I.

Hideg téli este volt, köd ült a házak mélybarna cserepeire. Köd ült a fákra, hosszan elnyúlt az utcákon, befészkelte magát az emberek bőre alá is. A lámpák fénye homályos pacákban világított csak, szitáló eső esett, úgy emlékszem.
Ott állt az út közepén az a férfi, át akart szaladni az egyik oldalról a másikra. Középen megállt, talán nem tudta, hogy átért-e már. Biztos sejtette, nem, tudta, hogy nem, de talán nem érdekelte. Állt ott, körül se nézett, ösztönösen érezhette, hogy nem ütheti el egy autó sem. Ki járna most itt az úton, ilyen időben? Nem jött autó. Volt ideje elővenni egy sodort cigit, az erős, gyümölcsös dohány illatát a pár lépésnyire a buszmegállóban álló idős hölgy is érezte, de a sűrű köd miatt nem látta, honnan jön, de érezte, azon gondolkodott a nő, hogy cseresznye, vagy jázmin illatú lehet, de a második szippantásra érezni lehetett még fahéj és meggy fanyarú, de pisztácia illatát is. A pisztácia illatú dohány ritka, nem sokan szívják, de a férje nagyon szerette, keverte a jázmin illatúval, a dolgozószoba, ahol állandóan rágyújtott, átvette a dohány illatát, bevették a falak is, a régi, családi ereklyének számító karosszék is, annak még ma is füstös, jázmin és pisztácia dohány illata van. A dohány illatát átveszik a falak jutott eszébe végül a nőnek. Megcsörrent a telefonja, s aztán arra figyelt.
A dohány illatát átveszi a ruha, a bőr, az egész test. Átjárja a füst a sejteket is, akár ez a köd, mohó és ragaszkodó. A férfi közben elővette a gyufát, meggyújtotta a cigit. Az égő, parázsló dohány fényét a nő is látta buszmegállóban, a férfit nem. Nőtt a köd. A férfi nagyot szívott a cigibe, s elindult a járda felé, cipője kopogott az aszfalton, majd tompa koppanások, ahogy átlépett az út és a járda közötti füves részen, s újra kopogások, ahogy a járdára lépett s haladt a régi házak mellett. A gyümölcsös dohányfüst és a köd összekeveredett, a tiszta émelyítő füst illata és a dohos, vizes föld illata, amit a köd vitt magával, édes elegyet alkotott, ami betöltötte az utcát. Ütemes kopogás hallatszott, a lépések zaja, a távolban egy ajtócsapódás, emitt egy köhögés, amott egy távoli autó hangja, majd kerékpár hangja, zizegő zúgás, ahogy a betonon haladt a bicikli, női cipők kopogása, ütemes, éles és tompább kopogások, talán több cipő kopogása, távoli kiáltások és beszélgetés zaja, fékcsikorgás, lámpák és elektromos vezetékek zúgása, levelek zizegése, fémes koppanások, nadrágszárak suhogása, halk zene valamelyik lakásból, tévé vagy rádió szól, szél susogása, kézfogás halk puffanása, madárszárnyak berregése, távoli éles pittyegések, sms-ek hangja, berregő zúgás, elektromos zárak hangja, autó ajtajának csapódása a ködben, tompa sárga, szürke, fekete és fehér fények keverékében.

II.

Hallottam a rádióban egy dalt. Egy dallamot, amit azóta is dúdolok. Ma ez a dalom. Újságot olvasok, s közben odanézek a tévére, ha valami hasonló dalt játszanak, hátha az az. Nem az. Rákeresek az interneten is. Hogy lehet egy dalra rákeresni? Igazából ez egy dal részlete. Ezzel alszom el. A zuhany alatt ezt dúdolom. Ahogy a buszon ülök, megint eszembe jut, próbálok másra figyelni, próbálom elterelni a gondolataimat, de miért? Azon kapom magam, hogy először a mutató ujjammal, majd a tenyeremmel is játszom a ritmusát. A barátokat is megkérdezem, nem ismerik. Nem ismerős nekik. Lehet, hogy nem is létezik? Én találtam ki, azért szeretem. Most már minden dalban ezt a dallamot keresem. (Mint, ahogy az ideális nőt, a végzetünket keressük minden nőben.) Az ideális dallam, ez a dal a végzet. Megtaláltam. Már nem keresem. Csak azt nem tudom, hol találtam meg legelőször.

I.

