Avagy mi minden van még a Nyíregyházi Főiskolán
(Megjelent a Spanyolnátha c. folyóiratban 2008. tavaszi szám) www.spanyolnatha.hu

Hát igen… közeledik a tavasz. Remélem. Mindenesetre a télnek már lassan vége. Remélem. Egyre többet süt a nap, az ember egyre szívesebben megy ki a szabad levegõre. Erõt gyûjteni. Jó kedvet, vidámságot, napfényt és valami pluszt találni, ami a hideg téli napokon elveszett. Elveszett, de nem eltûnt, csupán elrejtõzött. Olyan rejtett értékekre vadászunk, ami nincs a szemünk elõtt, amit küldetés megtalálni, amit öröm meglelni, magunkévá tenni. Vitamin az a javából, amit mindannyian máshogyan hívunk. A vitamin lehet narancs. Lehet tabletta. Lehet nevetés. Lehet szeretet. Lehet napsütés. Lehet egy jó csaj az utcán. Lehet egy jó gondolat. Lehet egy szép épület, boldog emberek, jó bulik, vagy elgondolkodtató, világfelforgató színházi elõadások. Na jó… kezdek túl optimistává lenni. Pedig talán ez nem divat hazánkban. De olyan jó így tavasszal a széprõl írni. Arról, hogy mi teszi többé a világot, arról, hogy hol vannak az igazi források ebben a nagy, kerek, sötét erdõben, amibõl érdemes táplálkozni, táptalaja az életnek, a fiataloknak, az új értékek megszületésének.

A Nyíregyházi Fõiskoláról írok. Ide jöttem tanulni érettségi után. Jó messzire, mert Szentesen születtem, ide kétszázhetven kilométerre. Onnan keveredtem ide, jó tíz éve, s már akkor tudtam, hogy van itt mit keresnem. Arról a helyrõl írok, ami akkor még tanárképzõ fõiskola volt, de ma már egy óriási campus, öt karon tanul tizenötezer hallgató, és dolgozik itt jó pár ezer oktató és szakember. Ma már én is itt dolgozom, és talán építem én is… A családomról írok tehát. Ami, bármilyennek is tûnjön távolról; belülrõl: folyamatosan megújuló, emlékekkel teli, modern szemléletû. Auráját áthatja a jövõ szele. Miért mondom?

Az, hogy az intézmény falai között már évtizedek óta képeztek tanárokat, magyar-, történelem-, idegen nyelv-, ének-népzene-, rajz-vizuális kommunikáció-, testnevelés szakosokat, természettudományos szakembereket, tanítókat, közgazdászokat, mûvelõdésszervezõket, újságírókat, diplomatákat, mezõgazdászokat, gépészeket vagy repülõsöket olyan történelmi aurát varázsol ide, amivel valljuk be, nem sok oktatási intézmény büszkélkedhet. Azok a fiatalok és szakemberek, akik a fent felsorolt szakterületen dolgoztak, kölcsönösen építették egymás rálátását a világra. Köztük késõbb szakmai, és valljuk be olykor-olykor szerelmi kapcsolatok is születtek. Had hozzak saját példát: én is itt ismertem meg a feleségemet. (Ami szakmai szemmel se rossz…)

Több évtizede mûködött itt irodalmi kör, mely a kilencvenes évek végén az Ampha nevet vette fel, magját az Irodalom, illetve a Magyar Nyelvészeti Tanszék köré csoportosuló fiatalok és oktatók adták. A Nyíregyházi Fõiskola ma több önképzõkört mûködtet, bölcsõjébõl több mára elismert színész, író, költõ, grafikus, szobrász és festõmûvész, énekes, táncmûvész került ki, kikre méltón büszke az intézmény. Jelenleg is mûködik az intézmény színjátszómûhelye, irodalmi egyesülte (SZIRT Egyesület), néptáncköre, énekkara és több népzenész együttese is, mely utóbbiaknak az intézmény országosan egyedülálló népzenész, illetve ének-zene-karvezetés képzésben tanuló hallgatók fontos építõkövei.

Mi adhat többet egy fiatal mûvészpalántának, mint az, ha bemutatkozhat mások elõtt, akik õszinte kritikával látják el? Nem is beszélve arról a számtalan híres íróról, mûvészrõl, aki felolvasó estet tartott itt, eljöttek a kulturális találkozóhelyünkre, a mára már eltûnt Kávéházba és elvegyültek köztünk, együtt sörözhettünk velük. Most, a SZIRT Egyesület újra összehozta a fiatal írókat, költõket. Együtt olvastunk fel a fõiskola könyvtárában és a megyeiben, új ismeretségek születtek, hiszen itt az új generáció, akik már – a fenébe is, én is öregszem! – minimum tíz évvel fiatalabbak mint mi, és bizony hallatni akarják a hangjukat, ami külön öröm: van mirõl írniuk.

