2009. július

I.

Nemrég olvasom, hogy a már visszavonult boxlegendát, Arturo Gattit holtan találták bérelt brazíliai apartmanjában. A rendőrség azonnal gyilkosság gyanújával kezdte a nyomozást, hisz a körülmények feltételezték az idegenkezűséget. A „gyászoló” feleség, a 23 éves Amanda Rodrigues hamar ellentmondásokba keveredett kihallgatása során, majd a rendőrség őrizetbe vette az asszonyt, aki rögtön gyanúba keveredett. Az ismerősök szerint komoly viták voltak a házastársak között, és a brazíliai utazást is azért szervezték, hogy egy utolsó lehetőséget adjanak kapcsolatuknak. Máshol közben azt olvasom, hogy a jóval fiatalabb feleség nem nézte jó szemmel, hogy a férje sztriptízbárokba jár (ezt még megérteném), s a férjnek sem tetszett, hogy a hölgy lege ruhácskákban flangál a férfiak előtt… Megértem én ezt is, ám a sztorihoz hozzátartozik, hogy a Gatti feleségét egy sztriptízbárban csípte fel, ahol a hölgy előtte évekig dolgozott. Hogy is van ez? …végül a feleség ütötte ki a férjet, illetve fojtotta meg saját táskája pántjával. Így van ez…

II.

Csörög a telefonom az egyik este. Ismeretlen hívás. Halló! Mondom a nevem. Egy férfi a vonal másik végén, mondja ő is, nem is figyelem, csak kérdezi: én rendeltem-e több mázsa sódert meg fát a tüzépről? Mondom, nem, biztos téves. Hogyhogy nem? – kérdezi, mindjárt itt vannak a kapunál. Mondom nincs kapum, társasházban lakom, nem mintha számítana. Azt mondja rögtön, szinte szusz nélkül, hogy ne szórakozzak vele, én mocskos cigány, rohadt, köcsög, buzi, meg ilyenek, ne szórakozzak vele mán, hát’, hozzák a fát akkor akasztófának, akasszam fel akkor magam, én köcsög, anyámat verjem át… Mondom biztos téves (remélem az)… S közben szétkapcsol (gondlom leteszi). Állok némán…
Vagy téves volt, vagy nem. Vagy félretárcsázott vagy nem. Vagy már ilyen világot élünk? Vagy nem…

III.

Olvasom a szlovákiai nyelvtörvényt. Nem ismerem az egészet, csak amit lefordítottak magyarra. Gondolat: szlovákiai nyelvtörvény magyar fordításban. Nem tudom melyik másik ottani törvény jutott hasonló sorsra. Gondolat vége. Sokat cikkeznek róla. Írt az ÉS is róla romániai magyar szemszögből. Értem én, hogy márpedig lennie kell a világon nacionalizmusnak, meg lennie kell annak a szélsőséges vetületének is. Meg hát az lenne a legjobb, ha a szlovákiai magyarok lassan beolvadnának a szlovákok közé és el is felejtenék, hogy mi az anyanyelvük, az ottani törvényhozók szerint. De végtére is nem értem. Mire fel és minek egymás cseszegetése, eltiprása, megverése, bántalmazása, lelki terrorizálása? Olyan szép volna amúgy az élet.
Azt merte mondani egyik barátom, hogy Magyarországon hasonló nem is fordulhatna elő manapság. Nagy merészség, ilyet állítani, mert én már mindent láttam, pontosabban sokmindent, s már csak a saját szememnek hiszek, annak se mindig, szóval, bonyolult dolog ez… Nagy merészség ilyet állítani, de ha mégis így van, vajon miért nem hoznánk mi magyarok, vagy miért nem hoznának hasonló passzust a mi törvényhozóink? Mert annyira humánusak vagyunk? Mert annyira európaiak? Mert kevés a kisebbség, mármint, aki saját nyelvét akarja használni? Azt nem gondolom, hogy nálunk ne lennének nacionalista indulatok, vagy szélsőséges hazafias nézetek, amelyek hasonló kimeneteket, nézeteket indukálhatnak, csak hát, akkor sem a kisebbség nyelvével van a baj. A probléma mélyebb, s ezt tudják a szlovákok is…

IV.

