, s a szülei házába költözött. Viszont valami egészen biztos, hogy megváltozott, mert a régi barátaival, ismerőseivel soha többé nem akart beszélni. Ahogy teltek-múltak az évek arra jött rá, hogy valami különös képessége lett. Ha a növényeket, fákat simogatta, szebben nőttek, ahol a fák törzséhez ért, ott rügyek pattantak ki és tavaszra termő ágakká sarjadtak. Valódi csoda volt. A faluban nemegynéhány beteg gyereket is meggyógyított csak a keze erejével, meg gyógyfüvekkel, tudom, még a Tót Jóska is neki köszönheti az életét, tüdőgyulladásból kúrálta ki, miután öt évesen beleesett a halastóba, vízkereszti mise után, hazafelé menet. No, jöttek is a népek Böbe nénihez gyógyulásra, volt, akin ezzel segített, volt, akin azzal, de, akinek rosszul állt a szeme, vagy, ha nem is a szeme, de látszott a szeme sarkából is, hogy rosszban sántikált, annak nemigen tudott segíteni, azon nem fogott a varázsereje. Nekem, meg Csabi barátomnak is segített, ugyan nekünk az éhségen, ha arra jártunk kíváncsiságból, hátha kilesünk valami csodát, mindig adott egy-egy almát, ami olyan édes volt, mint a méz és olyan hatalmas, mint egy sárgadinnye, még a magját is megettük olyan finom volt.
Történt vagy pár éve, hogy egy délután egy fényes autóval megállt Böbe néni háza előtt egy férfi, aki a feleségével érkezett segítséget kérni. A férfi nagyon beteg volt, látta azt száz orvos, de egy se tudott rajta segíteni; hallottak a gyógyító asszonyról, fel is kerekedtek a városból, hogy szedje ki a férfiból a betegséget, valahogy. A férfi valami bankár volt, temérdek pénzzel, egész életében rohant, meg számolgatta hol másokét, hol később a sajátját, úgyhogy dolgozott eleget, a betegség is fogást talált rajta. Böbe néni hellyel kínálta a vendégeket, s a férfi szeme sarkát figyelte, nem tetszett neki, amit látott. A férfi lefeküdt a javas asszony kanapéjára, aki rátette a kezét a homlokára, behunyta a szemét, majd belerázkódott, amit érzett. Megfogta a férfi kezét, s abból áradt a félelem, a magány, s látta a sok gonoszságot, amit élete során művelt másokkal. De mégse adta fel elsőre, gyógyerejére koncentrált, de bárhogy próbálta, nem tudta átadni erejét. Megrázta a fejét az asszony. Nem fog menni, sajnálom, mondta, túl sok a gonosz belül, nem segíthetek, nézett maga elé. A férfi és a felesége kínált pénzt, aranyat, vagyont, de hasztalan, Böbe néni csak nézett maga elé.
Mérgesen hagyták ott a házat, s sietve távoztak, még az út is porzott a kocsi mögött.
Érdekes, hogy tán a férfi egy hónap múlva meghalt, talán pont azon a napon, amikor Böbe nénit is temettük.
Ahogy a városiak beszélték, a bankárt örökbe fogadták a szülei, valahol a környéken születhetett egy asszonytól, aki kómába esve szülte, aztán, amikor magához tért, mintha megőrült volna és kitagadta a gyermekét, soha többé nem akarta látni, szinte viszolygott tőle, nem hitte el, hogy az övé.
Furcsa dolgok vannak.
II.
A faluban a nagy öregek mesélték, meg a még öregebbek is…, hogy a derekegyházi erdő közepén, valahol a István-major
után, a tisztáson volt egy apró faház, amiben egy öreg favágó lakott. Furcsa szerzet volt az is, mint a több erdei ember, ritkán jött a faluba, csak, ha a piacra jött vásárolni. Azt tudni, hogy éjjelente, amikor az ablakán besütött a telihold, s a holdvilág pont a homlokát érte, szarvassá változott, s büszkén vágtatott keresztül-kasul az erdőn-mezőn. Ám, amikor jött a hajnal, visszatért a házához, s visszaváltozott emberré.
Furcsa dolgok vannak.
Történt egyszer, hogy a Báró meghívására egy nemes ember, talán egy gróf vagy más kutyabőrös uraság érkezett a kastélyhoz, egész éjjel ettek-ittak, később elhatározták, hogy le se fekszenek, isznak, míg a bor kitart, majd hajnalban vadászni indultak. El is küldtek az intézőért, hogy szedje össze a pereputtyát, a lovakat, meg a puskákat. Még alig pirkadt, amikor kilovagoltak az erdőbe, hátha puskavégre akasztanak valami nagy fenevadat, az egyik vaddisznóra pályázott, a másik ötven fácánra. Ahogy leszálltak a lóról, meg is pillantottak valami mozgást a bokrok között. Ahogy célba vették, látták ám, hogy ez a valaha látott legcsodálatosabb szarvas, amit ember láthatott, hatalmas agancsokkal, nemes termettel. Célba is vették, de mielőtt lőni tudtak volna, az állat elvágtatott.
Mérgesen térték vissza a kastélyba az urak, s azt fontolgatták, mivégre tudnák levadászni az állatot, mert igen jól mutatna a vadászterem közepén az a gyönyörű trófea. Másnap hajnalban megint vadászni indultak, de megint elszalasztották az állatot, majd ez történt a harmadik nap reggelén is. Nem hagyhatták annyiban az esetet, negyedik nap óvatosabbak voltak, s nem célozták meg a vadat, inkább becserkészni igyekeztek, s közben követték egészen a faházig. A két vadász rohant is házhoz, hogy elkapják az állatot, de bent csak a favágót találták, akitől kérték, hogy adja elő a szarvast, mert egészen biztos, hogy itt rejtegeti. Az uraság igencsak felbőszült a favágó modorán, úgyhogy az intézővel elkoboztatta a házát, őt magát meg a kastély pincéjébe záratatta lopásért.
A pince mélyén a favágót nem érte el a holdvilág, így nem változott szarvassá, s az uraságok is hiába kergették a nyomát az erdőben napokig az állatnak csak hűlt helyét találták mindenfele.
Az egyik este idegesen törte rá a tömlöc ajtaját a favágóra a két uraság, a kiabálás dulakodásba, majd ütlegelésbe fordult, miközben kardjukkal életveszélyesen megszúrták a favágót, aki holtan rogyott össze. Rémülten nézte a két ember, mit tett, s közben a nyitott ajtón keresztül betört a pincébe a holdvilág s pont a halott férfi homlokára sütött. A férfi – láss csodát – feléledt s nyomban szarvassá változott, a két uraság nem hitt a szemének, azzal az állat felöklelte a két embert és kivágtatott a szabadba. Úgy hírlik, sose változott többé vissza emberré.
De a szarvast azóta is látni az erdőben, különösen teliholdkor, a nagy gesztenyefánál, ahogy agancsait fényesíti.
Furcsa dolgok vannak.
