I.

Évkezdés. Ősz. Hulló falevelek. Gólyák jönnek (a főiskolára). Gólyák mennek (délre). (Talán egyre itt lesznek). Évnyitó a Nyíregyházi Főiskolán. Hosszú sorokban az elsős hallgatók, előttük ünnepi díszben a vezetőség. Lelkes beszédek. Nagy igazságok. S figyelem csak, ahogy egyre halad az idő, egyszer egy, máskor meg még egy hallgató dől ki a sorból. Épp a minap számolt be a híradó a Rendőrtiszti Főiskola évnyitójáról, ahol szintén kidőlt néhány fiatal tisztjelölt. Pedig talán ott még inkább fontos lenne az állóképesség. Mert, ha még itt nálunk leendő bölcsészek, művészek, műszaki szakemberek és természettudósok között akad néhány fizikailag elesettebb, hát van ilyen! S közben a fenti körfolyosóról figyelem, ahogy lassan a tizedik fiatalt is kikísérik a téós nénik és a mentősök. „Sebaj!”– bök oldalba egy anyuka. „Tessék meglátni, talán a diplomaosztóra megedződnek!” „Úgy legyen!” – s kezet rázunk, mintegy fogadásból, de most mindketten ugyanabban bízunk. Hajrá, állóképesség! Hajrá, diploma! Hajrá, élet!

II.

Azért mégse mehetek el szó nélkül a Loki és az U20-as magyar csapat egyiptomi világbajnoki sikerei mellett. (Ja, Rózsika néni: foci mindkettő!) („Köszönöm!” (Rózsika néni)) Függetlenül a végső eredményektől, nagy sikerek ezek, bárki, bármit mond. Sanyi, a zöldséges, aki csütörtökönként nem csütörtököt mond általában, hanem jó reggelt, de előfordul, hogy zöldségeket is, bár azt inkább árulja, a focihoz igen jól ért. Tulajdonképpen a Korányi környéke szakértőnek nevezte ki, úgy nem telik el reggeli paradicsom és paprikavásárlás, hogy Dezső bácsi, vagy Szabó úr, a nyugdíjas órásmester meg ne kérdezze Sanyit, mégis, mit gondol a tegnap esti meccsről, s csak azután alakítják ki végleges véleményüket, melyet már sajátjukként tálalnak a közeli kocsmában. Sanyi két mérlegelés és fejben számlaadás közben részletesen elemzi a tévéközvetítést, a fiúk futóteljesítményét, a labda-birtoklás arányát, illetve annak a csapatra és a pályára gyakorolt hatását, az új VB-labda röppályáját, cikázó szökkenését a kapu felé, illetve, ha marad idő, még szidja egy kicsit a szakkommentátorokat is, akik lényegében annyit tesznek hozzá a riporter munkájához, hogy „hát, igen!” meg, hogy „két védővel szemben, három támadó az veszélyes üzem!” vagy, hogy „…lehetett volna a védekező játék helyett támadót is játszani, persze azért az erős védsorunkat szorosabbra állítva…”. „Hát, ez nem szakkommentár! Ez kuruzslás!”– adja hozzá a történethez a konklúziót Sanyi, és közben a jól megérdemelt borravalóját is. (A borravalót Sanyi bácsi felsége, Piros néni csak szervízdíjnak vagy rendelkezésre állási díjnak hívja. A lényeg ugyanaz.) Ma reggel megint a foci volt a téma, s bő negyed órát kellett várnom a zöldségeimre, mert komoly vitába bonyolódott két vevő a bírók szakmai hozzáértésével kapcsolatban. Gondoltam, ez meddő vita, majd visszajövök szezon után! De Sanyi, látva a tétovázásomat, intett a karjával, hogy maradjak még egy kicsit, ha kell, gondolom, tanúnak is, ha ki kell hívni a rendőrséget, vagy a szomszéd házból az ügyvédi kamarát, ki tudja, melyiknek vesszük hasznát most. A vita végül is abban csúcsosodott ki, hogy a fekete vagy a rikító sárga ruha van nagyobb hatással a kapusok teljesítményére, de nem született döntés. Legalább is egyelőre. Gondolom, egy bíró kellett volna. Mégiscsak kell egy ügyvéd! A legnagyobb hasznot az ügyből ellenben Sanyi húzta, aki közben lelkesen mérlegelte a paprikát, a paradicsomot, az uborkát, a krumplit, az almát, s csak annyit kérdezett a két féltől, hogy „A szokásosat, Jenőkém?” „A szokásosat, neked is, Bélám?” Azok meg csak bólogattak, rutinból…
A paradicsom friss volt, az alma szabolcsi, a krumpli orosi, a többi meg nem számít, csak egészség legyen! („Ja, meg foci!”)

I.

