Lehet, hogy évezredeket aludtam át?- kapott a fejéhez. Egy parkban ébredt fel, de nem volt számára semmi sem ismerős. Idegen fák, idegen szobrok, idegen épületek körös-körül. A fejét vakarta. Hol vagyok? Csipás szemmel nézett körül, keresett valami biztosat, amiben megfogódzhat, ha képletesen is. Csak forgolódott a park közepén. Tapogatta ruháját. Ez is olyan ismeretlen!- bizonytalanodott el. Fekete bársonynadrág, fehér ing, szürke zakó. – Kinek a ruhái ezek? Hol van a farmerem? – Megtapogatta a nadrágját, végig a zsebeit, de sehol egy igazolvány, sehol az iratai, se pénz, se egy blokk vagy valami cetli, ami megmagyarázhatná, mi történt vele. – Lehet, hogy elraboltak. Lehet, hogy megerőszakoltak. Bár ez túlzás lenne – nyúlt ágyékához.
-Semmi jele! Sehol egy sérülés, csak némi fű és sárfolt a ruhán. – Ahogy aludtam összekoszoltam – gondolta. Felült, majd feltápászkodott, lesöpörte magáról a száraz fűszálakat és a port. Megnyomogatta a combját, hasogatott, úgy elaludta, nyújtózkodott, a csontjai apró roppanásokkal ugrottak vissza a helyükre. – Így azért jobb! – dörzsölte meg a szemét és nézett körül. A hatalmas parkban sehol egy lélek. Se egy madárhang, nem hallani emberek kiáltozását. Az épületek a távolban csak magukban álltak, mint egy színjáték díszletei, túl tökéletesek voltak. Nem fújt a szél, csak a hajnali nap erősödő sugarai mutatták az élet jelét. Az ég halvány kék és mély rózsaszín árnyalatban játszott, s sehol egy felhő. Hunyorítva figyelte az eget, hátha meglát egy madarat. Fülelt, hátha hall valami távoli neszt, ami támpontot adhat. Nézett jobbra, a park egyik távoli fájára fókuszálva, nézett a háta mögé, közben a lábai nem mozdultak, figyelte a közeli és a távoli bokrokat, de sehol semmi. A fák levelei se mozdultak. Lehajolt megérinteni a füvet. A hideg, néhol nedves, a hajnali harmattól zsenge fűszálakba mart kezével, belemarkolt és kitépte. Arcához vette és megszagolta. – Igazi fű! Igazi fűillat! – kiáltott fel. S talán soha nem örült még ennyire annak, hogy tudta, milyen a fű illata, újra érezhette, milyen belemarkolni a fűbe és milyen szétdörzsölni a markában. – Igazi fű! – kiabálta, s mosolyodott el kajánul. Megrettent. S újra kiáltott: Igazi fű! Halló! Hallja valaki? – Semmi válasz. S a kiáltásai egyre halkabban visszhangoztak a téren. – Halló! – kiáltotta, majd újból Halló! Van itt valaki? – S mintha a torkát fojtogatnák, egyre inkább némult a hangja. Kiáltott, s egyre kevesebb hang jött ki a torkán. Úgy érezte, hangosan kiált és ahogy jöttek ki a hangok a száján, úgy haltak el a levegőben sorban. Majd végül már szinte csak suttogott, holott tudta, hogy legbelül, igazából úgy kiabál, úgy ordít, mint még sohasem. Forgott vele a világ, lüktetett a szíve, úgy vert, mint még sohasem, érezte a szíve lüktetését az egész testében, szédült, a torkához kapott, s az arcához, a szájához, szinte már fuldoklott. Némán, köhögve kiabálni próbált, úgy esett össze a tér közepén, térdre rogyott, majd négykézláb kapkodott levegőért, markolta a füvet, a földet, még utolsó erejével nézett körbe maga körül, hátha lát valakit, aki megmentheti. De sehol senki, remegve esett össze, ájulva borult le a földre.
Néhány óra telt el. Nehezen nyitotta ki a szemét, még mindig lüktetett a feje, zsibbadt a karja, sajgott a lába. Körbenézett a parkban. – Lehet, hogy évezredeket aludtam át? – kérdezte.

I.

