I.

Ültem ma a Plázában és szerény pizzaszeletemmel bíbelődtem, miközben egy anyuka és gyermeke igyekezett az első emeletről a földszintre jutni a mozgólépcsővel. Láthatóan a fiúcska most ismerkedett először e szerkezettel, s az kedves mama úgy gondolván, hogy hatékonyabb, ha rögtön a mély vízbe dobja, akarom mondani a mozgó lépcsőre, előreeredt s hevesen integetett a fiúcskának, hogy pattanjon utána. A kissrác 6 év körüli volt, vagy valamicskével fiatalabb, s próbálgatta, hol az egyik lábát, hol a másikat rárakni a forgó szerkezetre, de az csak nem állt meg, úgy meg hát’ nehezebb, valljuk be. Az egyik próbálkozásra, mindent vagy semmit alapon, jó erősen jobb lábával rátappancsolt a lépcsőre, de sajnos a másikat a földön hagyta, azzal nem lépett a jobb után, a lépcső fogta és magával rántotta a fiúcskát, aki huppant egyet s sírva, remegve mászott vissza két fokot a biztos talajra. Közben az anyja után nyújtotta a karját, kérve, hogy segítsen, de nem sok sikerrel, mert a mama csak lefelé haladt a lépcsőn, egyet-egyet bizonytalanul ugyan lépett feljebb, de látva, hogy ez így reménytelen, hangosan kiáltott vissza a gyerkőcre, hogy maradjon ott, a hétszázát-meg-a-nyolcat!, s távolodtak egymástól…
Megjegyzem a fiúcskának semmi baja nem volt az ijedtségen kívül, olyannyira, hogy a közben arra járó másik anyuka két kisgyermekével békésen, mosolyogva lépett át rajta, hogy le tudjon jutni a földszintre. A mosoly az fontos. Az imént bajba esett gyermek felpattant és a lépcső körüli korlát mellett körbeszaladt, s figyelte az anyját, hogy hogyan jön újra fel az első emeletre a másik lépcsőn, aminek tetején találkoztak. A fiú megnyugodva szaladt oda anyjához és ölelte meg, aki ráripakodott, hogy hát’ ebből, nagyobb baj is lehetett volna. Na, ja! – gondoltam a sonkás pizzám fölött, s a fiúcska még egy fülhúzást is kapott, hogy jól eszébe vesse az esetet, legközelebb bátran vesse magát a lépcsőre, ne tétovázzon, az élet, huss!, elszalad.
Folytatom. Jól emlékszem, hogy amikor én voltam hasonló korú, talán egy kicsit nagyobbacska, s először jártam a nagy székesfővárosban bizony a Metróba le és onnan fel szembekerültem a gonosz mozgólépcsővel, ami bizony legalább annyira félelmetes volt, akkor, mint a sok ember, akik úgy rohantak, lökdösődtek, mintha kötelező lenne, s nyilván akkortájt az is volt. A nagybácsikám kalauzolt a városban, eljutottam akkor a vidámparkba és az állatkertbe, kaptam lufit, meg színes szélforgót, fagyit is, de bizony gyakorlat tette a mestert, mire belejöttem, hogyan is kell rá, illetve majdan lelépni a mozgólépcsőről. Egyszer, a heves gyakorlás közben bizony rá is léptem az előttem haladó bácsi nadrágja szárára, aki morcosan nézett vissza rám, kezében az aznapi újsággal még rám is legyintett. Nagybácsikám közben fogta a kezem, legalább is úgy emlékszem, fogta, s mondta, hogy semmi baj, vidéki a fiúcska. Az. Nos, az voltam. Nálunk otthon nem mozgott a lépcső, nem rohantak az emberek, s lökdösődni is csak a falu végi focipályán lökdösődtek, de akkortájt, ha jól emlékszem az, ott kötelező volt. Üsd, vágd, nem apád! Hajrá D-ház! Hajrá fiúk!
De, vissza a mába, s figyelem a Pláza-béli harcot a mozgólépcsővel, időközben az anyuka és a fiúcska kibékültek, s a lefelé mozgó lépcső irányába lépkednek, kéz-a-kézben. De szép látvány! Az anyuka most előreengedi a gyerkőcöt, aki bátrabban, de azért még félszegen lép, egyik lábával, s gyorsan utána a másikkal, olyan ez, mint, mikor valaki járni tanul, új terep, új viszonyok, új korszak… s sikerül, hurrá!, anyuka utána s együtt büszkén le a földszintre. Megkönnyebbülök, végül ez a történet is heppi enddel zárult. S jön a csattanó. No, nem az, hogy a lépcső alján az anyuka esik el, tudom sokan ezt várták, de ne legyünk rosszmájúak! Kisvártatva jön a kis család a lépcsőn fel, majd újra le, s megint fel, s megint le. Ez az! Ismétlés a tudás anyja, s lám megy is! Megint tanultunk valamit, mondhatnák egymásnak. Jöhet a főpróba, talán Budapesten, talán legközelebb…