Ültem ma a Plázában és szerény pizzaszeletemmel bíbelődtem, miközben egy anyuka és gyermeke igyekezett az első emeletről a földszintre jutni a mozgólépcsővel. Láthatóan a fiúcska most ismerkedett először e szerkezettel, s az kedves mama úgy gondolván, hogy hatékonyabb, ha rögtön a mély vízbe dobja, akarom mondani a mozgó lépcsőre, előreeredt s hevesen integetett a fiúcskának, hogy pattanjon utána. A kissrác 6 év körüli volt, vagy valamicskével fiatalabb, s próbálgatta, hol az egyik lábát, hol a másikat rárakni a forgó szerkezetre, de az csak nem állt meg, úgy meg hát’ nehezebb, valljuk be. Az egyik próbálkozásra, mindent vagy semmit alapon, jó erősen jobb lábával rátappancsolt a lépcsőre, de sajnos a másikat a földön hagyta, azzal nem lépett a jobb után, a lépcső fogta és magával rántotta a fiúcskát, aki huppant egyet s sírva, remegve mászott vissza két fokot a biztos talajra. Közben az anyja után nyújtotta a karját, kérve, hogy segítsen, de nem sok sikerrel, mert a mama csak lefelé haladt a lépcsőn, egyet-egyet bizonytalanul ugyan lépett feljebb, de látva, hogy ez így reménytelen, hangosan kiáltott vissza a gyerkőcre, hogy maradjon ott, a hétszázát-meg-a-nyolcat!, s távolodtak egymástól…
Megjegyzem a fiúcskának semmi baja nem volt az ijedtségen kívül, olyannyira, hogy a közben arra járó másik anyuka két kisgyermekével békésen, mosolyogva lépett át rajta, hogy le tudjon jutni a földszintre. A mosoly az fontos. Az imént bajba esett gyermek felpattant és a lépcső körüli korlát mellett körbeszaladt, s figyelte az anyját, hogy hogyan jön újra fel az első emeletre a másik lépcsőn, aminek tetején találkoztak. A fiú megnyugodva szaladt oda anyjához és ölelte meg, aki ráripakodott, hogy hát’ ebből, nagyobb baj is lehetett volna. Na, ja! – gondoltam a sonkás pizzám fölött, s a fiúcska még egy fülhúzást is kapott, hogy jól eszébe vesse az esetet, legközelebb bátran vesse magát a lépcsőre, ne tétovázzon, az élet, huss!, elszalad.
Folytatom. Jól emlékszem, hogy amikor én voltam hasonló korú, talán egy kicsit nagyobbacska, s először jártam a nagy székesfővárosban bizony a Metróba le és onnan fel szembekerültem a gonosz mozgólépcsővel, ami bizony legalább annyira félelmetes volt, akkor, mint a sok ember, akik úgy rohantak, lökdösődtek, mintha kötelező lenne, s nyilván akkortájt az is volt. A nagybácsikám kalauzolt a városban, eljutottam akkor a vidámparkba és az állatkertbe, kaptam lufit, meg színes szélforgót, fagyit is, de bizony gyakorlat tette a mestert, mire belejöttem, hogyan is kell rá, illetve majdan lelépni a mozgólépcsőről. Egyszer, a heves gyakorlás közben bizony rá is léptem az előttem haladó bácsi nadrágja szárára, aki morcosan nézett vissza rám, kezében az aznapi újsággal még rám is legyintett. Nagybácsikám közben fogta a kezem, legalább is úgy emlékszem, fogta, s mondta, hogy semmi baj, vidéki a fiúcska. Az. Nos, az voltam. Nálunk otthon nem mozgott a lépcső, nem rohantak az emberek, s lökdösődni is csak a falu végi focipályán lökdösődtek, de akkortájt, ha jól emlékszem az, ott kötelező volt. Üsd, vágd, nem apád! Hajrá D-ház! Hajrá fiúk!
De, vissza a mába, s figyelem a Pláza-béli harcot a mozgólépcsővel, időközben az anyuka és a fiúcska kibékültek, s a lefelé mozgó lépcső irányába lépkednek, kéz-a-kézben. De szép látvány! Az anyuka most előreengedi a gyerkőcöt, aki bátrabban, de azért még félszegen lép, egyik lábával, s gyorsan utána a másikkal, olyan ez, mint, mikor valaki járni tanul, új terep, új viszonyok, új korszak… s sikerül, hurrá!, anyuka utána s együtt büszkén le a földszintre. Megkönnyebbülök, végül ez a történet is heppi enddel zárult. S jön a csattanó. No, nem az, hogy a lépcső alján az anyuka esik el, tudom sokan ezt várták, de ne legyünk rosszmájúak! Kisvártatva jön a kis család a lépcsőn fel, majd újra le, s megint fel, s megint le. Ez az! Ismétlés a tudás anyja, s lám megy is! Megint tanultunk valamit, mondhatnák egymásnak. Jöhet a főpróba, talán Budapesten, talán legközelebb…

II.

