Apa sose szeretett volna felnőni. Egy nyári reggelen azonban minden megváltozott. Felnőtt. S, amikor felébredt már nem hallotta miről énekelnek a madarak az ablaka alatt. Hallotta, ahogy csicseregnek, dalolnak, csivitelnek, de hogy miről is szól a daluk nem értette.

Azelőtt, ahogy a kerti diófa alatt üldögélt a tavaszi meleg délutánokon hangjukról megismerte a madarakat, ha becsukta a szemét tudta, hogy melyik is énekel és megértette, hogy miről dalolnak. A kék tollú, tarkafarkú madár mindig a szélről mesélt, amelyik felborzolja a tollait, volt egy egész nyár, amikor haragban voltak, a kék tollú madár és a szél, aztán, ahogy eljött az ősz kibékültek, a kék tollú madár rájött, hogy a szél ereje nélkül nem tudna olyan magasra repülni és röpködni a közeli mező fölött, mint ahogy szokott. A szürke tollú, nyurga madár mindig a napról énekelt, kérlelte, hogy süssön sokat, cirógassa a feje búbját, ahogy annak idején az édesanyja tette. Az a cirógatás, a forró érintés gyerekkorát idézte, gondolta a madár. A sárga tollú, apró madárka pedig, aki az egész napot fa tetején töltötte állandóan a vén diófa leveleit csipkedte, aztán úgy izgett-mozgott a legfelső, apró ágakon, hogy egyet-egyet le is tört, majd énekelve kért bocsánatot a diófától, aki csak nagyokat sóhajtott erre, mint aki már belenyugodott, hogy ez a pici madár olyan szeleburdi, hogy úgysem tud mit tenni ellene.

 

Egy júniusi reggelen egy nagy szőrös hernyó mászott fel a nagy diófa vastag törzsén és úgy csiklandozta a nagy fát, hogy az alig bírta ki tüsszentés nélkül, de mivel a fák, csak nagyon ritkán tudnak tüsszenteni, így megpróbálta tekergetni a törzsét, ami úgy ropogott, mintha egy hadsereg járkálna az erdőben a száraz gallyakon, nyújtózott a fa, hátha lepottyan az a szemtelen hernyó, de az állatka csak nem tágított, mászott-mászott felfelé a hatalmas törzsön. Ekkor a fa suttogva, ahogy egy diófától kitelik kérlelte a madarakat, hogy segítsenek neki, de egyik sem hallotta meg a saját dalolásától, de egyszer csak a fa tetején pislogó sárga tollú, apró madárka felröppent, majd le a magasból a fa törzse felé, meglátta a huncut hernyót felfelé mászni a fa törzsén, odarepült, és a csőrével felkapta, majd bekapta és megette a hernyót.

Nyamm-nyamm-csirpp-csiripp! Mondta a sárga tollú madár és visszarepült a fa legtetejére.

Köszönöm! Ropogta, suttogta a fa.

Nincs mit! Csicseregte a sárga tollú madár, majd tovább izgett-mozgott. Ahogy emlékszem, többet soha nem beszéltek, ez volt az egyetlen alkalom.

 

Amikor apa felnőtt megváltozott minden. Egy nyári reggelen, amikor tizennyolc éves lett, már nem érdekelte a madarak éneke, az sem zavarta, hogy nem tudja, nem érti, miről énekelnek. Talán azt is elfelejtette, hogy valaha megértette őket.

Aztán pár évvel később, amikor apa meglátta anyát a nagy folyó partján, nem tudta levenni róla a szemét ahogy ott ült fehér ruhában és verseket olvasott, ilyen és olyan madarakról, s közben fel-fel kacagott, ahogy egy vidám részhez ért, majd letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, ha szomorú sorokat olvasott. Apa figyelte a lányt, anyát, aki akkor még nem tudta, hogy ő lesz anya, mármint a mi anyukánk, persze apa se tudta, hogy apa lesz majd nemsokára, meg persze azt sem, hogy pont a mi apukánk…, szóval apa megpillantotta anyát és nem tudta levenni róla a szemét. Aztán mellé ült a parton és arról a könyvről kérdezgette, amit olvasott. Anya elmesélte, hogy madarakról írott versek vannak a kis zöld könyvben, vidámak és szomorúak. Apának ez nagyon tetszett. Eszébe jutott, hogy amikor kis gyerek volt, amikor még nem nőtt fel, tehát, amikor még nem lett felnőtt, akkor ő is sokat figyelte a madarakat. Anyának ez nagyon tetszett és érdeklődni kezdett apa madaras kalandjai felől. Apa sokat gondolkodott, de nem emlékezett pontosan, mit is hallott a madarakról, mit meséltek neki, azokat elfelejtette rég. Anya azt mesélte, hogy ő is sokat figyelte a madarakat a kertjük fáin és séta közben a parkban, az erdőben. Volt egy olyan tarka madár, aminek az énekét messziről megismerte, ha hallotta. A feje búbján egy sárga petty is volt, így megismerte, ha látta. Mindig is szerette volna tudni, hogy miről, kinek énekel az a madár, olyan szépen és dallamosan énekelt.