II.

A hónap hírei között első helyen szerepel nap, mint nap, hogy a BKV (Budapesti Közlekedési Vállalat. Csak a rend kedvéért.) volt vezetői több tízmilliós végkielégítéseket kaptak közpénzből, miközben gazdasági világválság van, s közben évek óta hazai válság is, a BKV úgy működik egyik napról a másikra, ahogy tud, a járművek öregek és koszosak, s a béka feneke alatt van minden, s itt most nemcsak a metrókocsikra gondolok. S talán a legnagyobb probléma az egészben, hogy a fent nevezett vezetők mind kinyilatkoztatják, hogy a szerződésük törvényes volt, s jogosan kaptak végkielégítést, meg titoktartási díjat és egyéb jogcímeken még milliókat. Oly szívesen tartanék én is ilyen titkokat milliókért, s közben tudom, hogy nagyon nehéz az ember fiának magában tartania a szaftosabbnál-szaftosabb titkokat, az egész család kíváncsi, hogy mit is dolgozok benn a munkahelyen, az asszony folyton faggat, hogy mi is az a titok, amiről nem beszélhetsz, fiam?, a barátok is lökdösik a vállam, hogy áruljak el valami érdekeset a munkámról, amikor együtt sörözünk, de én nem, csak állok ott rendületlenül, hogy a titoktartás, az titoktarás, és én bizony nem mondok semmit, mert határozat és szerződés van róla, és hát bizony én abból élek. S aztán mutatok az asszonyra, hogy látod, te ebből veszed majd a bundát, meg, azért tudsz drágábbnál-drágább rucikban flangálni mert én minden titkok tudója vagyok! S higgyék el olyan szépen tudnék ragtapaszt tenni a számra, meg csomót kötni a nyelvemre, hogy még álmomban se szedjenek ki belőlem semmit. S, ha kérdeznék az új ismerőseim, hogy mi a foglalkozásom, csak annyit árulnék el sejtelmesen, hogy titkokat őrzök a BKV-nál, felelősségteljes munka, de többet nem mondhatok, mert így is többet mondtam a kelleténél, de ez is titok! S még azt is nagy titokban tudnám tartani, hogy mindezért havi több tíz milliót kapnék jogszerűen, szabályosan, törvényesen, igaz nagy titokban. Ha már lúd…, legyen kövér!

III.