A hónap hírei között első helyen szerepel nap, mint nap, hogy a BKV (Budapesti Közlekedési Vállalat. Csak a rend kedvéért.) volt vezetői több tízmilliós végkielégítéseket kaptak közpénzből, miközben gazdasági világválság van, s közben évek óta hazai válság is, a BKV úgy működik egyik napról a másikra, ahogy tud, a járművek öregek és koszosak, s a béka feneke alatt van minden, s itt most nemcsak a metrókocsikra gondolok. S talán a legnagyobb probléma az egészben, hogy a fent nevezett vezetők mind kinyilatkoztatják, hogy a szerződésük törvényes volt, s jogosan kaptak végkielégítést, meg titoktartási díjat és egyéb jogcímeken még milliókat. Oly szívesen tartanék én is ilyen titkokat milliókért, s közben tudom, hogy nagyon nehéz az ember fiának magában tartania a szaftosabbnál-szaftosabb titkokat, az egész család kíváncsi, hogy mit is dolgozok benn a munkahelyen, az asszony folyton faggat, hogy mi is az a titok, amiről nem beszélhetsz, fiam?, a barátok is lökdösik a vállam, hogy áruljak el valami érdekeset a munkámról, amikor együtt sörözünk, de én nem, csak állok ott rendületlenül, hogy a titoktartás, az titoktarás, és én bizony nem mondok semmit, mert határozat és szerződés van róla, és hát bizony én abból élek. S aztán mutatok az asszonyra, hogy látod, te ebből veszed majd a bundát, meg, azért tudsz drágábbnál-drágább rucikban flangálni mert én minden titkok tudója vagyok! S higgyék el olyan szépen tudnék ragtapaszt tenni a számra, meg csomót kötni a nyelvemre, hogy még álmomban se szedjenek ki belőlem semmit. S, ha kérdeznék az új ismerőseim, hogy mi a foglalkozásom, csak annyit árulnék el sejtelmesen, hogy titkokat őrzök a BKV-nál, felelősségteljes munka, de többet nem mondhatok, mert így is többet mondtam a kelleténél, de ez is titok! S még azt is nagy titokban tudnám tartani, hogy mindezért havi több tíz milliót kapnék jogszerűen, szabályosan, törvényesen, igaz nagy titokban. Ha már lúd…, legyen kövér!

III.

Egyre nagyobb divat, írja az újság, hogy a borokat műanyag palackban árulják. Egy ausztrál borosgazda szerint a borok műanyag palackban történő árusításával csökkenteni lehetne a gazdaságok által kibocsátott üvegházhatást erősítő gázok mennyiségét. Wolf Blass borgazda Green Label név alatt a megszokott üveg helyett műanyag palackban árusítja két borát, egy száraz fehéret, és egy cabernet shirazt. Elmondásra szerint ezzel 29 százalékkal csökkentette a borgazdaság által kibocsátott káros gázok mennyiségét. Hát nem tudom, a gázokhoz nem értek, de mindenesetre a minőségi borok műanyag palackba zárása, hogy úgy mondjam, legagyizása, furcsa ügylet.
Az ausztrál környezetvédelmi hatóságok nagy örömmel fogadták a kezdeményezést: “Ez egy igazán nagyvonalú és elegáns lépés volt Mr. Blass részéről – nyilatkozta Katie Patrick, a Green Pages munkatársa. Az úriember szerint a bor minőségére semmilyen káros hatással nincs a műanyag palackban való tárolás.
No, mármost! Nálam már az is kiverte a biztosítékot, hogy a sört műanyag palackban árusítják, valljuk be azért az is megmosolyogtató, hogy egy illetve két literes formában kapni sört, amire rá is írják családi csomagolás. Már húszas csomag óvszeren is láttam ilyet, hát’ érdekes volt látni rajta a feliratot, szó se róla. De visszatérve a borokra az a baj, hogy a PET palack átereszti a levegőt, miáltal a bor lassacskán, talán egy év alatt oxidálódik, s így csökken az élvezeti értéke, ami ugye semmi esetre se jó, mondhatni mi a fenét kezdjek egy műanyagpalackos öt puttonyos aszúval, amit egy év után kidobhatok, mert megromlik.
A vásárlói szokásokról írják másutt, hogy az említett Ausztráliában az eladott borok kilencven százalékát a vásárlás után negyvennyolc órán belül megisszák. Ja! Teszem hozzá, így könnyű, ha kérem azér’ veszik a bort, hogy rögtön megigyák, akkor minden rendben van! Talán ez a jövő, ám nálunk még valószínűleg, s remélem, egy darabig marad, az üveg s benne a kiváló magyar bor, akár azért, hogy vásárlás után rögtön megigyuk!

IV.

Megint elment egy nagy legenda. Meghalt Cseh Tamás. („Kék zakóm hajtókáját / gallérjára hullt korpáját / zsíros kamasz hajamnak / összes drótszálát / Poremba Éva simította le.”) Nem vagyok már (olyan) fiatal, de még emlékszem, hogy iskolás koromban kisebb koncerten, vagy a tévében is ámulva néztem a művészt, ahogy egy szál gitárral énekel, mint a nagy mesemondók vagy tanítók. („Ha holdfényre ébredsz és felülsz az ágyban / Magad találod egy úszó szobában / A holdfény elönti a padlót, a széket / Némán szitálva megfürdet téged.”) Azt nem állítom, hogy minden szavát értettem, hogy szavainak másodlagos, harmadlagos, sokadlagos jelentését, azok súlyát mérni tudtam, bármilyen saját mércével, de érezni lehetett, hogy szívből énekel. („Egy piszkos hajnal elnyelt mindent, nincs egy korty ital / És az út végén ott ködlik az óceán. / A villanydrótok között megszorult gólya / szikrázó csőrében Kisjézusunk. / De lehet, hogy ez Ausztrália, és nem Heródes városa?”) Egyedi volt, nem lehetett utánozni, szavai mélyen beivódtak a zenetörténetbe, s a történelemkönyvek poros lapjaira is odafirkáltuk a legjobb csehtamásos mondatokat. Így nőttünk fel… S úgy tudom elképzelni, az ő arcával a középkor nagy történetmesélőit, akik lanttal, dobbal járták a várakat, vásárokat és meséltek, meséltek, szórakoztattak. S emberséget tanítottak…, emberséget tanított. Köszönünk minden szót, minden hangot! („Mit mondjak még neked? Lezárva már a boríték. / Jönnek az új szavak, valamit nagyon mondanék. / Jaj, Irén, holnap küldök még egy új levelet. / Gyűröm és forgatom, hiába, le van zárva már. / Hiába új szavak, jöhettek, le van zárva már.”)