A vásárlás szentsége

Kis falu az Alföld közepén. A falu közepén egy bolt, a bolt előtt időről-időre, de a vevőkör számára pontosan meghatározott napokon és időintervallumokban, árusok jönnek-mennek, árulják a portékát. Hétfőn és csütörtökön zöldséges. Kedden ruhát, cipőt lehet venni. Szerdán játék és bizsuárus jön. Pénteken kapni a legjobb méterárut, szőtteseket, ruhának valót, meg, ami jön. Az élet rendje, igazi körforgása ez, kiszámíthatóan és flottul megy az élet, mint a karikacsapás. Amúgy, egyéb esetekben pedig minden árus akkor jön, amikor tud, vagy jónak tartja… Ez utóbbi állításomat pedig a gazdasági válságnak és a piacgazdaság gonosz törvényeinek tudom be.
Az egyik keddi napon, úgy tíz óra tájban már kipakolt a papucsokat, cipőket, zoknikat árusító férfi, aki lehet vagy ötvenes, a szakmája nagy öregje, ért a cipőárusításhoz, szeme rögtön a pályán, az arra járóknak már méterekről leveszi a lábméretét, cipőn keresztül is meglátja az ortopédiai problémákat, hogy készülni tudjon fejben a várható kérésekre, a már közeledő vevőnek előre tanácsot tudjon adni. Fontos dolog ez, a kereskedelem alapja és veleje. Tíz óra alig múlt el tehát, a portéka egy öreg asztalon, régi vászonlepedőre kiterítve szín és méret, típus és dizájn, a leendő tulajdonos neme és kora szerint. Az eladó ott áll a papucsok és cipők mögött, könnyedén bal kezével rátámaszkodva az asztalra. Fehér, gondolom fehér színű sokat tapasztalt pólóját fújja a délelőtti lenge szél, terepzöld bermudanadrágja élére vasalva, lábán műbőr szandál, alatta fehér sportzokni, pontosan vádliközépig felhúzva, s vevőre vár. A vevő az jön, kérem, érkezik, hiszen a közeli bolt nyitva, jönnek-mennek az emberek, főleg asszonyok: megérkezik, bicikli letámaszt a fal mellé, fonott kosár kézbe, benne vastag pénztárca és csíkos műanyagszatyor, ha nem férne el minden a kosában, boltba be, kenyér, tej ez-az-amaz összeszed, pletykát megtud, boltból kijön, mindent fel a biciklire (esetleg még néhány plusz pletykát cserél pletykára) és irány haza. Az árus (nevezzük Jánosnak) eközben minden arra járónak köszön, odabiccent, ha régi vevőről van szó elmosolyodik, ahogy szokás cipőárus és vevő között…
Történt ezen a keddi délelőttön, hogy úgy tizenegy tájékán Rózsika néni gondolt egyet, ahogy szokott a boltból kijövet, s a gondolatot egy másik is követte, megnézi a cipő és papucskínálatot, oda is lépett az árushoz. Jónapot Jánoskám, mit árulunk, mit árulunk? Cipőt Rózsikám, papucsot Rózsikám. Van-e kényelmes Jánoskám? Van, hogyne volna, csak az van Rózsikám. Folyhatott volna a diskurzus…, de amúgy épp lehet, hogy pont így folyt. Majd egyszer csak Rózsika néném az árakat kezdte sokallni. Tessék mán’ engedni belőle Jánoskám, nagy a család, meg kicsi a nyugdíj, meg ilyenek. János meg mondta, hogy így is, majd éhen hal ő is, meg hát ezek az utolsó árak, de ha kettőt vesz, hát enged belőle egy százast, meg szatyrot is ad hozzá, meg két jó mosolyt is, ha meg nem sérti a kedves vevőt. Az mosolygott, hogy hát’ a mosollyal nem sokra megy, de a száz forintot azér’ engedje el, most azon nyomban, ott és mihamarabb! János már benne is lett volna az üzletben, de Rózsika néni még megjegyezte, hogy hát azért drágák ezek a cipők, mert a kormány szart se tesz ezért az országért, meg ilyenek. No, itt váltott át a beszélgetés egy másik dimenzióba, mert János, bár a látszat nem ezt mutatta, hű baloldali volt, bár érezte, hogy nem megy minden rendjén az országban, bár gondolta, soha se megy minden rendjén, meg hát’ a filozófia szemináriumon is azt tanították, hogy a világ az őskáoszból született és lett ily’ tökéletes, egyszóval, szó szót követett és János a rendszer szépségei mellett tört pálcát, meg egy kis műanyagszéket maga mellett. Rózsika néném pedig lényegében az ellentábor érveit sorakoztatta fel, miközben lökdöste a műbőr szandálokat a pulton, és közben a miniszterelnök helyett a fehér sportzoknikra mutogatott. Ez bizony érzékenyen érintette Jánost, a kereskedőt, de mivel a vevő, idegesen is szent, csupán az anyázásig jutottak el. Ekkorra már közéjük állt néhány járókelő, akik hol helyeseltek valamelyik félnek, hol közbevágva Jánost kérdezgették, hogy amúgy tessék mondani, mennyi ez a szandál? Mennyi ez a „műanyagpappucs”? Majd, amikor már a polgármesteri hivatal néhány dolgozója is megjelent, hogy rendet tegyenek és csendre intsék a feleket, meg kíváncsiak voltak a mai portékára is, elcsendesedett a vita, a cipők és papucsok mindkét oldalán állók kifogytak az érveikből.
Rózsika néném duzzogva sóhajtott egyet és cekkerét felemelve bökött rá egy fehér klumpára a papucsok között. No, adja akkor azt ide, megveszem, ha kényelmes! Mennyit tud belőle engedni, hallja-e? Jánosban felerősödött az indulat, s elégtételt kívánt venni a vevőn, akivel néhány pillanattal ezelőtt még ölre ment, így válaszolt: egy százast, ha kettőt vesz! – vágta oda. Rózsi néni mérgesen bólintott vissza: akkor, adjon belőle kettőt, ha van az én méretemben, a fene egye meg!
(…Végül így állt helyre a világ egyensúlya és szent körforgása, s dőltek vissza az égen pihe-puha felhőikre az istenek, egy piciny alföldi falu felett, hogy idejüket újra a békés szundikálással töltsék, de előtte áldást bocsássanak a cipőárusokra és a vevőkre is. Ámmen.)