Egyre nagyobb divat, írja az újság, hogy a borokat műanyag palackban árulják. Egy ausztrál borosgazda szerint a borok műanyag palackban történő árusításával csökkenteni lehetne a gazdaságok által kibocsátott üvegházhatást erősítő gázok mennyiségét. Wolf Blass borgazda Green Label név alatt a megszokott üveg helyett műanyag palackban árusítja két borát, egy száraz fehéret, és egy cabernet shirazt. Elmondásra szerint ezzel 29 százalékkal csökkentette a borgazdaság által kibocsátott káros gázok mennyiségét. Hát nem tudom, a gázokhoz nem értek, de mindenesetre a minőségi borok műanyag palackba zárása, hogy úgy mondjam, legagyizása, furcsa ügylet.
Az ausztrál környezetvédelmi hatóságok nagy örömmel fogadták a kezdeményezést: “Ez egy igazán nagyvonalú és elegáns lépés volt Mr. Blass részéről – nyilatkozta Katie Patrick, a Green Pages munkatársa. Az úriember szerint a bor minőségére semmilyen káros hatással nincs a műanyag palackban való tárolás.
No, mármost! Nálam már az is kiverte a biztosítékot, hogy a sört műanyag palackban árusítják, valljuk be azért az is megmosolyogtató, hogy egy illetve két literes formában kapni sört, amire rá is írják családi csomagolás. Már húszas csomag óvszeren is láttam ilyet, hát’ érdekes volt látni rajta a feliratot, szó se róla. De visszatérve a borokra az a baj, hogy a PET palack átereszti a levegőt, miáltal a bor lassacskán, talán egy év alatt oxidálódik, s így csökken az élvezeti értéke, ami ugye semmi esetre se jó, mondhatni mi a fenét kezdjek egy műanyagpalackos öt puttonyos aszúval, amit egy év után kidobhatok, mert megromlik.
A vásárlói szokásokról írják másutt, hogy az említett Ausztráliában az eladott borok kilencven százalékát a vásárlás után negyvennyolc órán belül megisszák. Ja! Teszem hozzá, így könnyű, ha kérem azér’ veszik a bort, hogy rögtön megigyák, akkor minden rendben van! Talán ez a jövő, ám nálunk még valószínűleg, s remélem, egy darabig marad, az üveg s benne a kiváló magyar bor, akár azért, hogy vásárlás után rögtön megigyuk!

IV.

Megint elment egy nagy legenda. Meghalt Cseh Tamás. („Kék zakóm hajtókáját / gallérjára hullt korpáját / zsíros kamasz hajamnak / összes drótszálát / Poremba Éva simította le.”) Nem vagyok már (olyan) fiatal, de még emlékszem, hogy iskolás koromban kisebb koncerten, vagy a tévében is ámulva néztem a művészt, ahogy egy szál gitárral énekel, mint a nagy mesemondók vagy tanítók. („Ha holdfényre ébredsz és felülsz az ágyban / Magad találod egy úszó szobában / A holdfény elönti a padlót, a széket / Némán szitálva megfürdet téged.”) Azt nem állítom, hogy minden szavát értettem, hogy szavainak másodlagos, harmadlagos, sokadlagos jelentését, azok súlyát mérni tudtam, bármilyen saját mércével, de érezni lehetett, hogy szívből énekel. („Egy piszkos hajnal elnyelt mindent, nincs egy korty ital / És az út végén ott ködlik az óceán. / A villanydrótok között megszorult gólya / szikrázó csőrében Kisjézusunk. / De lehet, hogy ez Ausztrália, és nem Heródes városa?”) Egyedi volt, nem lehetett utánozni, szavai mélyen beivódtak a zenetörténetbe, s a történelemkönyvek poros lapjaira is odafirkáltuk a legjobb csehtamásos mondatokat. Így nőttünk fel… S úgy tudom elképzelni, az ő arcával a középkor nagy történetmesélőit, akik lanttal, dobbal járták a várakat, vásárokat és meséltek, meséltek, szórakoztattak. S emberséget tanítottak…, emberséget tanított. Köszönünk minden szót, minden hangot! („Mit mondjak még neked? Lezárva már a boríték. / Jönnek az új szavak, valamit nagyon mondanék. / Jaj, Irén, holnap küldök még egy új levelet. / Gyűröm és forgatom, hiába, le van zárva már. / Hiába új szavak, jöhettek, le van zárva már.”)