I.

Nemrég olvasom, hogy a már visszavonult boxlegendát, Arturo Gattit holtan találták bérelt brazíliai apartmanjában. A rendőrség azonnal gyilkosság gyanújával kezdte a nyomozást, hisz a körülmények feltételezték az idegenkezűséget. A „gyászoló” feleség, a 23 éves Amanda Rodrigues hamar ellentmondásokba keveredett kihallgatása során, majd a rendőrség őrizetbe vette az asszonyt, aki rögtön gyanúba keveredett. Az ismerősök szerint komoly viták voltak a házastársak között, és a brazíliai utazást is azért szervezték, hogy egy utolsó lehetőséget adjanak kapcsolatuknak. Máshol közben azt olvasom, hogy a jóval fiatalabb feleség nem nézte jó szemmel, hogy a férje sztriptízbárokba jár (ezt még megérteném), s a férjnek sem tetszett, hogy a hölgy lege ruhácskákban flangál a férfiak előtt… Megértem én ezt is, ám a sztorihoz hozzátartozik, hogy a Gatti feleségét egy sztriptízbárban csípte fel, ahol a hölgy előtte évekig dolgozott. Hogy is van ez? …végül a feleség ütötte ki a férjet, illetve fojtotta meg saját táskája pántjával. Így van ez…

II.

Csörög a telefonom az egyik este. Ismeretlen hívás. Halló! Mondom a nevem. Egy férfi a vonal másik végén, mondja ő is, nem is figyelem, csak kérdezi: én rendeltem-e több mázsa sódert meg fát a tüzépről? Mondom, nem, biztos téves. Hogyhogy nem? – kérdezi, mindjárt itt vannak a kapunál. Mondom nincs kapum, társasházban lakom, nem mintha számítana. Azt mondja rögtön, szinte szusz nélkül, hogy ne szórakozzak vele, én mocskos cigány, rohadt, köcsög, buzi, meg ilyenek, ne szórakozzak vele mán, hát’, hozzák a fát akkor akasztófának, akasszam fel akkor magam, én köcsög, anyámat verjem át… Mondom biztos téves (remélem az)… S közben szétkapcsol (gondlom leteszi). Állok némán…
Vagy téves volt, vagy nem. Vagy félretárcsázott vagy nem. Vagy már ilyen világot élünk? Vagy nem…

III.

Olvasom a szlovákiai nyelvtörvényt. Nem ismerem az egészet, csak amit lefordítottak magyarra. Gondolat: szlovákiai nyelvtörvény magyar fordításban. Nem tudom melyik másik ottani törvény jutott hasonló sorsra. Gondolat vége. Sokat cikkeznek róla. Írt az ÉS is róla romániai magyar szemszögből. Értem én, hogy márpedig lennie kell a világon nacionalizmusnak, meg lennie kell annak a szélsőséges vetületének is. Meg hát az lenne a legjobb, ha a szlovákiai magyarok lassan beolvadnának a szlovákok közé és el is felejtenék, hogy mi az anyanyelvük, az ottani törvényhozók szerint. De végtére is nem értem. Mire fel és minek egymás cseszegetése, eltiprása, megverése, bántalmazása, lelki terrorizálása? Olyan szép volna amúgy az élet.
Azt merte mondani egyik barátom, hogy Magyarországon hasonló nem is fordulhatna elő manapság. Nagy merészség, ilyet állítani, mert én már mindent láttam, pontosabban sokmindent, s már csak a saját szememnek hiszek, annak se mindig, szóval, bonyolult dolog ez… Nagy merészség ilyet állítani, de ha mégis így van, vajon miért nem hoznánk mi magyarok, vagy miért nem hoznának hasonló passzust a mi törvényhozóink? Mert annyira humánusak vagyunk? Mert annyira európaiak? Mert kevés a kisebbség, mármint, aki saját nyelvét akarja használni? Azt nem gondolom, hogy nálunk ne lennének nacionalista indulatok, vagy szélsőséges hazafias nézetek, amelyek hasonló kimeneteket, nézeteket indukálhatnak, csak hát, akkor sem a kisebbség nyelvével van a baj. A probléma mélyebb, s ezt tudják a szlovákok is…

IV.