Még decemberben, amikor leesett az első hó, természetesen nagy hótorlaszok alakultak ki, megállt néhány órára a forgalom az országban, mert egyes városokban a hókotrók és azok sószóró berendezései is befagytak. Nocsak. S olvasom az interneten az egyik hírt: „…szerda reggelre néhány centiméteres hólepel borította a fővárost és az ország jelentősebb megyéit. Országszerte havazik, de az utak egyelőre mindenütt járhatóak.” Először jó fogyasztó módjára nem is veszem észre, majd elolvasom újra, érzem, hogy valami hibádzik itt: „az ország jelentősebb megyéi” olvasom tehát újra. Miért? – kérdezem – vannak jelentős és kevésbé jelentős megyék is? Nyilván. Vajon Szabolcs-Szatmár-Bereg megye jelentősebb vagy kevésbé jelentős a cikk írója szerint?

II.

Csak szemezgetve még a hírek közül: A napokban felröppent a pletyka: Ördög Nóra (műsorvezető egy kereskedelmi csatornán) és Nánási Pál (fotóművész, gondolom. Most a magyar Playboy leghíresebb fotósa) összeházasodott. „Informátorunk szerint valóban volt esküvő, de nem Nóra volt a menyasszony, hanem Antal Eszter (stylist, azaz sztájliszt, azaz megmodja, hogy mit vegyenek fel a sztárok), az első feleség.” A bulvársajtó többnyire megmosolyogtató álhírgyártási munkáját most nem „méltatnám”, a hír kivételesen igaz, amolyan amerikai filmbe illő szerelmi történet: Nánási Pál másodszor is elvette feleségét, akit Ördög Nóráért hagyott el. Az esküvőre azért volt szükség, hogy gyorsabban elválhassanak. Az első házasságot ugyanis külföldön kötötték, ami most megnehezítette a válási procedúrát. Valószínűleg romantikus esküvőt tartottak egy görög kápolnában, amit Magyarországon nem ismernek el, ha nem honosítják. Vagyis itthon papíron nem számít nősnek Nánási, de amint elhagyja az államhatárt, azonnal házasember lesz. Ahhoz, hogy itthon tudjon elválni, Magyarországon újra feleségül kellett vennie a nejét.
Nem is tudom, kit sajnáljak jobban, a fotóst, volt feleségét, az újat vagy a jogászokat, akik kibogozzák a celebek eme szerelmi történetének kusza szálait.

III.

(lift)

Csak a liftben találkoztak. Ott is csak néha. Kezdetben valahogy úgy volt, hogy csak felfelé menet. Menet közben. Mindketten együtt mentek fel. Egyikőjük hamarabb kiszállt, később csak a másik. Vagy pár hónapig így volt. A fülkében egymás mellett álltak. Összeért a kezük. Összeért a válluk. Összeért a combjuk. Majd néhány alkalommal egymással szemben is utaztak. Volt, hogy valahogy nem akarták egymást látni. Egymásnak háttal álltak meg a liftben. Az egyikőjük a gombot nyomta, a másik meg kiszállt. Később már azt is tudták, a másik mikor akar kiszállni. Egy időben várták is egymást. Pár nappal később egyikőjüket érdekelni kezdte, hogy a másik mikor jön, várta, megtartotta neki az ajtót. Ha nem jött, szomorú volt. Ha jött, akár késve is, lopott mosoly jött az arcára. Néha a liftbe más is beszállt. Hol kettőjük közé állt. Lopta a közös időt. Ellopta az a másik. Volt, hogy az idegen megállt az ajtóban, háttal nekik, s ők közben titkon egymásra pillantottak, vagy az ujjaik is összeértek. Az egyik napon úgy történt, hogy szorosabban kulcsolták egymásba a kezeiket, majd ölelés, csók hosszú perceken át. Várták, hogy megálljon a lift, beszoruljanak. Nem állt meg. Aztán a következő nap már csak lefelé menet találkoztak. Aztán egyikőjük csak a lépcsőt használta. A másik pár nap múlva elköltözött. Azt mondta egy olyan házba, ahol nincs lift, nincs lépcső, nincs semmi.

I.

