I.

Gazdasági világválság. Nem értem. Illetve értem én, nagyon is, de nem szeretném érteni. Jobb volna, ha nem is létezne ilyen szó, hogy világválság. Ha nyelvújító lennék, vagy a Magyar Tudományos Akadémia nyelvésze, egyenesen kitöröltetném a szótárból, helyébe a világ-felvirágzás szót biggyeszteném. De mondjuk akár nyelvészeti rendeletben is közzé tehetnék a világ legnagyobb államai, hogy a világválság szót csak múlt idejû mondatban lehessen használni. Afrikai sámánok voodoo babát készíthetnének világválság felirattal és szurkálhatnák reggeltõl-estéig, hátha megszûnne. Értem én, nagyon is értem, hogy nem így mûködik a világ, de hát álmodozni csak szabad.
Gondolom, jól alszanak a tõzsdekrahhot kirobbantó bankárok, a pénz miatt csak nem fõhet a fejük, mert igen magas összegû végkielégítést kaptak, bár biztosan szégyellték magunkat. Ma már valószínû, valamelyik nagy pénzügyi cég szakmai tanácsadói székében ülnek, nagy fizetésért, lehetõleg nagyon csendben, jobb, ha egyelõre nem adnak tanácsokat.
Viszont alig gyõzik cserélgetni a benzinkutak ártábláit a tulajok, mert hétrõl-hétre csökken az üzemanyag ára, nem értem, hogy van ez, ha válság van? Illetve értem, én…, de, ha nem érteném is, jó volna így. Azt viszont, nem tudom, hogy, ha a korábbi benzináremelések megrázták a kereskedõket, iparosokat és az egekig drágult a kenyér, a tej és mindenféle termék, akkor a mostani benzinárcsökkenés (lassan 80 forinttal olcsóbb az üzemanyag, mint fél éve) miért nem hat pozitívan a kenyér ára és osztogatják szinte ingyen a pékek. Értem én, hogy a villany és a gáz drágul, de mégis…
Áron bátyám közben a térdét csapkodja, s nagyokat nevet és bosszankodik egyszerre azon, amit az újságok írnak. Írnak válságról és áremelkedésrõl, csökkenõ benzinárakról és tõzsdeindexekrõl, egyszóval minden a világot mozgató fura dologról, amihez semmi köze, és mégis köze van. Csapkodja a térdét, még jó, hogy nem az én arcomat paskolja, mint régen, s közben a fülembe dünnyögi, hogy „…látod pajtikám, mit ír az újság?” Én meg mondom, hogy „…látom, látom!” Persze, hogy látom, de olvasni még nem tudok, minek, ha ilyen hatást vált ki, gondolom. „Nézzed, nézzed, olvassad, és a felét se hidd el, a másik fele meg megõrjít! Itt írják, hogy világválság lesz!” csap az arcomra egy nagyot, s a képembe tolja az újságot, és látom azt a rémisztõ szót, olyan hosszú és annyi sok benne az á betû, hogy megrémiszt. Nézem, nézem és megfogadom, hogy sose tanulok meg olvasni, jobb az úgy mindenkinek…

II.

„Furcsa egy állam ez az Amerika, hogy már egy gyümölcsös nevû is lehet elnök! Hát nem látnak ezek a szemüktõl?” – néz rám értetlenül Sanka néni a zöldségesnél. Én mondom, hogy az a barack, nem az a barack, bár úgy néz ki, de úgy ejtjük, hogy barak(k). „No az se jobb, az se idéz szép emlékeket!” – vonja össze a szemöldökét, s néz Ferire, a zöldségesre, aki bólogatva csomagolja tovább a körtéket. „Mondom én! Ugye, Ferike?” – néznek össze egyszerre. „Még az is lehet, hogy ötvenhatban vándoroltak ki az õsei Kisvárdáról, vagy innen a megyébõl, ki tudja, még talán szegrül-végrül rokon is!” – erõsíti meg saját nézeteit, s közben Feri bólogatva csomagolja tovább a körtéket. „No, de Sanka néni, ne bosszantson már, hát ez az elnök fekete bõrû, hát, hogy lehetne már megyénkbeli?” – nézek rá. „Ja, hát nem az az õsz hajú, filmszínész lett az elnök?” – teszi csípõre a kezét. „Nem, nem filmszínész, John McCain és õ lett volna a legöregebb USA-elnök, ha nyer.” „Öreg, vagy nem öreg, csinyosabb volt az! Mit értesz, te, fiam, a politikához! No, adjon Ferikém egy csomó feketeretket, meg fél kiló körtét, ha már olyan szépen kínálja!”- legyintett az eladó felé, s kacsintott rá kettõt: „…alkudjuk meg az árát! Elvégre is nem vagyunk mi elnökök, igaz?”