A vásárlás szentsége

Kis falu az Alföld közepén. A falu közepén egy bolt, a bolt előtt időről-időre, de a vevőkör számára pontosan meghatározott napokon és időintervallumokban, árusok jönnek-mennek, árulják a portékát. Hétfőn és csütörtökön zöldséges. Kedden ruhát, cipőt lehet venni. Szerdán játék és bizsuárus jön. Pénteken kapni a legjobb méterárut, szőtteseket, ruhának valót, meg, ami jön. Az élet rendje, igazi körforgása ez, kiszámíthatóan és flottul megy az élet, mint a karikacsapás. Amúgy, egyéb esetekben pedig minden árus akkor jön, amikor tud, vagy jónak tartja… Ez utóbbi állításomat pedig a gazdasági válságnak és a piacgazdaság gonosz törvényeinek tudom be.
Az egyik keddi napon, úgy tíz óra tájban már kipakolt a papucsokat, cipőket, zoknikat árusító férfi, aki lehet vagy ötvenes, a szakmája nagy öregje, ért a cipőárusításhoz, szeme rögtön a pályán, az arra járóknak már méterekről leveszi a lábméretét, cipőn keresztül is meglátja az ortopédiai problémákat, hogy készülni tudjon fejben a várható kérésekre, a már közeledő vevőnek előre tanácsot tudjon adni. Fontos dolog ez, a kereskedelem alapja és veleje. Tíz óra alig múlt el tehát, a portéka egy öreg asztalon, régi vászonlepedőre kiterítve szín és méret, típus és dizájn, a leendő tulajdonos neme és kora szerint. Az eladó ott áll a papucsok és cipők mögött, könnyedén bal kezével rátámaszkodva az asztalra. Fehér, gondolom fehér színű sokat tapasztalt pólóját fújja a délelőtti lenge szél, terepzöld bermudanadrágja élére vasalva, lábán műbőr szandál, alatta fehér sportzokni, pontosan vádliközépig felhúzva, s vevőre vár. A vevő az jön, kérem, érkezik, hiszen a közeli bolt nyitva, jönnek-mennek az emberek, főleg asszonyok: megérkezik, bicikli letámaszt a fal mellé, fonott kosár kézbe, benne vastag pénztárca és csíkos műanyagszatyor, ha nem férne el minden a kosában, boltba be, kenyér, tej ez-az-amaz összeszed, pletykát megtud, boltból kijön, mindent fel a biciklire (esetleg még néhány plusz pletykát cserél pletykára) és irány haza. Az árus (nevezzük Jánosnak) eközben minden arra járónak köszön, odabiccent, ha régi vevőről van szó elmosolyodik, ahogy szokás cipőárus és vevő között…
Történt ezen a keddi délelőttön, hogy úgy tizenegy tájékán Rózsika néni gondolt egyet, ahogy szokott a boltból kijövet, s a gondolatot egy másik is követte, megnézi a cipő és papucskínálatot, oda is lépett az árushoz. Jónapot Jánoskám, mit árulunk, mit árulunk? Cipőt Rózsikám, papucsot Rózsikám. Van-e kényelmes Jánoskám? Van, hogyne volna, csak az van Rózsikám. Folyhatott volna a diskurzus…, de amúgy épp lehet, hogy pont így folyt. Majd egyszer csak Rózsika néném az árakat kezdte sokallni. Tessék mán’ engedni belőle Jánoskám, nagy a család, meg kicsi a nyugdíj, meg ilyenek. János meg mondta, hogy így is, majd éhen hal ő is, meg hát ezek az utolsó árak, de ha kettőt vesz, hát enged belőle egy százast, meg szatyrot is ad hozzá, meg két jó mosolyt is, ha meg nem sérti a kedves vevőt. Az mosolygott, hogy hát’ a mosollyal nem sokra megy, de a száz forintot azér’ engedje el, most azon nyomban, ott és mihamarabb! János már benne is lett volna az üzletben, de Rózsika néni még megjegyezte, hogy hát azért drágák ezek a cipők, mert a kormány szart se tesz ezért az országért, meg ilyenek. No, itt váltott át a beszélgetés egy másik dimenzióba, mert János, bár a látszat nem ezt mutatta, hű baloldali volt, bár érezte, hogy nem megy minden rendjén az országban, bár gondolta, soha se megy minden rendjén, meg hát’ a filozófia szemináriumon is azt tanították, hogy a világ az őskáoszból született és lett ily’ tökéletes, egyszóval, szó szót követett és János a rendszer szépségei mellett tört pálcát, meg egy kis műanyagszéket maga mellett. Rózsika néném pedig lényegében az ellentábor érveit sorakoztatta fel, miközben lökdöste a műbőr szandálokat a pulton, és közben a miniszterelnök helyett a fehér sportzoknikra mutogatott. Ez bizony érzékenyen érintette Jánost, a kereskedőt, de mivel a vevő, idegesen is szent, csupán az anyázásig jutottak el. Ekkorra már közéjük állt néhány járókelő, akik hol helyeseltek valamelyik félnek, hol közbevágva Jánost kérdezgették, hogy amúgy tessék mondani, mennyi ez a szandál? Mennyi ez a „műanyagpappucs”? Majd, amikor már a polgármesteri hivatal néhány dolgozója is megjelent, hogy rendet tegyenek és csendre intsék a feleket, meg kíváncsiak voltak a mai portékára is, elcsendesedett a vita, a cipők és papucsok mindkét oldalán állók kifogytak az érveikből.
Rózsika néném duzzogva sóhajtott egyet és cekkerét felemelve bökött rá egy fehér klumpára a papucsok között. No, adja akkor azt ide, megveszem, ha kényelmes! Mennyit tud belőle engedni, hallja-e? Jánosban felerősödött az indulat, s elégtételt kívánt venni a vevőn, akivel néhány pillanattal ezelőtt még ölre ment, így válaszolt: egy százast, ha kettőt vesz! – vágta oda. Rózsi néni mérgesen bólintott vissza: akkor, adjon belőle kettőt, ha van az én méretemben, a fene egye meg!
(…Végül így állt helyre a világ egyensúlya és szent körforgása, s dőltek vissza az égen pihe-puha felhőikre az istenek, egy piciny alföldi falu felett, hogy idejüket újra a békés szundikálással töltsék, de előtte áldást bocsássanak a cipőárusokra és a vevőkre is. Ámmen.)