A minap a fõiskolai színjátszó kör egyik elõadásán fogalmazódott meg bennem: lám mennyit ér egy igazi jó táptalaj, máris erõvel tölti fel a darabot… És, hogy itt a fõiskolán hál’ istennek van kinek játszani, van, aki játsszon és van mit játszani. Nekem csak az a dolgom, hogy élvezzem. Együtt adtak fergeteges elõadást a kórus tagjai, a néptáncosok, a musicales fiatalok és a színjátszó kör.

Már lassan tíz éves a fõiskola folyóirata a Fõiskolai Tükör. Egy kis hírlevélbõl indult, s mára a város polgárai is ismerik, eljut három megye kulturális intézményeibe és publikálási lehetõséget ad a fiatal fõiskolai újságírópalántáknak, oktatóknak, íróknak, költõknek.
Nem mindennapi, nyugodtan mondhatom: országosan egyedülálló, hogy a Nyíregyházi Fõiskola napi 24 órás élõ mûsort sugárzó közszolgálati rádióadót mûködtet. Itt aztán kipróbálhatják magukat a fiatal rádiósok! (Mondom: itt valahol a felszín alatt rejtett források vannak, amibõl táplálkoznak az itt születõ értékek!) A terep valódi, de még van védõháló, úgyhogy, aki esik is: puhára pottyan. A Campus Rádióban a szakemberek mellett fõiskolás fiatalok dolgoznak, beszélnek a kultúráról, mûvészetrõl, zenérõl, bulikról, olykor még a magánéletükrõl is. Igazi ifjúságszociológiai kutatási nyersanyag. Ja, és jók a zenék is!

Tavasz van. Kilépek hát a könyvtárból, ahol háromszáz hallgató internetezik egy helyen! Chatelnek, szakdogát írnak, interneteznek, híreket olvasnak, meg csajokat néznek, de ha közeledik valaki, sebtiben kilépnek (a bal kezük a “kontroll-sift-tab”-on), mégiscsak oktatási intézményrõl van szó. Szóval tavasz van. Leülök a parkban egy padra. Mellettem a XXI. század technikáját idézõ, szemet gyönyörködtetõ épületek, üvegbõl, vasból és márványból (amúgy Nyíregyházán meg hitbõl és homokból…), mellettem zenél a szökõkút, jobbról egy sziklakert, évtizedes fák rügyeznek, halk zeneszó hallatszik az 1200 fõs Kodály Kulturális Centrumból a fõépületben, “tavaly megújult a kollégum is” – mondja két fiatal, “mindenhova chipkártyával lehet belépni” (modern világ), “a jövõ héten leviszem a csajom a botanikus kertbe, Valentin-napon”. Most jó volna lemenni úszni az uszodába, vagy futni egyet a sportcentrumban, de azért annyira sportos nem vagyok – sajnos.

Hát igen… Itt a tavasz. Remélem. Egyre többet süt a nap, az ember egyre szívesebben megy ki a szabad levegõre. (Kint vagyok.) Erõt gyûjteni. (Gyûjtöm.) Jó kedvet, vidámságot, napfényt és valami pluszt találni, ami a hideg téli napokon elveszett. Elveszett, de nem eltûnt, csupán elrejtõzött. Olyan rejtett értékekre vadászunk, ami nincs a szemünk elõtt, amit küldetés megtalálni, amit öröm meglelni, magunkévá tenni. (Megvan!) Vitamin ez a javából, amit mindannyian máshogyan hívunk. A vitamin lehet narancs. Lehet tabletta. Lehet nevetés. Lehet szeretet. Lehet napsütés. Lehet egy jó csaj az utcán. Lehet egy jó gondolat. Lehet egy szép épület, boldog emberek, jó bulik, vagy elgondolkodtató, világfelforgató színházi elõadások. Ez az igazi plusz a Nyíregyházi Fõiskolán. S még a képzésrõl nem is beszéltem. Az itt természetes, hisz ez mégiscsak egy fõiskola. Nemde?!