V.

Hírül adta a tévé, meg a rádió, de az internet is tele volt azzal, hogy a magyarok idén (a válság, meg a szegénység, meg a csuda tudja milyen okok miatt) itthon nyaralnak. Azt mondja nekem ezen hír kapcsán Dezső, aki egy utazási irodában dolgozik (többnyire a raktárban pakolja a prospektusokat, no’ nem mintha ez számítana), hogy ez egy jól irányzott marketing fogás, amely arra irányul, ha már irányzott, hogy itthon tartsa a magyarokat, költsék csak el itthon a pénzüket, meg a zsetont, használva Dezső idegenforgalmi szakzsargonját, had élénküljön fel a hazai turisztikai állóvíz, s gondolom itt nem a Balatonra gondolt. Vagy legalábbis nem csak arra. Merthogy, mint Dezső mondja, nem is volt semmilyen felmérés, csak egy elhintett információ, hogy meghülyítsék az embereket, meg a médiát, meg végül saját magukat is, aztán az eredmény ki tudja mikor lesz látható, itthon marad a magyar, végül is csak igazuk lesz, s a magyarok idén itthon nyaralnak. Többnyire.
Hát nem sokat értek az összeesküvés elméletekhez, de az biztos: ad egy: aki itthon nyaral, az legalább többet lát az országból, ad kettő: pihenni itthon is lehet, ad három: s valóban igaz, a hazai turisztikába folyik a pénz, hogy onnan hova tovább, ’hovatovább’, az már más kérdés…
Mert hát’ Itthon otthon van! Dezső is. Ön is!