I.

Szeptemberben a Vidor Fesztiválon fellépett Al di Meola. A mûvész a világ egyik legnagyobb gitárosa, folyamatosan megújuló stílusa mögött ott a szakma veleje, játéka élvezetes, magával ragadó, mint egy híd a folyó két partja között, úgy köti össze, szinte magához vonzza a zenét és a közönséget.
Nyíregyháza. Kétezernyolc szeptember egy. Este nyolc óra. Özönlik a tömeg a Kossuth térre, a padokat már órákkal ezelõtt elfoglalták a szemfülesebbek, az újságírók is csak lézengenek a kordon körül: a mester csak egy interjút ad. Autó érkezik a víájpí sátorhoz, mûvész kiszáll, gitár utána… Rövid felfrissülés. Közben a Nikola Parov Quartet utolsó dalát játssza, kicsit csúsznak. Visszataps és búcsúzás. Fekete ruhás mûvészek jelennek meg a halvány kék fénybe burkolózó színpadon: hoznak négy széket és egy gitárt, majd jön még egy. Az egyik gitárt egy fiatal mûvész behangolja, játszik rajta néhány dallamot, elismerõen bólint: jó lesz. Jó lesz, bólint a közönség is. Egyre többen vagyunk. Az ég mély bíbor, alig van felhõ rajta, talán nincs is… Mindegy. Kellemes langymeleg szellõ fújja meg az elõttem ülõ parókáját. Megigazítja. Majdnem jó. Senki nem szól neki. Közben a mûsorközlõ, aki a fesztiváligazgató is egyben, a színpadra szólítja Al di Meolát. Jön. Integet. Kigyúlnak a reflektorok. Jönnek a zenésztársai is és rögtön a húrokba csapnak. Nem csapnak. A mesternek valami hiányérzete támad: rövid keresgélés, majd néhány szóváltás. A pengetõ hiányzott. Kerül egy a színpad mögül és a közönség tapsát követõen jönnek az elsõ dallamok. Virtuóz gitárjáték spanyol dallamokkal, mediterrán lüktetéssel és itt-ott egy kis balkáni temperamentummal. Olasz partnerekkel Magyarországon -különleges egyveleg. És ez így még egy órán át. Felejthetetlen.
A gitármester maholnap New Yorkban lép fel egy óriási hangversenyteremben, ma pedig itt Nyíregyházán. Õrület. Becsukom a szemem és elhiszem, hogy a Manhattanben vagyok, vagy Párizsban, vagy épp Rómában. S szól a latin zene, olasz harmonika és érzem, ahogy magával visz, mintha mindegy, mi lesz holnap, s nem számítana semmi…„csak a zene van” (Charlie). Eszembe jut Tóth Árpád néhány sora: „Igézve álltam, soká, csöndesen, / És percek mentek, ezredévek jöttek, – / Egyszerre csak megfogtad a kezem, / S alélt pilláim lassan felvetõdtek, / És éreztem: szívembe visszatér, / És zuhogó, mély zenével ered meg, / Mint zsibbadt erek útjain a vér, a földi érzés,… ”
Mondjuk ez a szerelem. Hát, ha ez: szerelmes este volt.

II.