V.

Hírül adta a tévé, meg a rádió, de az internet is tele volt azzal, hogy a magyarok idén (a válság, meg a szegénység, meg a csuda tudja milyen okok miatt) itthon nyaralnak. Azt mondja nekem ezen hír kapcsán Dezső, aki egy utazási irodában dolgozik (többnyire a raktárban pakolja a prospektusokat, no’ nem mintha ez számítana), hogy ez egy jól irányzott marketing fogás, amely arra irányul, ha már irányzott, hogy itthon tartsa a magyarokat, költsék csak el itthon a pénzüket, meg a zsetont, használva Dezső idegenforgalmi szakzsargonját, had élénküljön fel a hazai turisztikai állóvíz, s gondolom itt nem a Balatonra gondolt. Vagy legalábbis nem csak arra. Merthogy, mint Dezső mondja, nem is volt semmilyen felmérés, csak egy elhintett információ, hogy meghülyítsék az embereket, meg a médiát, meg végül saját magukat is, aztán az eredmény ki tudja mikor lesz látható, itthon marad a magyar, végül is csak igazuk lesz, s a magyarok idén itthon nyaralnak. Többnyire.
Hát nem sokat értek az összeesküvés elméletekhez, de az biztos: ad egy: aki itthon nyaral, az legalább többet lát az országból, ad kettő: pihenni itthon is lehet, ad három: s valóban igaz, a hazai turisztikába folyik a pénz, hogy onnan hova tovább, ’hovatovább’, az már más kérdés…
Mert hát’ Itthon otthon van! Dezső is. Ön is!

VI.

Egy spanyol barátomból kaptam egy szép tollat. Mit kapjon egy magam fajta író ember: tollat. (Kaphatna még persze laptopot, papírt, ceruzát stb., de most tollat.) Míves darab. Vörös tollház, rajta faragott, vagy vésett fém minta, virág és egy nőalak kifaragva, fénylő ezüstös fémbe komponálva, s a minták és alakok között látszik a toll mélybordó teste. Súlya van. Ahogy a tokból kiveszem érezni az időt, érezni a teret, érezni a világot, ahogy árad a levegőben, s a tollon keresztül a kezembe. Nem akarnék közhelyes lenni, de bizony ebben a tollban ott van a világ. Ott vagyunk mi emberek, ott vannak az érzelmek és a rejtett igazság is. Nézem. Ha ott van, hát’ hol van? Hogy tudnám onnan kipiszkálni? Kiírni, kikönyörögni, kicsalogatni? Benne vannak a szavak, amit nemsokára leírok vele. De milyen nyelven? Vagy talán nem is egy adott, hanem egy ős (Bábel előtti) nyelvben, amit minden földi halandó a saját gondolatai alapján, a saját nyelvére fordít le. Lefordít, átkonvertál. S csak úgy…, látszólag csak úgy kiíródik a tollból. (S az író persze azt hiszi az ő gondolatai, de valójában már réges-régen ott voltak a tollban, csak ki kellett írni belőle.)
Magam előtt a toll, s benne a világ (hiszem), s csak nézem, majd idővel széttekerem, a védőkupakját a toll tetejére csavarom, töltök bele tintát és egy üres fehér papírra írni kezdek, jönnek a szavak, ki tudja honnan, s eszembe jut egy új meg egy új, majd arról megint egy másik s így tovább…
S amiről eddig fogalmam se volt, az ott van a papíron, betűk és szavak, emlékek és pillanatok. Soha nem érnek véget, mert jönnek új napok és új történetek, s ezek valami ősi erő folytán újra meg újra belebújnak a tollakba, hogy megszülessenek megint.

VII.

Őssejtbotrány van Magyarországon, mert néhány (most úgy tűnik négy) orvos, vagy orvosnak látszó személy, vagy olyasmi halott csecsemőkből (új szót tanultam: abortumokból) vett le őssejteket, amit azután beültetett (jó pénzért, lásd: sok, lásd: nagyon sok) beteg emberekbe. Ad egy: gyógyítani akartak vagy pénzt keresni? Nehéz lenne ezt megállapítani, mert nyilván a bíróságon majd azt mondják, hogy persze, hogy embereket gyógyítani, a pénz az meg jött, nyilván a szaktudásukat és az orvosi eszközöket is ki kell valamiből fizetni. Ad kettő: azt mondja egy szakember a tévében, de a neves Czeizel doktor úr is, hogy ebből még lehet baj, mármint az őssejtek beültetéséből, mert nem tudjuk, hogy egyes vagy bizonyos őssejtek (merthogy többféle is van) mit és hol és legfőképp miért csinálnak majd az emberi szervezetben, és bizony több esetben agytumor lett a vége, más hasonló próbálkozásoknak. Ad három: mit gondoljuk mi egyszerű halandók, ha előkerül a téma: gondoljam-e azt, hogy magam is bűnös vagyok, ha az őssejt témával foglalkozom, netán levetetem a gyermekem köldökzsinór őssejtjét. Gondoljam-e azt, hogy a rendőrség most igazán toppon volt és elfogott néhány sarlatánt, hogy ne ártsanak embertársainknak, akik betegségük folytán, jogosan, teszem hozzá, minden lehetőségben hisznek és vállalkoznak egy ilyen beavatkozásra. Hol állunk hát mi emberiség az őssejtüggyel kapcsolatban? Szabad-e őssejtezni vagy sem? Szerethetjük-e a kutatóorvosokat vagy sem? S egyáltalán mikor lesz minden bajunkra gyógyír? Mert mondják: fűben-fában, őssejtben az orvosság…

I.