VI.

Egy spanyol barátomból kaptam egy szép tollat. Mit kapjon egy magam fajta író ember: tollat. (Kaphatna még persze laptopot, papírt, ceruzát stb., de most tollat.) Míves darab. Vörös tollház, rajta faragott, vagy vésett fém minta, virág és egy nőalak kifaragva, fénylő ezüstös fémbe komponálva, s a minták és alakok között látszik a toll mélybordó teste. Súlya van. Ahogy a tokból kiveszem érezni az időt, érezni a teret, érezni a világot, ahogy árad a levegőben, s a tollon keresztül a kezembe. Nem akarnék közhelyes lenni, de bizony ebben a tollban ott van a világ. Ott vagyunk mi emberek, ott vannak az érzelmek és a rejtett igazság is. Nézem. Ha ott van, hát’ hol van? Hogy tudnám onnan kipiszkálni? Kiírni, kikönyörögni, kicsalogatni? Benne vannak a szavak, amit nemsokára leírok vele. De milyen nyelven? Vagy talán nem is egy adott, hanem egy ős (Bábel előtti) nyelvben, amit minden földi halandó a saját gondolatai alapján, a saját nyelvére fordít le. Lefordít, átkonvertál. S csak úgy…, látszólag csak úgy kiíródik a tollból. (S az író persze azt hiszi az ő gondolatai, de valójában már réges-régen ott voltak a tollban, csak ki kellett írni belőle.)
Magam előtt a toll, s benne a világ (hiszem), s csak nézem, majd idővel széttekerem, a védőkupakját a toll tetejére csavarom, töltök bele tintát és egy üres fehér papírra írni kezdek, jönnek a szavak, ki tudja honnan, s eszembe jut egy új meg egy új, majd arról megint egy másik s így tovább…
S amiről eddig fogalmam se volt, az ott van a papíron, betűk és szavak, emlékek és pillanatok. Soha nem érnek véget, mert jönnek új napok és új történetek, s ezek valami ősi erő folytán újra meg újra belebújnak a tollakba, hogy megszülessenek megint.

VII.

Őssejtbotrány van Magyarországon, mert néhány (most úgy tűnik négy) orvos, vagy orvosnak látszó személy, vagy olyasmi halott csecsemőkből (új szót tanultam: abortumokból) vett le őssejteket, amit azután beültetett (jó pénzért, lásd: sok, lásd: nagyon sok) beteg emberekbe. Ad egy: gyógyítani akartak vagy pénzt keresni? Nehéz lenne ezt megállapítani, mert nyilván a bíróságon majd azt mondják, hogy persze, hogy embereket gyógyítani, a pénz az meg jött, nyilván a szaktudásukat és az orvosi eszközöket is ki kell valamiből fizetni. Ad kettő: azt mondja egy szakember a tévében, de a neves Czeizel doktor úr is, hogy ebből még lehet baj, mármint az őssejtek beültetéséből, mert nem tudjuk, hogy egyes vagy bizonyos őssejtek (merthogy többféle is van) mit és hol és legfőképp miért csinálnak majd az emberi szervezetben, és bizony több esetben agytumor lett a vége, más hasonló próbálkozásoknak. Ad három: mit gondoljuk mi egyszerű halandók, ha előkerül a téma: gondoljam-e azt, hogy magam is bűnös vagyok, ha az őssejt témával foglalkozom, netán levetetem a gyermekem köldökzsinór őssejtjét. Gondoljam-e azt, hogy a rendőrség most igazán toppon volt és elfogott néhány sarlatánt, hogy ne ártsanak embertársainknak, akik betegségük folytán, jogosan, teszem hozzá, minden lehetőségben hisznek és vállalkoznak egy ilyen beavatkozásra. Hol állunk hát mi emberiség az őssejtüggyel kapcsolatban? Szabad-e őssejtezni vagy sem? Szerethetjük-e a kutatóorvosokat vagy sem? S egyáltalán mikor lesz minden bajunkra gyógyír? Mert mondják: fűben-fában, őssejtben az orvosság…