„Ha a világról nem tudom, hogy hogy áll éppen, jobbra forog-e vagy balra, elõre megy-e vagy hátra, hát bizony taxizom egyet.” ült le mellém a buszmegálló padjára (egy embernyi helyet azért kihagyva), mintegy barátságot kezdve Forray Soma nyugalmazott világkritikus, egy hûvös, borongós szeptemberi délutánon. „Be kell valljam õszintén, bizony nem szeretem a hûvös, borongós szeptemberi délutánokat” – gondoltam, bár igyekszem elkerülni a szóismétléseket, még gondolatban is, ha létezik jobb, elégséges mennyiségû szinoníma, most mégis így hagytam, úgy éreztem ezzel, ha másnak nem, magamnak nyomatékosítanom kell a pillanatnyi hangulatomat. S eközben Forray Soma, látva, hogy a világ minden kincséért se elegyednék beszédbe vele, ha nem ül közelebb, eltüntetve az egy embernyi helyet kettõnk között, közelebb csúszott. Széttárta kezét és az elõttünk elsuhanó sárga-fehér taxira mutatott. „Ott a világ, ott az igazság ” – súgta a fülembe. Térdére csapott, begombolta világosbarna ballonkabátján a legfelsõ gombot is, és összedörzsölte a tenyerét, majd megmozgatta ujjat, mintha a hidegben elgémberedtek volna. Kezén mûbõr kesztyû, ujjai az elsõ újpercig levágva. Fején élénksárga svájcisapka, arca inkább borostás, mint sem, orrán esztékás barna-sárga keretes szemüveg. „Sokáig taxis voltam, mi mozgattuk ezt a várost. Még blokádot is csináltunk, ha szükség volt rá. Donkihóték voltunk ám . Hol vannak ehhez már a mai fiatalok? De a nagy öregek még mindig tudják, hogy ki-merre-hány-méter” – szögezte le és felhúzta szemöldökét, majd úgy hagyta, közben mélyen a szemembe nézett, várva, hogy válaszolok, vagy úgy marad örökre. „Lehet benne valami ” – nyugtáztam. – „Hanem, most merre áll a világ, ha már szóba került?” – tettem fel a nagy kérdést. „Hát azt, meg honnan tudjam? Nem járok én már taxival, ki tudná azt megfizetni Ott egye meg a rosseb a világot, ahol van ”- pattant fel a padról. Hátratette mindkét kezét és a távolba meredt. Két másodperc után azonban visszaült mellém: „a nyugdíjból már csak a buszra fussa. Az ingyen van. Én már úgyse váltom meg a világot ” – mondta, az utolsó szót már csak futtában, mert felpattant az érkezõ járgányra. Elképedésemben ülve maradtam, gondoltam, majd csak jön a következõ járat. Bár mehetnék most már taxival is, vagy gyalog, de akkor a világ nagy igazságát sose tudom meg…

I.

Márton bácsi már évek óta várta azt a pillanatot. Igazából minden nap várta. Esténként kiült a háza tornácán lévõ, régi fából faragott lócára, onnan figyelte a naplementét, a felhõk játékát az égen, a szél táncát a fák ágai között és az ezernyi fényt, ami minden este mestermûvé, megismételhetetlen festménnyé változtatta az égboltot. Aztán jöttek a csillagok, ezernyi pici pont az égen, mindegyik a sárga egyik kimondhatatlan árnyalatával, magában talán mindegyikre talált egy saját kifejezést, mint az eszkimók a hó majd százféle állagára, formájára. S ahogy fordult lassan a Föld, vele lassan mozdultak a csillagok, az ég mély bíborvörösbõl komor kékbe, majd türkizfeketébe, végül bronzbarnába váltott. Nézte a csillagokat, az eget s közben álmodott nyitott szemmel: édes gyerekkor, vad kamaszkor, szerelmek és csókok, fájdalmak és vágyak, pillanatok és évek egyszerre suhantak el a szeme elõtt, s közben megcsillant egy-egy csillag az égen, s halkan énekelt az éjszaka. S jött végül az a vágyott pillanat, s felragyogott egy csillag az égen, a türkizfeketéhez aranysárgát kevert a perc, a felhõk átölelték a Holdat, a bolygókat, az órák kattogását, az árnyak suhogását, a fák halk morgását a szélben, majd bronzbarnába váltott az égbolt és fordult tovább…

II.