Az internet hatalmáról és gyorsaságáról… A egy fiatal angol lányról szóltak a hírek nemrég, aki betért egy tetoválóművészhez, aki nem beszélte rendesen a nyelvét, ennek ellenére megbeszélte vele, hogy egy csillagot kellene tetoválni az arcára. A lány a művelet közben elaludt és végül 56 fekete csillaggal együtt ébredt. A tetováló azt állítja, a lány végig ébren volt, és egy tükörben végig kísérte, hogy mi történik az arcával. A baj akkor kezdődött, amikor hazament, és megmutatta a rajzot az apjának és a barátjának. Azok azt mondták, hipnotizáltam vagy elkábítottam, de ez hülyeség. 56 csillagot akart, és ennyit is kapott, nyilatkozta a megvádolt tetováló. A csillagok eltávolítása 8500 fontba kerül, de a legmodernebb technológiával sem lehet azokat nyomtalanul eltávolítani. Valószínűleg mély, fehér nyomok maradnak Kimberley arcán a beavatkozás után is.
Így a hír. Gondolom nem tetszettek a csillagok a szülőknek és muszáj volt egy jó mesét kitalálni. De ez csupán a háttere annak a folyamatnak, amiért ezt a történetet meséltem. Az interneten persze a történet rögtön blogokat indított el és minden hozzászólónak vicces és valós megoldása volt az eseményekre. De alig telt el néhány óra a hír közzététele után, néhány vicces kedvű grafikus jóvoltából, máris megjelent egy program a neten, melyen csillagokat lehetett tetováltatni az általunk feltöltött saját fotóinkra. Nagyon ötletes. Talán mások is okulnak belőle. A saját fotó feltöltése után kiválasztható, hány csillagot szeretnénk, egy csillag esetén ötvenhatot, kettő rendelése esetén száztizenkettőt pingál ránk a program és így tovább, úgy, ahogy az életben is… A program neve Kimberlizer, a hölgy emlékére, amivel örökre beírta magát a hülyén tetováltak könyvébe, akik közül van, aki alkoholos mámorban, komoly meglett férfiként rózsaszín lovacskát, vagy barátnőjének képét tetováltatta a karja helyett a fenekére „véletlenül”. Nem lett jó vége.

II.

Elment a legenda, a király. Meghalt Michael Jackson. Méltatják sokan, emlékeznek rá még többen. Ötven éves volt. Érdekesnek tartom, nyilván a magánéleti problémái okán, hogy tavaly a kerek évforduló kapcsán sem rádiók, sem tévék nem sugározták egész nap zenei munkásságának gyümölcseit, nem ünnepelték, nem beszéltek róla, csupán a közelgő koncertsorozat okán jelent meg a médiában. Ötven éves volt. Nem tűnt annak, az ember nem így képzel el egy ötven éves popikont. Sehol a ráncok, sehol a szarkalábak. Ennek persze megvolt az oka, tudjuk. Nem is tudnám elképzelni Jackót, ahogy hetven vagy nyolcvan évesen, hasonló ábrázattal, mint például a Rolling Stones nagyjai, kiáll a színpadra és régi dalait énekli. Örök fiatal volt lelkében és úgy is szeretett volna kinézni, ezért mindent megtett. S azért, hogy a világ is így tartsa meg örök emlékezetében, mint hasonló nagyságokat James Deant, vagy Heath Ledgert, (hogy a magyarok közül csak Kaszás Attilát említsem) arról végül tett Isten, vagy a sors keze, ha jobban tetszik. Talán így volt megírva…
S az internetről megint. A halála után nem sokkal már fent volt a wikipédián a módosított szócikk: Michael Joseph Jackson (Gary, Indiana, 1958. augusztus 29. Los Angeles, Kalifornia, 2009. június 25.) amerikai popénekes, előadóművész, „a popzene királya”.

I.