(Megjelent a Spanyolnátha c. folyóiratban 2008. tavaszi szám) www.spanyolnatha.hu
(részlet)

Ház. Mesélik volt valaha egy ház. Nem egyházi, polgári. Nem politikus családé. Hétköznapié. Házas embereké. Volt gyermekük. Vidám család volt. Tele reménnyel, meg tavaszra két féldisznóval (matematikailag az ugye egy egész) a pince, ami nyár elejére mind elfogyott. Aztán utóbb a remény is. Egy kis faluban laktak. Ott volt a ház is. Ahogy mentek az évek eltûntek a szomszédok, bementek a városba lakni. Oka mindenkinek volt. Vitték hát magukkal azt is. Lassan kihalt a falu, néhány család maradt csak. Jöttek rendszerek, jöttek polgármesterek. Hitegetõk és hitszegõk. Idegenek és környékbeliek. Mind akartak valamit, mind kértek valamit, adni, mind elfelejtettek. Nem volt tehát könnyû a háznak megmaradni a nagy jövés-menésben, de a család nem adta fel: kitartott a saját porta és a saját jövõjük mellett. Egyik este (húsvét közeledett) épp Bárdosék mondták a híreket a tévében, a családfõnek nagy ötlete támadt: alig maradtak néhányan a faluban, de, hogy megéljenek idehozza hát a népeket, nagy látványosságot csinál a faluban! (Jöhet hát a feltámadás!) Másnap a sógorral neki is látott, felújítottak néhány házat, kipofoztak néhány portát és részeget a kocsmából (jól jön a segítség!) és nekiláttak, hogy falusi turizmust csináljanak kicsiben, nagy hírveréssel. Segített, aki élt, leveleket írtak, interjút adtak és jött is a nép télen disznót vágni, meg pálinkát inni, õsszel vadászni, meg pálinkát inni, nyáron lovagolni meg pálinkát inni. Megörültek hát, lehet is élet, szépen kicsinosodott a falu, meg a házuk is. Volt újra vidámság. Volt újra remény, még a pincébe is jutott belõle a féldisznók mellé. Hanem Magyarországon vagyunk, hát mondom a történet végét: híre ment – ugye -, hogy megint van biznisz a faluban, egyre több a kipofozott ház, meg tanya a környéken. Jöttek is vissza a régi tulajdonosok honfoglalást tartani, meg visszakapni a jussukat. Jött öreg, kicsi, nagy, asszony és férfi, ügyvéd és ügyvéd, hogy igazságot szolgáltassanak. Volt per meg sírás. Ajtócsapkodás és pofozkodás. Aztán ennek is híre ment. A tanyák újra eladósodtak, a szobákat a kutya se akarta kivenni, olyan kosz volt. Vége volt a mesének! Újra eltûntek az emberek a faluból, egy-két család maradt csak, néhány ház mutatta csak: itt élnek még. Aztán õk is meghaltak, elmentek meg kivándoroltak. Õk mesélik volt egy ház. Volt egy család. A többit már ismerik…

Város. A város egy csók a téren. Egy galamb a kockakövön. Régi házak között kis utcák. A házakon kovácsoltvas erkélyek. Kopott zebra a foltozott úton. Színes falak és kenyérillat. Napsütötte árkádok és esõáztatta háztetõk. Zúgó autók és légkalapács. Sûrû tömeg és rohanás. Hosszú sorok és várakozás. Megfogod a kezem vagy sem? Szerelem. Vágyakozás. Érzelmek és sok vad pillantás. A város este nevetés. Benne vannak a csillagok és a sötét. Fények és árnyak. Fiatalok az utcán, sokan, még többen, máskor százan. Techno zene, vagy utcazenész playbackol egy százasért. Aláírást gyûjtenek valamiért. Tüntetés. Megmozdulás. Mozduljon meg valaki más! Nyitva van a nonstop? Ott mindig van bor és cigi. Az éjszaka hosszú. Hajnalban már csöndes. Ahogy a nap kel fel a házak között megvilágítja a fákat és elsuhan a tó fölött, bebújik az ablakon, úgy mozdul meg minden sejt, felébredek és felébredsz. A város mindig más. A négy évszak, mint sminkmester úgy maszkolja újra meg újra. Télen porhanyós, meg kopott. Régi, megkopott. Karácsonykor aranyfényû. Télen morcos is vagy, ha nem alszod ki magad. Tavasszal virágba borul minden ága. A fény és az illat minden formája átjárja. Nyáron gyerekzsivaj tölti meg. A tóparton lángos és sült hal illata. A sör hideg, a bor is jól esik. (És Feca! Van jó borozó is, majd megmutatom!) Õsszel fesztiválok és bulik. Csókok és csókok. Évrõl-évre más. Ódon falak mellett plázaóriás. Ábrándok és tervek. Megépült paloták és megújult emberek. Csak szökõkút nincs sok, néhányat azért találok. A város a család. A nõ és a férfi. Apa és anya. Csajok és srácok. Pletykáló nyugdíjasok a padon, gyereket sétáltató anyukák. A város te vagy. A város én vagyok. Ami bennünk él belõle végül emlékül úgyis az, csak az marad. A csók. A galamb. A kis utcák a régi házak között.