Olvasom, hogy százhét éve világít egy villanykörte Kaliforniában. Ez a világ legrégebb óta égõ izzója, bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is. No, igen! Akkor még tudtak égõt gyártani! Bizonyára régen nem garanciás már, talán nem is létezik az a cég, aki vállalná javítását, vagy cseréjét. Ma már az a biznisz, ha valami épp, hogy túléli a garanciális idõszakot, hogy utána gyorsan megvásárolja a vevõ az új terméket, igencsak így van ez a kisebb értékû használati cikkeinkkel. Ismerek egy férfit, aki ismer egy másikat, akinek az öccsének a barátjának a hugának az egyik távoli ismerõse az iwiwen ismer egy olyan embert, (de lehet, hogy csak bejelölte!?) akinek 3 évnél régebbi mobiltelefonja van, ja és hibátlanul mûködik. Na, neki még nagyjából száz éve van, hogy mûködõ kézibeszélõjével bekerüljön a Guinnes Rekordok Könyvébe. Ha jól tudom, akkorra fenn is tartanak neki egy oldalt, grátisz. Mondhatnám: elég „égõ”!

III.

Furcsa egy szerzet vagyunk mi, magyarok! Nem sokszor adatik meg, hogy örüljük, de akkor se tudunk igazán, nemhogy egymás sikerének, de olykor még a magunkénak sem. S ahogy leírom ezt a mondatot, már elõre verem a fejem a falba: hogy írhatok le ilyet, hogy lehet valaki ilyen pesszimista? De hát magyar vagyok vagy mi! Nos, nemrégen jelentették be, hogy Kecskemétre költözik a Mercedes legújabb autógyára. Hurrá! mondhatnánk. Korábban hallottam, hogy az Európai Unió kutatóközpontja, mondhatnám tudományos agya (Európai Innovációs és Technológia Intézet) is nálunk, Budapesten lesz. Hurrá! Közben olvasom még, illetve hallom és látom, hogy a híradóban szomorkodnak ám a hazai vállalkozók, hogy nem elég jók, hogy beszállítói legyünk az új autógyárnak és persze szakképzett munkaerõ sincs elég hazánkban, egyszóval megeszi a fene az egészet, ki tudja milyen formán gondolkozik az a német gyár, minek is jött ide? A gyár 2011-re épül fel, addig lehet idõnk felkészülni, képezni, gyártani, produkálni és versenyben maradni gondolom én, talán nem maradok egymagam és örülök a hazai sikereknek. Gondolkodom is azon, hogy egy több milliós éves kapacitású optimizmust gyártó gyáregy-séget telepítek az Alföld közepére. Beszállítóim lehetnének a hazai pesszimizmust forgalmazó kisebb üzemek és magánszemélyek. Adókedvezményt meg csak ad valaki, ha szépen kérem!

Ablak a világra.

Olvassuk a híreket, nézzük a híradót, halljuk a rádióban, mi történik a világban. Bizonyára nekünk se könnyû, de íme néhány történet a nagyvilágból, ami mutatja: van még remény! Bár nem egyszerû bekerülni a fõmûsoridõbe, elképesztõ történetekkel sikerülhet. Máskor az élet a nagy meseíró. Vagy a sors… a lényeg talán ugyanaz. Vannak õrült emberek. Azt mondják: mindenkinek jár életében egyszer egy perc hírnév, csupán van, aki nem él vele. Nos, a hírek között e hónapban is volt néhány elképesztõ történet…

I.

A média után érdeklõdõként olvasom az esetet, hogy több mint 30 embert bocsátottak el a türkmén állami tévénél, mivel az élõ esti híradó alatt a bemondónõ asztalán egy csótány sétálgatott fel-alá. A nézõk felháborodtak a látvány miatt. Érthetõ – mondhatnánk. Bár nem ismerem a türkmén médiaviszonyokat, az mindenesetre biztató, hogy nem maradt következmény nélkül e kirívó eset: harminc kollégának menni kellett. Jó, jó…, de mi lett a csótányokkal?