A sorsról

Nagy esély van arra, hogy kihaljanak a férfiak, mivel génjeik fogynak és szép lassan eltűnnek… – állítja egy brit szakértő, aki azonban hozzátette: a folyamat nem fog gyorsan lezajlani. – Még jó, teszem hozzá, mit is csinálnának nélkülünk a nők, mondhatnám önzően. A férfiak Y kromoszómája “haldoklik”, és egy nap elfogy – állította Jennifer Garves brit génkutató, aki a Royal College of Surgeons írországi előadásán próbálta sokkolni a hallgatóságot. Engem sikerült, bár… – löki elém a hírt hozó lapot Sanyi a Zabszem Kocsma vöröshajú pultosa, aki egész nap a csajokat stíröli a Balázs Showban a sarokba állított tévén, ahelyett, hogy sört csapolna, ha kérem. Csapolhatom megint magamnak, és csupa hab lesz, ahogy szokott. A pult mögé állok mérgesen. Mire jó az ilyen pultos? Mire jó az ilyen férfi?
Megvan a sör. Habos. Kiteszem a pultra, majd átsétálok a másik oldalra. Ott a helyem, ott iszom meg. – Sanyi! – kiáltok ki a raktárba, ahol kolbászt eszik. – Ide teszem a kétszázast a pultra. Oké! – mondja teli szájjal – A borravalót meg tedd csak a söralátét alá! – utasít. Na ja! Még söralátét sincs, borravaló se, jó lesz még a következő körre az az ötvenes. Olvasom tovább a cikket a kihaló magamfajtákról: …a szakértő hozzátette, – figyelsz Sanyi? – kiáltok nagyot, s olvasom hangosan tovább -, hogy bár a férfiakat a kihalás veszélye fenyegeti, (Meghalsz Sanyi! Dünnyögöm magamban! – Mi az? – kérdezi – Semmi, semmi! – válaszolom) …mondom, semmi sincs veszve, a természetben ugyanis akad arra példa, hogy a nélkülözhetetlen gének nélkül is lehetséges a szaporodás. Például háromszázmillió évvel ezelőtt az Y kromoszómát közel 1400 gén alkotta, amelyekből mára már csak 45 maradt. Ha így haladunk, az Y kromoszóma kifogy a génekből – hangsúlyozta a professzor, aki azonban hozzátette, hogy ehhez legalább ötmillió év kell még.
Közben Sanyi előjön, a sörömre néz: – Ne má! – húzza össze szemöldökét – Nekem nem töltöttél? A kolbász után iszom egyet! – tesz morogva egy poharat a csap alá. – Mi van a kihalással, meg a szaporodással? Mennyi időnk van még? – emeli fel a fejét és néz rá messziről az újságra, mintha látná, mi van odaírva. – Ötmillió év! – olvasom fel neki. – Hát’, nem kis idő! – tárja szét a karját, talán addig az anyósom is kihal – pillant fel a plafonra. – Bocsánat mama! – néz vissza rám, megbánóan, megint hamarabb szólt, mint gondolkozott volna. Visszamerülök az újságcikkbe: … a tudósok azt nem tudják megmondani, mi történhet azután, hogy eltűnik az Y kromoszóma, de ne féljünk, vannak olyan rágcsálók, például egyes lemmingfajok vagy a Japánban élő mezei patkányok, amelyek nem rendelkeznek Y kromoszómával és a hím jellegek kialakulásáért felelős SRY génnel. Mégsem pusztultak ki, így feltehetően más gének vették át a szerepet, de még nem tudni pontosan, melyek ezek a gének. – A Discovery Channel se tudja? – bök a fejével a tévére. – Gondolom, az se – nézek én is a készülékre. – Most jön a legérdekesebb! – folytatom az olvasást. – A kutató szerint több gén is esélyes arra, hogy átvegye az SRY szerepét, de elképzelhető, hogy a puszta szerencsén fog múlni, melyik lesz a nyertes. Az is lehet, hogy különválik a férfi és a női faj és külön fognak szaporodni. – Ezt nem értem… – kortyol közben a sörből és kilép a pult mögül. A pulthoz lép és fejével a mellettem lévő székre biccent, mintha azt kérdezné, szabad-e. A kezemmel oda mutatok, hogy üljön csak le. Szabad. A kocsma közben még mindig tök üres, sehol egy lélek és különben is, mit mondhatnék ilyen udvarias kérésre. – Ezt nem értem! -ismétli meg – Ha úgyse tudunk mit tenni ellene, ha úgyis van még ötmillió évünk, ha lehet, hogy mégse úgy lesz, ha nem tudom mi az a kromoszóma, de nem hangzik túl jól, meg ha az anyósom, …bocsánat Mama! – néz a plafonra – már úgyse él majd…, akkor mér’ nem iszunk inkább még egy pohár sört? – csukta össze előttem az újságot, majd csapott rá egy nagyot.
– Ha gond van, úgyis bemondja a Discovery! – bólintottam, s mentem be egyúttal csapolni a pult mögé…

II.

A foci erejéről

A Barcelona (lásd. Barca, FCB stb.) nyerte a BL döntőt idén. (Foci.) Nagy meccs volt, nagy játék. A szurkolók – természetesen mindkét fele – tört, zúzott (az ünneplés mellett) Rómában, Spanyolországban, Angilában. (Hagyomány.) De nem is erről akarok most írni.
A meccs előtt az m1-en olvasom a kiírást, hogy a közvetítést a csatorna a teletext háromszázakárhányadik oldalán feliratozva is közvetíti. No, fene! – mondom. Ilyet se láttam még, egy előre meg nem írt szöveg, vagy kommentár helyett, élő, szöveges kiírás. Nem mintha, hasonló, amúgy nem létezne, hiszen több internetes sportoldal ad élő szöveges közvetítést sporteseményekről, de így együtt, tévéközvetítés felirattal, azért mégiscsak újdonságszámba megy. Mondom, ezt megnézem magamnak! S tényleg – bár az elején még döcögősen, néhány elírással – de, aztán jöttek a feliratok, hol a kommentátor “szájából vették”, hol az éppen nem látható történéseket magyarázták a szövegek.
Esélyegyenlőség ide meg oda, lassan természetessé válik, hogy a tecnikát bizony lehet és érdemes is kihasználni.