I.

Évkezdés. Ősz. Hulló falevelek. Gólyák jönnek (a főiskolára). Gólyák mennek (délre). (Talán egyre itt lesznek). Évnyitó a Nyíregyházi Főiskolán. Hosszú sorokban az elsős hallgatók, előttük ünnepi díszben a vezetőség. Lelkes beszédek. Nagy igazságok. S figyelem csak, ahogy egyre halad az idő, egyszer egy, máskor meg még egy hallgató dől ki a sorból. Épp a minap számolt be a híradó a Rendőrtiszti Főiskola évnyitójáról, ahol szintén kidőlt néhány fiatal tisztjelölt. Pedig talán ott még inkább fontos lenne az állóképesség. Mert, ha még itt nálunk leendő bölcsészek, művészek, műszaki szakemberek és természettudósok között akad néhány fizikailag elesettebb, hát van ilyen! S közben a fenti körfolyosóról figyelem, ahogy lassan a tizedik fiatalt is kikísérik a téós nénik és a mentősök. „Sebaj!”– bök oldalba egy anyuka. „Tessék meglátni, talán a diplomaosztóra megedződnek!” „Úgy legyen!” – s kezet rázunk, mintegy fogadásból, de most mindketten ugyanabban bízunk. Hajrá, állóképesség! Hajrá, diploma! Hajrá, élet!

II.

Azért mégse mehetek el szó nélkül a Loki és az U20-as magyar csapat egyiptomi világbajnoki sikerei mellett. (Ja, Rózsika néni: foci mindkettő!) („Köszönöm!” (Rózsika néni)) Függetlenül a végső eredményektől, nagy sikerek ezek, bárki, bármit mond. Sanyi, a zöldséges, aki csütörtökönként nem csütörtököt mond általában, hanem jó reggelt, de előfordul, hogy zöldségeket is, bár azt inkább árulja, a focihoz igen jól ért. Tulajdonképpen a Korányi környéke szakértőnek nevezte ki, úgy nem telik el reggeli paradicsom és paprikavásárlás, hogy Dezső bácsi, vagy Szabó úr, a nyugdíjas órásmester meg ne kérdezze Sanyit, mégis, mit gondol a tegnap esti meccsről, s csak azután alakítják ki végleges véleményüket, melyet már sajátjukként tálalnak a közeli kocsmában. Sanyi két mérlegelés és fejben számlaadás közben részletesen elemzi a tévéközvetítést, a fiúk futóteljesítményét, a labda-birtoklás arányát, illetve annak a csapatra és a pályára gyakorolt hatását, az új VB-labda röppályáját, cikázó szökkenését a kapu felé, illetve, ha marad idő, még szidja egy kicsit a szakkommentátorokat is, akik lényegében annyit tesznek hozzá a riporter munkájához, hogy „hát, igen!” meg, hogy „két védővel szemben, három támadó az veszélyes üzem!” vagy, hogy „…lehetett volna a védekező játék helyett támadót is játszani, persze azért az erős védsorunkat szorosabbra állítva…”. „Hát, ez nem szakkommentár! Ez kuruzslás!”– adja hozzá a történethez a konklúziót Sanyi, és közben a jól megérdemelt borravalóját is. (A borravalót Sanyi bácsi felsége, Piros néni csak szervízdíjnak vagy rendelkezésre állási díjnak hívja. A lényeg ugyanaz.) Ma reggel megint a foci volt a téma, s bő negyed órát kellett várnom a zöldségeimre, mert komoly vitába bonyolódott két vevő a bírók szakmai hozzáértésével kapcsolatban. Gondoltam, ez meddő vita, majd visszajövök szezon után! De Sanyi, látva a tétovázásomat, intett a karjával, hogy maradjak még egy kicsit, ha kell, gondolom, tanúnak is, ha ki kell hívni a rendőrséget, vagy a szomszéd házból az ügyvédi kamarát, ki tudja, melyiknek vesszük hasznát most. A vita végül is abban csúcsosodott ki, hogy a fekete vagy a rikító sárga ruha van nagyobb hatással a kapusok teljesítményére, de nem született döntés. Legalább is egyelőre. Gondolom, egy bíró kellett volna. Mégiscsak kell egy ügyvéd! A legnagyobb hasznot az ügyből ellenben Sanyi húzta, aki közben lelkesen mérlegelte a paprikát, a paradicsomot, az uborkát, a krumplit, az almát, s csak annyit kérdezett a két féltől, hogy „A szokásosat, Jenőkém?” „A szokásosat, neked is, Bélám?” Azok meg csak bólogattak, rutinból…
A paradicsom friss volt, az alma szabolcsi, a krumpli orosi, a többi meg nem számít, csak egészség legyen! („Ja, meg foci!”)