II.

Szívesen járnék sportolni, akár úszni is ezek után, bár
Skandináviába kellene utaznom, e hír kapcsán. Lehet, hogy nem is a sport miatt járnék szívesen uszodába? Vetíthetem elõre a következõ történetet, mely szerint ezután szabadon monokinizhetnek a nõk a svédországi Sundsvall uszodájában. A hatóságok harcos feministák pucér akcióira reagálva engedélyezték a toplesst. Jól hangzik. Bár az az érzésem, hogy a feministák fõ programja nem az, hogy szabadon mutogathassák melleiket. Mint minden forradalmi ötlet és liberális gondolat nyugaton ölt testet, majd hosszú évek után jut el a konzervatívabb keleti országokba, így elõbb-utóbb hazánkba is. Nemsokára jönnek a szabadon fogyasztható könnyû drogok, a déli szieszta (pihenõidõ) munka közben és a harcos félpucér feministák… Csuda egy világ lesz!

III.

No azért felénk, keleten is történnek fura esetek. A szemfüles tolvaj népek (ahogy nagymamám fogalmazott) már minden furfangot kitalálnak, hogy betörjenek, lopjanak, csaljanak, károsítsanak. Nyitott szemmel kell járnunk, mert aki nem, az úgy járhat, mint az oroszok, akik késve jöttek rá, hogy elloptak egy acélhidat Habarovszkban. Állítólag senki sem vette észre, amikor a 200 tonnás, 11,5 méteres építményt „elemelték”. Szemfülesség! Mondom én! Úgy hallom, Londonban hirdetésekben buzdítja a rendõrség a lakosokat, hogy azonnal telefonáljanak, ha középületeket, bankokat gyanúsan fotózó alakokat látnak. A fotóriporterek, békés turisták máris felháborodtak. Mitõl lesz valaki gyanús? Majd a rendõrség eldönti? Utólag kiderül. Nem tudom, készült-e fotó arról az orosz hídról…, csak úgy, az utókornak.

IV.

Rend a lelke mindennek! – szól az õsi igazság és ha nem megy szép szóval, jöhet a vasszigor. A franciák különösen jók ebben, mert mint hallom, megtiltotta a Sarpoureux nevû falu polgármestere a település lakóinak, hogy elhalálozzanak, mert túlzsúfolt a temetõ, és nincs szabad parcella. Magyaroszágon is erre volna szükség! Népesedési politika ide vagy oda, ha törvényileg szabályoznánk, hogy több gyerek szülessen és kevesebb idõs haljon meg, talán végre nem fogyna a magyar. Hiszen rend a lelke mindennek!

V.

Végül egy szellemes történet egy amúgy csodaszép országból, ahol különös események zajlottak nemrég. Majd a misztikus, megmagyarázhatatlan, természetfeletti bajokra egy gyógyír volt: a csönd. Elnémult ugyanis Bali pár napja. Az indonéz üdülõparadicsomban leállt az élet, bezártak a boltok. Egy napig mindenki csöndben maradt, hogy elriasszák a szellemeket. Jelentem, az akció sikerrel járt: a turisták pihentek, mert csönd volt, a kereskedõk bezártak, tehát pihentek, illetve a férfiak is, mert otthon is csend volt. Állítólag azóta se szellem, se turista…

I.