Anya hallott olyan tudósokról, akik megértik a madarak énekét. Azok a versek, amit épp akkor olvasott olyanok voltak, mintha a madarak énekelték vagy írták volna.

Apának kikerekedett a szeme és akkor az is eszébe jutott, hogy gyerekkorában ő is megértette a madarak énekét, bár ezt soha, senkinek nem merte elmondani. Félt, hogy kinevetik, erre most itt egy lány, aki ugyanúgy szereti a madarakat, vagy legalábbis szeretné megérteni az éneküket.

Azon a délutánon anya beleszeretett apába, apa beleszeretett anyába, legalábbis így csiripelték el nekem a madarak. Ahogy teltek az évek összeházasodtak, majd a gólya hozott egy kislányt, pár év múltán egy kisfiút, majd megint egy kislányt a családba.

Igazán szép család volt, bárki megmondhatja. Ahogy nőttek a gyerekek, azaz mi, már kicsi volt a városi lakás, így anya és apa, meg mi úgy döntöttünk, hogy egy nagyobb házba költözünk, ahol mindenkinek jut egy szoba, bár anyáéknak sajnos, továbbra is egy közös szobán, ágyon kellett osztoznia, de ők sose panaszkodtak. Hogy otthonosabb legyen a falra madarakról készült rajzokat tettek, amit anya készített még egyetemista korában, apa bekeretezte őket és gondosan felszögezte a falra. Amikor valamelyik elmozdult, megállt előtte, gondosan méregette majd egy ügyes mozdulattal megigazította, hogy vízszintes legyen a teteje.

A nagy ház udvarán sokat játszottak a gyerekek, anya és apa kertészkedett, közben anya énekelt, apa pedig fütyörészett, amin mi nagyon jót szórakoztunk. A kert közepén állt egy hatalmas diófa, ami nyáron árnyékot, ősszel sok-sok diót adott, amit nekünk kellett felszednünk, hogy anya diós kalácsot süthessen télen. Anya egy adagot a sütés után rögtön nekünk adott, a másikat pedig a kamra felső polcára tette, hogy másnapra is jusson, illetve arra az esetre is, ha váratlan vendégek állítanának be hozzánk. De apa, ha arra járt egy-egy szeletet levágott belőle, kikukucskált a kamrából és ha anya nem látta nekünk is pisszentett, erre mi odaszaladtunk és egy-egy apró szeletet kaptunk a finom sütiből, titokban. Apa úgy hívta anya diós kalácsát, hogy madárlátta sütemény.

A dió mellett rengeteg falevelet is hullajtott a kerti öreg diófa, amit apa kupacokba gereblyézett, amibe mi sikítva ugrottunk bele, szétugrálva a gondosan megformált kupacokat. Apa a gereblyére támaszkodva figyelt bennünket és csak a fejét csóválta, majd ha elfáradtunk az ugrándozásban vagy meguntuk a játékot zsákokba pakolta a kupacokat.

A következő nyáron alig hajtott ki a fa, az ágai csak néhány levelet hoztak, azt hittük elszárad. Talán valami betegség támadta meg. Vélekedett apa.

Az egyik reggelen hangos kopogásra ébredtünk. Mindhárman, szemünket dörzsölve szaladtunk az ablakhoz, ahol már ott állt anya és apa és figyelték, ahogy az öreg diófán egy fekete-fehér tollú, piros csőrű harkály kopogtat. Egész nap kopogott, vizsgálgatta a fát, és bár, nem láttuk minden pillanatát, de jónéhány bogarat és kukacot kikapott a fa törzséből. Aztán a fakopáncs ahogy jött, úgy el is repült. Egy hét múlva új hajtások jelentek meg a fán és a nyár közepére gyönyörű zöldbe borult újra a nagy fa, hűsítő árnyékot adva a meleg nyári napokhoz, bár diót abban az évben nem termett, mégis örültünk, hogy meggyógyult.

 

Aztán ősszel anya sokat köhögött. Sok időt töltöttünk nagymamánál, azért, hogy anya pihenni tudjon. Nagymama palacsintát és madártejet készített ebédre, csupa olyan dolgot, amit mi nagyon szerettünk, pedig ilyeneket csak hétvégén, vagy ünnepekkor készít. Amíg anya otthon pihent, apa az állatkertbe vitt bennünket, ahol nagyon sokat álltunk meg a tarka és az énekes madarak kalitkájánál. Apa hosszasan figyelte őket, mi pedig apát. Az egyik madár kalitkája előtt mosolyogni is láttuk, meg minta fütyült volna…, mintha együtt fütyörészett volna a madárral, de egészen halkan, alig észrevehetően.