2007-ben 42 millió poggyász tűnt el a világ légitársaságainak kezei között. Olvasom. No, mármost, egyrészt azon gondolkodom, hogy miért tellett két évbe ezt megszámolni, másrészt, marha nagy az a szám, mondhatnám, nem is sejtettem, hogy létezik negyvenkétmillió poggyász, harmadsorban, kit érdekel a jelen gazdasági és pénzügyi helyzetben majd félszáz millió kallódó bőrönd. Azért elgondolkodtató, hol lehet? Hova tűnhetett? Lehet, hogy van a világnak egy titkos sarka, ahol negyvenkétmillió (nem írom le többször!) táska, csomag, kisebb-nagyobb bőrönd ül és várja a gazdáját. Nem lehet rossz hely! Azért az összeg se kicsi, ha valaki eladásra kínálná a bőröndök fekete piacán a fenti készletet, igen becses summára tenne szert.
Továbbolvasom. A csomagok nagy része megkerült, részben vagy egészben, de egymillió soha nem ért célba. Az se kis szám! Hova lett? Azt mindig is sejtettem, hogy lehet egy titkos zug valahol, ahová egy rejtett ajtón keresztül az univerzum összes elveszett félpár zoknija elszökik, disszidál, jobb vagy bal lábakat (lásd időket) keresve.
No, ez a hely azért tehetne néhány szívességet is. Összegyűjthetne más dolgokat is, ami sokkal haszontalanabb, és feleslegesebb itt a Földön, mint a félpár zoknik. Az emberi hülyeség, közönyösség, irigység vagy hasonlók, hogy konkrétabbakat ne mondjak. Repülőre velük! Hátha eltűnnek!

II.

Nem bírta tovább nézni a fényképet. Eltette a fiókba. Eldugta a könyvek közé a polcon. A régi újságok közé nyomta. De alig telt el néhány perc, nem bírt magával újra elővette. Égette a gondolatait, szinte vonzotta a szemét, tudta, hogy hova rejtette. Nézte a tévét, vagy felhangosította a rádiót, este olvasni próbált az olvasóasztal lámpájának fényében, de ereiben ott lüktetett a másik lelki valója. Gondolatai szeme elé idézték szerelme arcát, ha becsukta, még erősebben, ha aludni próbált róla álmodott, ha nem tudta lehunyni szemét, éjszakákon át csak nézte a plafont, érezte az ismerős illatokat, mind őt juttatták eszébe. Valahol a távolban megmozdult egy tárgy, vagy csak hallani vélte. Ő az, azt akarta hinni. Cseppek a fürdőszobában, monoton egymásutánban és katonás sorban: csepp, csepp, csepp… A perc cseppenként telik. Ha nyílt valahol a lépcsőházban egy ajtó, felriadt, összerezzent, hogy minden eddigi pillanat csak álom volt. Valójában meg se történt, csak az a valóság, ami ezután történik meg. Minden újraélhető – gondolta. Hitte, hogy a világ most kezd csak forogni, de mélyen, legbelül a szívében tudta, hogy semmi sem törölhető ki az időből, beleég, belevésődik örökre. S valahol minden másodperc ott lesz, ott marad valahol az univerzum mélyén, egy titkos fiókban, s egy kellő pillanatban újra előbújik, s szétszórva eljut minden ember génjébe, s földöntúli mozgatóerő lesz, olyan, amiért érdemes élni. Tudta ezt. Érezte és hitt benne. Semmi sem volt – tehát – hiába. Ez megnyugtatta.

Én úgy vagyok a Süsüvel, mármint a mesével, hogy oly’ része a gyerekkoromnak, mint a Boci csoki vagy a Turbó rágó. Emlék sincs nélküle. Amikor nemrég meghallottam, hogy a kedvenc egyfejű sárkányom története nem magyar találmány, egy balkáni mese átirata, a Bergendy szerezte főcímzene pedig finoman szólva is áthallás, helyesebben megegyezik, a mese megjelenésétől 5 évvel korábban világot látott jazz lemez egy dalával, bizonyos Willie Mitchell szerzeményével, hát hogy is mondjam, tragédiaként éltem meg. S nem vagyok ezzel egyedül. Az egyik internetes fórumban azt írta sorstársam, hogy atomvillanást kapott a gyerekkora. Szemléletes. Talán azért érint erősebben, mint a jelen közéleti botrányai, mert a gyermekkorunk mégiscsak tabu, valami ködös, mesés fátyol fedi, ami álomszerűvé és csodálatossá tesz valamennyi emléket, köztük a zöld sárkányét is. Jó ragaszkodni ahhoz, ami valóban értéket képvisel, eredeti és valóban magyar, igazi hungarikum. Miben bízhatunk ezután? Lehet, hogy a kockásfülű nyúl, vagy a jó öreg Mazsola és Tádé is csak disszinensek, egy távoli ország, netán bolygó szülöttei, s a valaha volt vasfüggönyünk leple és szemellenzője mögül nem láttuk a lényeget. Számít-e ez valamit? kérdezhetnénk. Részt vettünk holmi kulturális értékek megalkotásában, azután, hogy mi is, vagy ki is volt az ihlető (mondhatnám szóviccel az ihlető illető) már nem számít. Nem tudom, az azonban biztos, hogy ami igazi hazai érték, arra jó volna vigyázni, mert mások szemfülesen (hogy ne írjam, könyörtelenül) lecsapnak rá, ahogy az volt a pálinkával, vagy a jó öreg Tokaji Aszúval, amely nevet az olaszok, vagy a spanyolok már nem használhatják, ám Szlovákiában még találunk helyi üzemben palackozott, hasonló nevű nedűt.
Már látom is a távoli jövőt: egy neves amerikai filmproducer kitalálja, hogy akciófilmet készít a Süsüből, ami persze hatalmas siker lesz, jönnek a milliós jegybevételek, mi pedig majd úgy járunk, mint a gyufa, vagy a floppy lemez esetében: mindenki jól jár a találmánnyal, csak mi maradunk hoppon. De talán kapunk némi kedvezményt a mozijegyek árából…
Addig is elkezdek Süsü akciófigurákat gyártani…, biztos, ami biztos.