Élelmesek vagyunk. Néha éhesek. Vagy a kettõ együtt, egy idõben is megvalósulhat. Bizony, a hazai vendéglátásra – sajnos – a legtöbb esetben még mindig a “sok vendéget szolgáljunk ki per óra” szemlélet a jellemzõ, mintsem a minõség és a látogató megtartásának igénye. Bár, hozzáteszem: egyre több jó kávézó és étterem van már hazánkban, én is szívesen járok ilyen helyekre, ha tehetem. Nos, a vendég megtartásának egyik remek szervezett ötlete nemrég igen rossz visszhangot is kapott az internetes fórumokon. Bár a törekvés dicséretes. A torkos csütörtökrõl van szó. Remek az elgondolás. Hozzunk sok vendéget, lakassuk jól, finom ételekkel, fizesse az eredeti ár felét és, ha tetszett neki: visszajön a szürke hétköznapokon is. Én éhes, enni szeretõ, a szépen tálalt ételeket (képletesen is, és amúgy is) megevõ pasi vagyok. Mondhatni, könnyen megetetnek, ha jó a kaja. Idén egyre több étterem szerette volna torkos csütörtökjén megtömni a vendégeket, de sokan inkább a kassza feltöltésére hajaztak. Így az éttermek nagy része csak az ételt adta fél áron, az innivalót nem, mások duplájára emelték, vagy legalábbis jócskán megemelték az árakat, jó ravasz-kereskedõ módszerrel. Voltak olyanok is, akik kisebb adagot adtak… Így látunk vendégül mi, magyarok? Végül, saját magunkat csapjuk be. És az is úgy van, hogy a rossz tovább megmarad, és hamarabb észrevesszük, mint a jót. Ami, az én csütörtökömet illeti: pozitívan csalódtam, bár éhes maradtam.
Külföldön a sör mellé ingyen csipsz jár, a kávéhoz ajándék süteményt, a fánk mellé csokoládészószt adnak, az italok mellé tapaszt (mogyorót, pirított kukoricát, szendvicseket, sonkát, szalámit, cukrokat). Igaz, hogy drágább, de a vendég elégedetten távozik, elegánsan kiszolgálták, nagy adagot kapott és hozzá még valami ajándékot is, valamit ingyen. Hosszú távon megtérülõ befektetések ezek. Hiszen végül is a vendég nem akar sokat, csak annyit, hogy vendégnek nézzék…

II.

Azon gondolkodtam, hogy miért nem szeretünk tanulni. Amúgy a saját hibáinkból se, de az a rosszabb eset. Nem szeretnék általánosítani, de az idõsek (aki fiatal, ne vegye magára) nem szeretik a számítógépet, mert bonyolult, meg sok rajta a gomb, és az egér se valami bizalomgerjesztõ, elsõ látásra. A fiatalok (aki idõsebb, ne vegye magára) meg csak úgy általában, nem, mert elveszi az idõt a buliktól, a tévénézéstõl, mondjuk. A középkorúak meg (aki fiatal, vagy idõsebb, ne vegye magára) nem szeretnek beülni az iskolapadba újra, mert az ciki, és „…mit tanulhatok én még?” – kérdezik, „pedig mindig van mit” – mondom, mint, aki tudhatja, de hát én is úgy hallom, hogy a jó pap holtig, és, hogy life-long-learning (élethosszig tartó tanulás), azaz sose késõ, és „még mennyi szép dolog van a világon!”, és hasonlók. Azért ötlött eszembe, mert egyre több fiatal veszi át úgy, akarom mondani, venné át úgy diplomáját, hogy nincs nyelvvizsgája. Nagyapáink azt mondogatták: „ahány nyelvet beszélsz, fiam, annyi ember vagy!” jut eszembe az õsi intelem, ami már akkor megelõlegezte, hogy haszna van a tanulásnak, elõbb-utóbb beérik a gyümölcs. Most már, amikor szabad a járás Nyugat-Európa-szerte személyi nélkül is, és egyre több külföldi jön wellnessezni és karikás ostort csattogtatni kis hazánkba, bármikor elõfordulhat, hogy szükség lesz a nyelvtudásra. Bár egy régi vicc summázata szerint, elég, ha az ide tévedõ külföldi tanul meg magyarul, minek megtanulni külföldiül? Szóval úgy látom, fiatalon, középkorúan és idõsebb korban is érdemes beülni az iskolapadba. Akkor meg, amikor fõállásban diák valaki nem árt, ha kihasználja (legálisan) a tanárokat és megtanul tõlük ezt-azt; ha teheti, nyelveket is! Jól jöhet az még itthon is!