I.

2007-ben 42 millió poggyász tűnt el a világ légitársaságainak kezei között. Olvasom. No, mármost, egyrészt azon gondolkodom, hogy miért tellett két évbe ezt megszámolni, másrészt, marha nagy az a szám, mondhatnám, nem is sejtettem, hogy létezik negyvenkétmillió poggyász, harmadsorban, kit érdekel a jelen gazdasági és pénzügyi helyzetben majd félszáz millió kallódó bőrönd. Azért elgondolkodtató, hol lehet? Hova tűnhetett? Lehet, hogy van a világnak egy titkos sarka, ahol negyvenkétmillió (nem írom le többször!) táska, csomag, kisebb-nagyobb bőrönd ül és várja a gazdáját. Nem lehet rossz hely! Azért az összeg se kicsi, ha valaki eladásra kínálná a bőröndök fekete piacán a fenti készletet, igen becses summára tenne szert.
Továbbolvasom. A csomagok nagy része megkerült, részben vagy egészben, de egymillió soha nem ért célba. Az se kis szám! Hova lett? Azt mindig is sejtettem, hogy lehet egy titkos zug valahol, ahová egy rejtett ajtón keresztül az univerzum összes elveszett félpár zoknija elszökik, disszidál, jobb vagy bal lábakat (lásd időket) keresve.
No, ez a hely azért tehetne néhány szívességet is. Összegyűjthetne más dolgokat is, ami sokkal haszontalanabb, és feleslegesebb itt a Földön, mint a félpár zoknik. Az emberi hülyeség, közönyösség, irigység vagy hasonlók, hogy konkrétabbakat ne mondjak. Repülőre velük! Hátha eltűnnek!

II.

Nem bírta tovább nézni a fényképet. Eltette a fiókba. Eldugta a könyvek közé a polcon. A régi újságok közé nyomta. De alig telt el néhány perc, nem bírt magával újra elővette. Égette a gondolatait, szinte vonzotta a szemét, tudta, hogy hova rejtette. Nézte a tévét, vagy felhangosította a rádiót, este olvasni próbált az olvasóasztal lámpájának fényében, de ereiben ott lüktetett a másik lelki valója. Gondolatai szeme elé idézték szerelme arcát, ha becsukta, még erősebben, ha aludni próbált róla álmodott, ha nem tudta lehunyni szemét, éjszakákon át csak nézte a plafont, érezte az ismerős illatokat, mind őt juttatták eszébe. Valahol a távolban megmozdult egy tárgy, vagy csak hallani vélte. Ő az, azt akarta hinni. Cseppek a fürdőszobában, monoton egymásutánban és katonás sorban: csepp, csepp, csepp… A perc cseppenként telik. Ha nyílt valahol a lépcsőházban egy ajtó, felriadt, összerezzent, hogy minden eddigi pillanat csak álom volt. Valójában meg se történt, csak az a valóság, ami ezután történik meg. Minden újraélhető – gondolta. Hitte, hogy a világ most kezd csak forogni, de mélyen, legbelül a szívében tudta, hogy semmi sem törölhető ki az időből, beleég, belevésődik örökre. S valahol minden másodperc ott lesz, ott marad valahol az univerzum mélyén, egy titkos fiókban, s egy kellő pillanatban újra előbújik, s szétszórva eljut minden ember génjébe, s földöntúli mozgatóerő lesz, olyan, amiért érdemes élni. Tudta ezt. Érezte és hitt benne. Semmi sem volt – tehát – hiába. Ez megnyugtatta.