I.

David Cerny botrányszobrász (a sajtó hívja így) nemrég újra az újságok címlapjára került a brüsszeli Európa Tanács épületében kiállított Entropa című alkotáscsokrával, mellyel az EU országait hivatott bemutatni azok szerinte legjellemzőbb vonásai alapján. Hevesen tiltakozott Bulgária, akit egy nagy illemhelyként ábrázolt, de felbőszült Szlovákia is, amit magyar trikoloros spárgák szorításában mutatott a neves művész, akit a most hivatalba lépő cseh EU elnökség kért fel, mint kulturális hazai attrakciót. (Magyarországot szalámik és dinnyék borították jegyzem meg, ami akár hízelgő is lehet.) A neves alkotó azzal köszönte meg e nemes felkérést, hogy a pályázatában fiktíven beírt európai alkotótársak helyett is ő dolgozott, azok e közben mit sem tudtak akciójáról. Végül címlapokra került, elmondták provokatőrnek, ízléstelennek, felháborítónak alkotásait, de bárhogy is van, maradt minden a régiben, az alkotás még áll és máris kapott néhány új felkérést, a naptára tele van jó néhány hónapra előre. Tulajdonképpen a felkérők számíthattak a művész különc mutatványára, hiszen Prágában már áll, egy a Csehország térképét levizelő fiúkat ábrázoló köztéri mű. Jól mutat, mondják a helybéliek, lehet, bár én nem szívesen látnék hasonlót Nyíregyháza főterén. Ám, ha jól belegondolok, a brüsszeli pisilő kisfiú is jelkép lett, azzal senkinek sincs semmi baja, a turisták még szuvenírként is hazaviszik a táskájukban. Tehát tulajdonképpen a cseh elnökség akár számíthatott volna minderre, amikor Cernyt kérték fel a munkára, és meg is lett az eredménye, álbotrány, álbocsánatkérések, s a mélyenszántó alkotások mögött végül is lehet némi igazság, ha más nem, a művészi szabadságé és azé az egyszerű elgondolásé, amit annakidején Hofi is megfogalmazott: sose tudhatjuk elég biztosan, hogy ki az őrült, az, aki a rácson innen van, vagy aki odaát.

II.

Minden második csütörtökön vad teadélutánra gyűlik össze egy vidéki faluban Joli, Margó és Ági néni, hogy kibeszéljék a körzetükben élő sorstársak ügyes-bajos dolgait, ügyelve arra, hogy az információkat megfelelően és pontosan megoszthassák a másikkal kellő időt hagynak maguknak a közös ebéd után jó pár órán át tart a diskurzus, de úgy, hogy még világosban és a híradóra hazaérjenek, hátha történik valami fontos. Ám az igazi ürügy a Barátok közt lehet, amit Joli és Ági nénik sosem hagynának ki, de a téma tabu, mert Margó mama a Jóban rosszban-t szereti, amiért egyszer már össze is vesztek, s nem beszéltek két hétig. Még jó, hogy kéthetente van a közös szeánsz, s addigra már el is felejtették az egészet. Különben is Margó mama nyaka már vagy öt éve fáj, így világos, hogy az orrfelhúzott járkálás nem tesz jót neki. A kérdés, hogy Pongrácz Péter vagy Berényi Miklós a helyesebb, komoly viharokat kavart, Joli néni még cukrot is el felejtett tenni a kávéba. Keserű eset. Megjegyzem, tévénézési szokások tekintetében leképezték a mai magyar társadalmat, a tévénézők kétharmada barátok közt ül le esténként, csak a maradék, aki jóban, rosszban.
E csütörtöki szeánszok hosszú ebéddel indulnak, majd jön egy hosszabb süteményezős, teázgatós és receptcserélős délután, végül a nap zárásaként Ági néni összefoglalja a történéseket és egyeztetik a következő találkozó helyét és menüjét. Jobb azt tudni előre, hogy bereggelizzen-e az ember lánya reggel vagy sem. Az iwiw-ek és más közösségi internetes oldalak korában üde színfoltját jelentik e csütörtöki szeánszok a kis falu életében, mert a három kisebb-nagyobb kerület információi nem is lehetnének jobb kézben, s nem is juthatnának el jobban és pontosabban egyik pontról a másikra. No, nem azt mondom, hogy ebbe nem fér bele egy kis extra információszerzési lehetőség a helyi boltban, vagy a piacon, de annak hitelessége azért mégiscsak kétes, mai szóhasználattal azt is mondhatnám, akár vírusos is lehet, mert vannak olyan némberek a faluban, mondja Joli mama, s most korántsem Rózsika néniről beszélek, ha esetleg valaki azt hinné, aki bizony néha, hogy úgy mondjam, pontatlanul fogalmaz, nemritkán bizony távol esik az igazságtól, amit állít. Rózsika néni meséje, ha e-mailben jönne, szétrobbantaná a legjobb tűzfalakat is, úgy hemzseg a spamoktól és adware-októl, Jóska bácsi, a szomszédja néha rá is engedi saját vírusírtóját, Zombit, a fekete rottweilert, aztán pár napig csend van a portán.
Teltek az évek, de a csütörtöki találkák és igazi céljuk, a pletykálás, megmaradt, a világ se változik igazából, mindegy, hogy chat-elünk vagy beszélgetünk, iwiw-ezünk vagy barátkozunk, csak jöjjön az információ, éhesek vagyunk a hírekre. A valódi és virtuális barátságok és ellenségek is megmaradnak, de hát nem vagyunk egyformák, s bármennyit is változzon a világ, egy biztos, hogy egy darabig Jóska bácsi se fogja megjelölni Rózsika nénit az iwiw-en.

