I.

Szeptemberben a Vidor Fesztiválon fellépett Al di Meola. A mûvész a világ egyik legnagyobb gitárosa, folyamatosan megújuló stílusa mögött ott a szakma veleje, játéka élvezetes, magával ragadó, mint egy híd a folyó két partja között, úgy köti össze, szinte magához vonzza a zenét és a közönséget.
Nyíregyháza. Kétezernyolc szeptember egy. Este nyolc óra. Özönlik a tömeg a Kossuth térre, a padokat már órákkal ezelõtt elfoglalták a szemfülesebbek, az újságírók is csak lézengenek a kordon körül: a mester csak egy interjút ad. Autó érkezik a víájpí sátorhoz, mûvész kiszáll, gitár utána… Rövid felfrissülés. Közben a Nikola Parov Quartet utolsó dalát játssza, kicsit csúsznak. Visszataps és búcsúzás. Fekete ruhás mûvészek jelennek meg a halvány kék fénybe burkolózó színpadon: hoznak négy széket és egy gitárt, majd jön még egy. Az egyik gitárt egy fiatal mûvész behangolja, játszik rajta néhány dallamot, elismerõen bólint: jó lesz. Jó lesz, bólint a közönség is. Egyre többen vagyunk. Az ég mély bíbor, alig van felhõ rajta, talán nincs is… Mindegy. Kellemes langymeleg szellõ fújja meg az elõttem ülõ parókáját. Megigazítja. Majdnem jó. Senki nem szól neki. Közben a mûsorközlõ, aki a fesztiváligazgató is egyben, a színpadra szólítja Al di Meolát. Jön. Integet. Kigyúlnak a reflektorok. Jönnek a zenésztársai is és rögtön a húrokba csapnak. Nem csapnak. A mesternek valami hiányérzete támad: rövid keresgélés, majd néhány szóváltás. A pengetõ hiányzott. Kerül egy a színpad mögül és a közönség tapsát követõen jönnek az elsõ dallamok. Virtuóz gitárjáték spanyol dallamokkal, mediterrán lüktetéssel és itt-ott egy kis balkáni temperamentummal. Olasz partnerekkel Magyarországon -különleges egyveleg. És ez így még egy órán át. Felejthetetlen.
A gitármester maholnap New Yorkban lép fel egy óriási hangversenyteremben, ma pedig itt Nyíregyházán. Õrület. Becsukom a szemem és elhiszem, hogy a Manhattanben vagyok, vagy Párizsban, vagy épp Rómában. S szól a latin zene, olasz harmonika és érzem, ahogy magával visz, mintha mindegy, mi lesz holnap, s nem számítana semmi…„csak a zene van” (Charlie). Eszembe jut Tóth Árpád néhány sora: „Igézve álltam, soká, csöndesen, / És percek mentek, ezredévek jöttek, – / Egyszerre csak megfogtad a kezem, / S alélt pilláim lassan felvetõdtek, / És éreztem: szívembe visszatér, / És zuhogó, mély zenével ered meg, / Mint zsibbadt erek útjain a vér, a földi érzés,… ”
Mondjuk ez a szerelem. Hát, ha ez: szerelmes este volt.

II.

„Ha a világról nem tudom, hogy hogy áll éppen, jobbra forog-e vagy balra, elõre megy-e vagy hátra, hát bizony taxizom egyet.” ült le mellém a buszmegálló padjára (egy embernyi helyet azért kihagyva), mintegy barátságot kezdve Forray Soma nyugalmazott világkritikus, egy hûvös, borongós szeptemberi délutánon. „Be kell valljam õszintén, bizony nem szeretem a hûvös, borongós szeptemberi délutánokat” – gondoltam, bár igyekszem elkerülni a szóismétléseket, még gondolatban is, ha létezik jobb, elégséges mennyiségû szinoníma, most mégis így hagytam, úgy éreztem ezzel, ha másnak nem, magamnak nyomatékosítanom kell a pillanatnyi hangulatomat. S eközben Forray Soma, látva, hogy a világ minden kincséért se elegyednék beszédbe vele, ha nem ül közelebb, eltüntetve az egy embernyi helyet kettõnk között, közelebb csúszott. Széttárta kezét és az elõttünk elsuhanó sárga-fehér taxira mutatott. „Ott a világ, ott az igazság ” – súgta a fülembe. Térdére csapott, begombolta világosbarna ballonkabátján a legfelsõ gombot is, és összedörzsölte a tenyerét, majd megmozgatta ujjat, mintha a hidegben elgémberedtek volna. Kezén mûbõr kesztyû, ujjai az elsõ újpercig levágva. Fején élénksárga svájcisapka, arca inkább borostás, mint sem, orrán esztékás barna-sárga keretes szemüveg. „Sokáig taxis voltam, mi mozgattuk ezt a várost. Még blokádot is csináltunk, ha szükség volt rá. Donkihóték voltunk ám . Hol vannak ehhez már a mai fiatalok? De a nagy öregek még mindig tudják, hogy ki-merre-hány-méter” – szögezte le és felhúzta szemöldökét, majd úgy hagyta, közben mélyen a szemembe nézett, várva, hogy válaszolok, vagy úgy marad örökre. „Lehet benne valami ” – nyugtáztam. – „Hanem, most merre áll a világ, ha már szóba került?” – tettem fel a nagy kérdést. „Hát azt, meg honnan tudjam? Nem járok én már taxival, ki tudná azt megfizetni Ott egye meg a rosseb a világot, ahol van ”- pattant fel a padról. Hátratette mindkét kezét és a távolba meredt. Két másodperc után azonban visszaült mellém: „a nyugdíjból már csak a buszra fussa. Az ingyen van. Én már úgyse váltom meg a világot ” – mondta, az utolsó szót már csak futtában, mert felpattant az érkezõ járgányra. Elképedésemben ülve maradtam, gondoltam, majd csak jön a következõ járat. Bár mehetnék most már taxival is, vagy gyalog, de akkor a világ nagy igazságát sose tudom meg…