I.

Márton bácsi már évek óta várta azt a pillanatot. Igazából minden nap várta. Esténként kiült a háza tornácán lévõ, régi fából faragott lócára, onnan figyelte a naplementét, a felhõk játékát az égen, a szél táncát a fák ágai között és az ezernyi fényt, ami minden este mestermûvé, megismételhetetlen festménnyé változtatta az égboltot. Aztán jöttek a csillagok, ezernyi pici pont az égen, mindegyik a sárga egyik kimondhatatlan árnyalatával, magában talán mindegyikre talált egy saját kifejezést, mint az eszkimók a hó majd százféle állagára, formájára. S ahogy fordult lassan a Föld, vele lassan mozdultak a csillagok, az ég mély bíborvörösbõl komor kékbe, majd türkizfeketébe, végül bronzbarnába váltott. Nézte a csillagokat, az eget s közben álmodott nyitott szemmel: édes gyerekkor, vad kamaszkor, szerelmek és csókok, fájdalmak és vágyak, pillanatok és évek egyszerre suhantak el a szeme elõtt, s közben megcsillant egy-egy csillag az égen, s halkan énekelt az éjszaka. S jött végül az a vágyott pillanat, s felragyogott egy csillag az égen, a türkizfeketéhez aranysárgát kevert a perc, a felhõk átölelték a Holdat, a bolygókat, az órák kattogását, az árnyak suhogását, a fák halk morgását a szélben, majd bronzbarnába váltott az égbolt és fordult tovább…

II.

Olvasom, hogy százhét éve világít egy villanykörte Kaliforniában. Ez a világ legrégebb óta égõ izzója, bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is. No, igen! Akkor még tudtak égõt gyártani! Bizonyára régen nem garanciás már, talán nem is létezik az a cég, aki vállalná javítását, vagy cseréjét. Ma már az a biznisz, ha valami épp, hogy túléli a garanciális idõszakot, hogy utána gyorsan megvásárolja a vevõ az új terméket, igencsak így van ez a kisebb értékû használati cikkeinkkel. Ismerek egy férfit, aki ismer egy másikat, akinek az öccsének a barátjának a hugának az egyik távoli ismerõse az iwiwen ismer egy olyan embert, (de lehet, hogy csak bejelölte!?) akinek 3 évnél régebbi mobiltelefonja van, ja és hibátlanul mûködik. Na, neki még nagyjából száz éve van, hogy mûködõ kézibeszélõjével bekerüljön a Guinnes Rekordok Könyvébe. Ha jól tudom, akkorra fenn is tartanak neki egy oldalt, grátisz. Mondhatnám: elég „égõ”!

III.

Furcsa egy szerzet vagyunk mi, magyarok! Nem sokszor adatik meg, hogy örüljük, de akkor se tudunk igazán, nemhogy egymás sikerének, de olykor még a magunkénak sem. S ahogy leírom ezt a mondatot, már elõre verem a fejem a falba: hogy írhatok le ilyet, hogy lehet valaki ilyen pesszimista? De hát magyar vagyok vagy mi! Nos, nemrégen jelentették be, hogy Kecskemétre költözik a Mercedes legújabb autógyára. Hurrá! mondhatnánk. Korábban hallottam, hogy az Európai Unió kutatóközpontja, mondhatnám tudományos agya (Európai Innovációs és Technológia Intézet) is nálunk, Budapesten lesz. Hurrá! Közben olvasom még, illetve hallom és látom, hogy a híradóban szomorkodnak ám a hazai vállalkozók, hogy nem elég jók, hogy beszállítói legyünk az új autógyárnak és persze szakképzett munkaerõ sincs elég hazánkban, egyszóval megeszi a fene az egészet, ki tudja milyen formán gondolkozik az a német gyár, minek is jött ide? A gyár 2011-re épül fel, addig lehet idõnk felkészülni, képezni, gyártani, produkálni és versenyben maradni gondolom én, talán nem maradok egymagam és örülök a hazai sikereknek. Gondolkodom is azon, hogy egy több milliós éves kapacitású optimizmust gyártó gyáregy-séget telepítek az Alföld közepére. Beszállítóim lehetnének a hazai pesszimizmust forgalmazó kisebb üzemek és magánszemélyek. Adókedvezményt meg csak ad valaki, ha szépen kérem!