Ági néni kisétál a piacra. Hajnalban indul, jól felöltözik, mert hideg lesz. Pénztárca, iratok, 4-5 nejlonszatyor a kézbe. Rövid séta a buszmegállóig, fel a buszra, fél óra, le a buszról be a tömegbe. Zsúfolt a KGST piac, jó régi nevén ismeri mindenki. A hangulat is a régi, tömegnyomor így karácsony elõtt. A bejáratnál “óccó” az óra, szinte ingyen van a szaloncukor-akasztó és akad cigi is, ha kartonnal vennénk. Már itt tudjuk, milyen évszak van, milyen ünnep jön, mindig a szezonális ajánlatokkal bombáznak a mozgó árusok: mindent a vevõért! A kapukon belül lüktetnek a sorok, az emberek jönnek-mennek, multikulti világ, a kerítésen belül megállt az élet. Kínai ruhásstandok, ukrán szerszámosok, román cipõsök jól megférnek egymás mellett, egy soron, egy sorson vannak. Ági néni nagy levegõt vesz, beveti magát a tömegbe, elvegyül, megkritizálja a cipõket, mert túlságosan vékonyak, megnézegeti a bugyikat: kevés a választék, megnézi a lángosost, kicsi és olajos a lángos, de legalább sok a sajt. Mélyen a zsebébe nyúl, majd a másikba, elõkerül a pénztárca, hosszú kotorászás az aprók után (csak azok vannak leginkább), elõkerül három százas: „Kérek egy sajtos fokhagymásat, lelkem!”. Megeszi, állva, némán lökdösõdve a többi ebédelõvel. A háttérben tört magyarsággal ordít egy néger harisnyaárus, vitatkozik fél pár cipõn két orosz bevándorló, s közben égett hurka illata lengi be a kis teret. Feltámad a szél, átgázol a tömegen, felborít néhány kisebb bódét és ruhafogast, üres dobozok repkednek a tört napfényben, majd elborul az ég és cseperegni kezd az esõ. Ági néni megtörli kezét, elindul egy távoli bódé felé, végig az összevissza sorok között, legyint az egyik árusra, aki törölközõt kínál, közelrõl megnéz egy csipketerítõs erdélyi asszonyt: „Nem csipke ez, mûanyag! Láccik rajta”, tovább totyog a soron, jobbra tekint, gyerekjátékok, balra tekint, csillárok, lámpák. A hangosbemondó megszólal: „Aki elhagyta az inzulinadagolóját, a portán átveheti.”. Ági néni a zsebéhez nyúl, egy kis fém csövet vesz elõ. „Megvan!” – suttogja, majd továbbsiet, siet, s lassan kiér a piacról. Dél van, harangoznak. Séta a buszmegállóig, fel a buszra, fél óra, le a buszról. „Hát itthon vagyunk!” – sóhajt, leül a kiskonyhában, kiteszi a táskájából a nejlonszatyrokat, a pénztárcát és az iratokat. Elõkerül egy papírdarab, a lángoshoz kapott zsíros szalvéta. Azt is kiteszi az asztalra. Mosolyogva ül le a kis hokedlire, nyel egyet: „Finom volt a lángos!”