 

Aztán az egyik hajnalon egy fehér galamb magával vitte anyát. Felrepültek az égbe, a felhők közé. Nagyon szomorúak voltunk, pedig szerintem anyának jobb volt itt velünk a földön. Igyekeztünk jó gyerekek lenni, alig rosszalkodtunk. Ahogy így visszaemlékszem…

 

Már nagyon hideg volt, de még a tél nem jött. A temető fel volt díszítve tarka virágokkal, sok mécses égett minden síron. Anyának egy nagy fa tövében emeltünk emléket. Fehér márvány, rajta kis virágokkal és fölötte egy hófehér galamb. A galambot apa mindig megsimogatta, ha a sírnál jártunk és hosszasan elmesélte mi történt azóta, hogy nem jártunk ott. Azt mondta anya ott hall mindent, azon a helyen úgy gondoltuk anyával lehetünk. Mi is megsimogattuk a galambot.

 

Egy év múlva apa játszóházat épített nekünk az udvaron, a nagy fa tövében, abban töltöttük szinte minden időnket. Mindhármunknak megvolt a maga kis sarka, titkos rekesze, ahová az aznap gyűjtött köveket, leveleket, ágakat, csigaházakat, egyéb kincseket gyűjtöttük.

Az egyik délután egy különleges énekre lettünk figyelmesek. Mintha anya énekelt volna, kiszaladtunk a játszóházból, de anyát nem láttuk sehol. Felnéztünk a fára és egy tarka tollú, feje búbján sárga pettyes madár énekelt az egyik ágon. Az énekre apa is kijött a házból. Ott álltunk négyen a fa alatt, mindannyian kitekert nyakkal felfelé néztünk, figyeltük a kis madarat, olyan csodásan énekelt, úgy dalolt, amilyen szépet még sose hallottunk.

Apa megölelt bennünket.

Tudjátok, amikor én olyan kisfiú voltam, mint ti megértettem a madarak énekét, aztán, amikor felnőttem, sajnos már nem értettem mit énekelnek a madarak. Mondta apa. Mindhárman apára néztünk.

Tudod apa, mi értjük, amit a madarak énekelnek, megismerjük a különböző madarak énekét, jókat nevetünk, ahogy vitakoznak egymással, elcsodálkozunk, ha valamilyen szép történetet mesélnek. Mondtam apának.

Miért nem mondtátok eddig még nekem? Kérdezte apa.

Nem mertük. Mondtuk egyszerre. Féltünk, hogy kinevetsz bennünket. Féltünk, hogy nem hiszed el, amit mondunk. Egyszer, nagyon régen anyának már beszéltünk erről, el is meséltük, hogy milyen történetet hallottunk egy sárgarigótól az erdőben, de csak mosolygott rajta, majd azt mondta, olyan huncutok vagytok mint apa.

Apa megölelt bennünket, majd azt kérdezte. És…, és most értitek, mit énekel ez a madár?

Hevesen bólogattunk. Majd könnybe lábadt a szemünk.

Miért sírtok? Kérdezte apa.

Mert anyáról énekel ez a madár. Azt meséli, hogy jó helyen van, sokat gondol ránk és nagyon szeret bennünket. Mondták a lányok.

Ezt mondta ez a madár? Kerekedett ki apa szeme.

Ezt. Vágtuk rá mindhárman.

Aztán lefeküdtünk a fűbe, hanyatt feküdtünk mind a négyen, fogtuk egymás kezét és a fán éneklő madárkát figyeltük, hallgattuk. Minta apa néha fütyörészett volna neki. Aztán apa azt kérdezte. Mit mondott? Mi elmeséltük neki, felváltva, majd egymás szavába vágva, hogy anya azt üzente vigyázzunk egymásra, szeressük egymást, és esténként a lefekvés előtt legyen mindig fogmosás. Apa hunyorítva rám nézett.

A madár a fogmosásról is énekelt? Kérdezte kétkedően.

Csak egy kicsit. Mondtam nagyon komolyan.

Aztán madárodut és madáretetőt is készítettünk a madárnak, aki időről-időre eljött, mindig ugyanarra az ágra szállt és énekelt-éneket, amíg meg nem unta, aztán mint, aki jól végezte dolgát csicseregve továbbrepült. Mi meg hallgattuk, hallgattuk, aztán az esti lefekvés előtt mi meséltünk apának, felváltva, sorban, hogy mit is hallottunk a madárkától, arról, hogy mit is üzent anya az égből, és, hogy milyen tanácsokkal látott el bennünket.

Apa mosolyogva hallgatta végig a történeteket, majd puszit nyomott a homlokunkra és jó éjszakát kívánt.

Én sose szerettem volna felnőni, talán a tesóim se. De talán mi egy kicsit hamarabb nőttünk fel, mint ahogy azt apának elárultuk volna. Ám, mi nagyon óvatosan, gondosan, egymás kezét fogva lettünk felnőttek…, és nagyon figyeltünk arra, hogy azt, hogy miről énekelnek a madarak, azt mindig megértsük, sose felejtsünk el a madarak nyelvén beszélni és énekelni. Titokban talán még énekelek, de legalábbis fütyülök is, ha egy madár röpköd mellettem.