I.

Megnyíltak a határok. Nekünk is. Megnyíltunk mi is. Megnyíltunk mi is? Kormányzati kampányban hirdetik, mint bármi mást, hogy milyen volt a régmúlt és milyen lesz a shengeni övezethez való csatlakozás után. Az idõsek úgyis… a fiatalok csak ez után… Egy biztos, aki még ’90 elõtt nyugatra utazott, annak egy darabig még ott lesz a görcs a gyomrában, ha a határhoz ér…, de könnyen felocsúdik majd, hiszen nem lesz ellenõrzés, nem lesznek bódék, csak egy tábla jelzi majd, hogy átlépte a határt. Határtalan Európa mondja a szlogen. Örömünk is az, jó volna persze, ha minden tekintetben felnyílnának a sorompók és lassan-lassan átlépnénk Európába, együtt, kézenfogva, batyunkban a magyar örökséggel, amire méltán lehetünk büszkék, schengen elõtt és után is…

II.

Egy rablóbanda. Három srác. Rabolnak a vonaton. Késelnek a vonaton. Záhony és Nyíregyháza között háromszor. Egy nap. Pár órán belül. Egyik vonatra fel, másikra vissza. Nem vagyunk biztonságban. „Kérjük, hogy értékeikre fokozottan figyeljenek, ha bármi gyanúsat látnak, arról értesítsék a vasúti biztonsági szolgálatot…” mondja a hangosbemondó. Gyanúsat.. Hmmm. Az mindig van. Egy rablóbanda. Rabolnak, rongálnak, fosztogatnak. Egy ember végül segíteni próbál az egyik áldozaton. Odalép a csapathoz és rájuk förmed. Azok úgy orrba verik, hogy eltörik, vérzik, nyolc napon túl gyógyul. Van értelme tehát segíteni? …nem közömbösnek lenni? S vajon rajtam segítenek majd. A fenti hír születhetett volna 100, 200 évvel ezelõtt is. De egy hónappal ezelõtt történt. Mi változott? Mi változik? Biztonságban vagyunk? A bandák miért érzik magukat biztonságban?

III.

Add ide a puskát! – böki oldalba az egyik rendõr a másikat. – A tied ilyen nagy, az enyém sokkal kisebb! A fene egye meg! – bánkódik. – Ezzel nem fog sikerülni! A múltkor is plusz segítség kellett, hogy ne csesszenek meg. Van más muníciód is? Mi ez, egy könyv? Ez minek? Ebbõl is készültél? Ezt nem olvastam. Figyelj, te jössz! – böki oldalba az egyik a másikat – Remélem jó tételt húzok! A rendvédelmi se könnyebb, mint más egyetem! De utálom a vizsgaidõszakot!

I.

A napokban derült ki, hogy Ausztriában ismét volt egy apa (férfi, mondhatnám embernek látszó személy), aki leányát huszonöt évig tartotta fogságban a háza alatti pincében, miközben többször megerõszakolta. A lány gyerekeket szült neki, ebbõl a vérfertõzött kapcsolatból. Ha megáll az ember esze, az még csak a jobb eset. Gondolkodom. Mi visz valakit arra, hogy megalázza, gyalázza saját gyermekét, vagy akár egy másik embert? Megbomlott agy? Perverzió? Agresszió? Aberráció? Az elfojtott õrület? Mindegy is.
Internetes fórumokon, tévében, rádióban szakértõk, pszichológusok, elemzõk kutatják az okokat. Keresik, miért válik valaki õrültté, ha megvan az ok, talán legközelebb megelõzhetõ. Nem lesz több ilyen, reméljük. Naívak vagyunk. Bizonyára lesz még ilyen, vagy van még jó pár ilyen és ehhez hasonló eset, csupán még nem derült ki. Vajon hányan szenvedhetnek hasonlóan épp, ebben a percben is? Nem tudni. Az is lehet, hogy a környezetünkben is vannak hasonló esetek, csak nem látjuk. Nem akarjuk.
Sokszor talán jobb nem tudni róla, mondjuk. Jobb leplezni a sérelmeket? Jobb szõnyeg alá söpörni? Igen, mondhatjuk. De mennyi hely van még a szõnyeg alatt?

II.

Vezetõ blog és fórumtéma Erdei Zsolt legutóbbi címvédése utáni nyilatkozata. Szögezzük le: Erdei nyert, leütötte ellenfelét (DeAndrey Abront csak a hitelesség kedvéért) mint a taxiórát. Hajrá Magyarország! – ordítja a tömeg a lelátókon. A riporter a meccs után a gyõztest kérdezi arról: hova és hogyan tovább? Faggatja arról, hogy nem lett volna jobb szépen boxolni, hosszan, mint „gyorsan” kiütni? Mit kap így a közönség? Gyõzelmet! – mondhatánk! Erdei válaszai: nem érdekel a szépség, a gyõzelem a fontos! „Nem érdekelt, hogy a nézõknek tetszik, vagy nem tetszik.” „Ide nekem az oroszlánt is, adjanak ide mindenkit!” (A háttérben a közönség fütyül, kiabál. Erdei magára veszi. Még inkább indulatosabb.) A riporter és a nézõk sem értették, hogy miért nyilatkozik valaki ilyen nyersen, a tévében tõle eddig csupán kedves megjegyzéseket hallhattunk, de mint látszik, neki is elege volt abból, hogy csupa gyenge ellenfelet kap. Mi hát a dolgunk ezen a világon: gyõzni vagy kedvesnek lenni? A boxoló mégiscsak boxoló marad, bár Papp Laci bácsi elegáns stílusa mind a ringben, mind azon kívül legendás, Kokó szimpatikus volt, játékosan boxolt, tegyük hozzá…, amíg hagyták. Változott a „Madár-mítosz”, de egy biztos: eredményes, és ez a fontos, na és a neve mellett három szám: 29-0-0, amelyek közül az elsõ a gyõzelmeket jelenti. Mutatós kis szám!