Ahogy a felhők szálltak tova az égen, úgy teltek a percek. Egy felhő, egy perc. Nézte a felhőket, könnyed mozgásukat, ahogy a széllel hadakoztak. Egyedül ült a padon, magához húzta táskáját, átölelte s felnézett az égre. Szétnézett a parkban, senki se közelített felé, egy lélek sem járt arra. A szél port kavart, megmozgatta a fák leveleit, az ágak fel-le mozogtak, mintha még meg is akarnák lökni a szelet, erősíteni a mozgását, irányítanák, merre fújjon. A gyér füvet, a földet csaknem mindenhol sárga, rézvörös, mély lila levelek borították, néhol apró kupacokba halmozva, amerre a fuvallat járt, mutatták az útját. Késő ősz volt már, hideg, alig pár perce ült csak a padon, de máris átfagyott. Fekete kabátja, fekete nadrágja nem védte meg a hűvös időtől, a pad is sugározta a hideget, dideregni kezdett. S közben feltekintett az égre, ahol katonás sorban, egymás mögött úsztak át a felhők a szeme előtt, még a méretük, formájuk is hasonló volt, a türkizkék égen úgy néztek ki, mint vattacukrok. Eszébe jutott a gyerekkora, édesanyja kezének illata; mindig szappanszagú volt, de úgy szerette azt az illatot, annak illatára aludt el, s annak illatára ébredt. Az egyik nyáron, amikor a cirkuszosok a faluba érkeztek, édesanyjával egyik este elmentek megnézni az előadást. A nap már lemenőben volt, akkor is így szálltak a felhők az égen, libasorban, komótosan röpültek. Az esti program előtt fél órával érkeztek, már nagy volt a tömeg, megvették a jegyeket, amelyre rá volt írva: „Székek elfoglalása érkezési sorrendben, a kapukat az előadás megkezdése előtt tizenöt perccel nyitjuk! Kérjük, tartózkodjanak az oroszlánok etetésétől!” Ők nem tartózkodtak, ez eszébe jutott, vettek két vattacukrot, amit egy piros orrú, lila hajú, kockás zakójú bohóc árult, s közben az anyjával viccelődött. Az meg csak kacagott a vicceken. Éles csilingelő kacagás volt. Sose hallotta még az anyját így nevetni, azután se, soha többé. Az anyja odaadta neki a vattacukrot, s közben érezte kezének szappanillatát, azt az illatot, amit egy kicsit átvett a cukor is. Kéz a kézben, mint két barát sétáltak el a nagy piros-fehér csíkos sátor végébe, ahol a cirkuszi állatokat tartották, vastag, sárgára festett ketrecekben. Volt ott két szürke póniló, egy mélybarna bundájú tigris, de egy öreg, kopott szőrű, piszkossárga színű oroszlán is. Vadul mordult rá egy kislányra és az édesapjára, akik közelebb léptek a ketrecéhez. A kislány sírni kezdett, az apja magához ölelte, s becézte, simogatta a lányt, otthagyták a ketrecet. Az oroszlán ekkor ránézett a két színes vattacukorra, s a mögötte álló két alakra. Megnyugodva feküdt vissza a padlóra s szomorúan bámulta a színes foltokat maga előtt, ami mögül ijedten kandikált ki édesanya, majd ő is. Úgy látta az állat mosolyog. Nem hitte el. Közelebb lépett, elengedte anyja kezét s a ketrec rácsai között bedugta a vattacukrot. Visszahátrált az anya mellé, s megszorította a kezét. Az oroszlán egyik lábával magához húzta a cukrot és nyalogatni kezdte, majd egy komótos mozdulattal, egyszerre leszippantotta a vattacukrot a pálcáról, s az üresen, sértetlenül hullott vissza a földre, mintha az oroszlán egész életében ezt csinálta volna.
A háttérben megszólalt egy hang, a hangosbeszélőn át, kezdődik az előadás, kérem foglalják el helyeiket, mondta, s a tömeg nagy zsivajjal beáramlott a sátorba. Ő és az anyja mozdulatlanul álltak, szorították egymás kezét, lassan indultak csak el a bejárat felé, s miközben anyja csak maga elé nézett, ő meg hátrafelé fordult, nézte, az állatot, amíg látta. Az előadás alatt lenyűgözve figyelte a porondmestert, a zenészeket, az artistákat, az állatidomárokat, az erőművészt és a többi csodabogarat, de az oroszlánt nem látták a produkcióban. Közben figyelte az anyját, akinek néha mosoly szökött az arcára, de nem szólt egész este egy szót sem, csak a kezét fogta, szorította.
Ez volt a legközelebbi élménye az anyjával. S közben szálltak a felhők, a téren egy lélek se járt, az égen úgy röpültek a fehér foltok, mint vattacukrok, s közben besötétedett, a fehér pamacsok eltűntek, csak a hideg maradt, meg a szél, amely úgy fújt, mintha a fák ágai lökdösnék, irányítanák, merre menjen.

I.

Van, aki semmiből se tanul. Hirdetés egy hirdetőtáblán:

„Dr. Mesenincs Péter:
Hogyan adjunk el felesleges könyveket, drágán
című többkötetes munkája, családi okokból,
sürgősen, áron alul eladó.
Érdeklődni lehet az alábbi telefonszámon
vagy e-mailen.”
II.

Nyugati modell

Mint megírták az újságok, az ország első seriffje január 1-jén áll munkába Polgáron, miután a hajdú-bihari település önkormányzati képviselő-testülete csütörtökön döntött a személyéről – jelentette be Tóth József polgármester az ülést követő sajtótájékoztatón. Jogköre az önkormányzatot megillető jogkörökkel egyezik meg, és nem fog feladatokat átvenni más szervektől, testületektől. Ugyanakkor a közbiztonsággal kapcsolatos ügyekben együttműködik a rendőrséggel, a polgár-őrséggel.
Még most sem értem tisztán, miért nem jó a polgárőr, a közterület-felügyelő, a körzeti megbízott a magyar seriffi feladatkörök ellátására. Már megint hozunk egy funkciót Amerikából, s átültetjük a hazai közviszonyokba. Bizonyára hasznos lesz a munkája, de miért pont seriffnek hívjuk? Már el is képzelem, ahogy a nyugalmazott rendőr úr, akarom mondani mélyen tisztelt magyar seriff úr végigvágtat Polgár főutcáján egy kiszuperált (mert hát hazai viszonyok) robogón, arcán komor ábrázattal, jelenléte tiszteletet parancsoló, kabátján megcsillan a hatágú aranycsillag, a gonosztevők meghúzzák magukat, s béke és öröm honol majd e kedves település utcán…
III.

Megjelent Whitney Houston új albuma, az I look to you. Meghallgattam, cd-n, megnéztem a YouTube-on, s kettős érzések vannak bennem. Egyrészt amiatt, mert mindenki dicséri a nagyszerű popdívát, csodálatosan néz ki, s a koncertfelvételen is remek formáját hozta, ezt elismerem. Azonban a dalokat hallva, bár bizonyára kell egy-két hét, hogy jobban megismerjek a számokat, nem vagyok maradéktalanul boldog, marad bennem kétely, hogy valóban meggyógyult-e a világ legjobb hangjának tulajdonosa. A szövegekkel, a dallammal, a dalokkal amúgy semmi baj, újak, frissek, ötvözik a régi klasszikus whitney-s hangzást valami modernnel, de a díva hangja már nem a régi, most inkább rekedt, magas hangokkal alig próbálkozik, sok esetben a háttérkórus segíti ki a tökéletes hangzásban, s ez főleg a koncertfelvételeken hallatszik jól, ott a fél-playback miatt nincs mód menet közbeni hangkeverésre, csinosítgatásokra. Az egyik szemem nevet, mert újra itt van, remélhetőleg újra nagy formában, a világ egyik legjobb énekese, a másik szemem sír, mert még sajnos nem az igazi a forma, de drukkolok, hogy maradjon még sokáig a listák élén, új dalokkal. Ígérhetem: I look to you… figyelni fogom…

Mai fiatalok

Mit ad, milyen eszmét, milyen érzéseket, mennyi erőt ad nekünk a forradalom? Ezek jutnak eszembe, miközben sétálok október 23-án, a ködös pesti utcákon, az ünnep hangulatát keresem, s közben egy kiállításba botlom, az utcán egy régi tank, rajta fiatalok, színészek magyar zászlóval élő képet alkotnak, verset szavalnak, forradalmat idéznek. A tank lábánál egy apuka hatéves (kisiskolás) forma kisfiával a szavalókat figyeli, velem együtt hallgatja, felidézzük a forradalom eseményeit, de csak sejthetjük mi is történt akkor.
Miközben az előadást nézzük, a kisfiú kihúzza kezét apja kezéből, és a tank vastag lánctalpai felé rohan, előttük megtorpan, letérdel és megtapogatja, végighúzza kezét a rozsdás, vastag vasláncon, kis kezével épp hogy meg tudja fogni. Érzi az azokban bújó erőt, szinte átszáll belé a múlt, legalábbis úgy képzelem, hogy a múlt ebből a tankból átkúszik a vas pórusain át a kisfiú bőrén és erein át a testébe és az mintegy megérti, hogy érte, értünk, ezért a szabad pillanatért volt minden, ezért vállalták a szenvedést oly sokan. Vállalták, hosszú évtizedeken át.
A kisfiú végigsimítja kezét a tank vas talpán, tudja, érzi, hogy most valami különleges tárggyal találkozott, visszanéz apjára, aki mosolyogva nyújtja ki felé a kezét, s az visszarohan hozzá, megöleli, átöleli, s felkiált „Láttad, apa? Megfogtam egy tankot!” „Láttam!” – simogatja meg a fejét és kéz a kézben indulnak tovább.
Nekünk sose tanították meg, mi is az a forradalom, úgy értem, mi is volt igazából a forradalom. Ismertük a magyar történelmet, talán leginkább az ezernyolcszáz-negyvennyolcas eseményeket, azokat is régi filmeken és Petőfi versein keresztül. Ötvenhattal már más volt a kapcsolatunk, ami a második világháború után történt, arra már kevesebb idő jutott általános és középiskolákban is. S emlékszem még arra is, hogy középiskolás tanáraim se tudták még a kilencvenes évek közepén sem, minek hívják igazából, arról nem is beszélve, hogy se könyvet, se tanulmányt nem találtunk róla akkoriban.
1989-ben általános iskolás voltam, az egyik délelőtt megszakították az órákat, minden osztály lement a tornaterembe. Középre húzták a felsőbb évesek a színes ugrószivacsokat, minden osztály leült egy-egy csokorba és vártunk. „Mi történik most?” – kérdeztük. „Fontos dolog lesz, üljetek csöndben, nemsokára meglátjátok!” – mondta egy tanár bácsi. Ültünk csöndben. Földi tanár úr, behúzott egy nagy állványt a terem közepére, rátettek egy tévét, s bekapcsolták, valami politikai műsor ment rajta. Aztán hallottuk, hogy egy ember, a parlament előtti tömegnek, az egyik erkélyről beszédet mond. 1989. október 23-a volt. Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke, ideiglenes köztársasági elnök kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. Valami változott. Hogy mi, nem nagyon értettük. Értettük, hogy most változott a világ, mert a tanár nénik és bácsik izgatottabbak voltak, késtek az órákról néhány percet, s sokat vitatkoztak a folyosón, Szabó tanár urat, akit addig mindenki Szabó kartársnak hívott, már csak „Jancsizták” a kollégák, nem kellett viselni az úttörőnyakkendőt és lassan eltűntek a csütörtök délutáni rajgyűlések, egy éven belül már nem volt május 1-jén felvonulás, nem volt számháború és közös iskolai főzések, ha ünnepnap volt, otthon maradhattunk, kevesebb közösségi program volt. Gyerekként ezt láttuk. Azt mondák a felnőttek, hogy szabadság van, meg, hogy ötvenhatban, meg azóta is csak ezért a szabadságért harcolt, szenvedett mindenki. Azért, amit, akkor még nem értékeltünk, csak ma értékelek igazán. Tudva azt, hogy a születendő gyermekeink már egy szabad, független Magyarországon élhetnek, ma már, néhány éve az Európai Unió részeként.
Évről évre én is többet értek meg ötvenhatból is, ahogy a mai társadalom, én is jobban átlátom az akkori eseményeket és megköszönöm a szüleim és nagyszüleim és azok nagyszülei küzdelmét, hogy túlélték és átélték a két világháborút, az ötvenhatos forradalmat és az azt követő diktatúrát, hogy a végén én és majd a gyermekeim és azok gyermekei szabadon élhessenek. Köszönöm!
Az a kisfiú, aki édesapjával a díszlettankot figyelte az utcán, még nehezebben érti majd meg, mi is az a szabadság, kérdezem, érti-e majd, hogy miben volt más, amikor orosz katonák állomásoztak, ideiglenesen, ahogy mondták, több évtizedig Magyarországon. Talán nem érti meg, de érezni fogja, mit jelent. A felmérések szerint a mai fiatalok több mint felét nem érdekli a közélet és a politika, azt is kevesen tudják pontosan megfogalmazni, mi is az a hazaszeretet, mit jelent nekik a hazájuk és az anyanyelvük. Ez nem jó hír, de azt is jelzi, hogy szabadságunk biztonságban van, nem fenyegeti semmi, semmilyen külső erő. Több a belső, politikai konfliktus, a közéletet elárasztó bulvárszenny, ami értékzavart okoz a fiatalokban, de akár a felnőttekben is. Át kellene értékelnünk, mi is értékes valójában az életben! Melyek az élet igazi értékei? Hmmm… De ez egy másik történet! Ezt a szálat most ne szőjük tovább! Egy biztos, a jövő generációjának mintáját mi adjuk, felnőttek. Példát mi adunk a gyerekeknek: hazaszeretetből, összetartás-tudatból, hitből. Ez jusson eszünkbe néha, ha gyermekeink hazaszeretetéről beszélünk.