2009. október

Mai fiatalok

Mit ad, milyen eszmét, milyen érzéseket, mennyi erőt ad nekünk a forradalom? Ezek jutnak eszembe, miközben sétálok október 23-án, a ködös pesti utcákon, az ünnep hangulatát keresem, s közben egy kiállításba botlom, az utcán egy régi tank, rajta fiatalok, színészek magyar zászlóval élő képet alkotnak, verset szavalnak, forradalmat idéznek. A tank lábánál egy apuka hatéves (kisiskolás) forma kisfiával a szavalókat figyeli, velem együtt hallgatja, felidézzük a forradalom eseményeit, de csak sejthetjük mi is történt akkor.
Miközben az előadást nézzük, a kisfiú kihúzza kezét apja kezéből, és a tank vastag lánctalpai felé rohan, előttük megtorpan, letérdel és megtapogatja, végighúzza kezét a rozsdás, vastag vasláncon, kis kezével épp hogy meg tudja fogni. Érzi az azokban bújó erőt, szinte átszáll belé a múlt, legalábbis úgy képzelem, hogy a múlt ebből a tankból átkúszik a vas pórusain át a kisfiú bőrén és erein át a testébe és az mintegy megérti, hogy érte, értünk, ezért a szabad pillanatért volt minden, ezért vállalták a szenvedést oly sokan. Vállalták, hosszú évtizedeken át.
A kisfiú végigsimítja kezét a tank vas talpán, tudja, érzi, hogy most valami különleges tárggyal találkozott, visszanéz apjára, aki mosolyogva nyújtja ki felé a kezét, s az visszarohan hozzá, megöleli, átöleli, s felkiált „Láttad, apa? Megfogtam egy tankot!” „Láttam!” – simogatja meg a fejét és kéz a kézben indulnak tovább.
Nekünk sose tanították meg, mi is az a forradalom, úgy értem, mi is volt igazából a forradalom. Ismertük a magyar történelmet, talán leginkább az ezernyolcszáz-negyvennyolcas eseményeket, azokat is régi filmeken és Petőfi versein keresztül. Ötvenhattal már más volt a kapcsolatunk, ami a második világháború után történt, arra már kevesebb idő jutott általános és középiskolákban is. S emlékszem még arra is, hogy középiskolás tanáraim se tudták még a kilencvenes évek közepén sem, minek hívják igazából, arról nem is beszélve, hogy se könyvet, se tanulmányt nem találtunk róla akkoriban.
1989-ben általános iskolás voltam, az egyik délelőtt megszakították az órákat, minden osztály lement a tornaterembe. Középre húzták a felsőbb évesek a színes ugrószivacsokat, minden osztály leült egy-egy csokorba és vártunk. „Mi történik most?” – kérdeztük. „Fontos dolog lesz, üljetek csöndben, nemsokára meglátjátok!” – mondta egy tanár bácsi. Ültünk csöndben. Földi tanár úr, behúzott egy nagy állványt a terem közepére, rátettek egy tévét, s bekapcsolták, valami politikai műsor ment rajta. Aztán hallottuk, hogy egy ember, a parlament előtti tömegnek, az egyik erkélyről beszédet mond. 1989. október 23-a volt. Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke, ideiglenes köztársasági elnök kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. Valami változott. Hogy mi, nem nagyon értettük. Értettük, hogy most változott a világ, mert a tanár nénik és bácsik izgatottabbak voltak, késtek az órákról néhány percet, s sokat vitatkoztak a folyosón, Szabó tanár urat, akit addig mindenki Szabó kartársnak hívott, már csak „Jancsizták” a kollégák, nem kellett viselni az úttörőnyakkendőt és lassan eltűntek a csütörtök délutáni rajgyűlések, egy éven belül már nem volt május 1-jén felvonulás, nem volt számháború és közös iskolai főzések, ha ünnepnap volt, otthon maradhattunk, kevesebb közösségi program volt. Gyerekként ezt láttuk. Azt mondák a felnőttek, hogy szabadság van, meg, hogy ötvenhatban, meg azóta is csak ezért a szabadságért harcolt, szenvedett mindenki. Azért, amit, akkor még nem értékeltünk, csak ma értékelek igazán. Tudva azt, hogy a születendő gyermekeink már egy szabad, független Magyarországon élhetnek, ma már, néhány éve az Európai Unió részeként.
Évről évre én is többet értek meg ötvenhatból is, ahogy a mai társadalom, én is jobban átlátom az akkori eseményeket és megköszönöm a szüleim és nagyszüleim és azok nagyszülei küzdelmét, hogy túlélték és átélték a két világháborút, az ötvenhatos forradalmat és az azt követő diktatúrát, hogy a végén én és majd a gyermekeim és azok gyermekei szabadon élhessenek. Köszönöm!
Az a kisfiú, aki édesapjával a díszlettankot figyelte az utcán, még nehezebben érti majd meg, mi is az a szabadság, kérdezem, érti-e majd, hogy miben volt más, amikor orosz katonák állomásoztak, ideiglenesen, ahogy mondták, több évtizedig Magyarországon. Talán nem érti meg, de érezni fogja, mit jelent. A felmérések szerint a mai fiatalok több mint felét nem érdekli a közélet és a politika, azt is kevesen tudják pontosan megfogalmazni, mi is az a hazaszeretet, mit jelent nekik a hazájuk és az anyanyelvük. Ez nem jó hír, de azt is jelzi, hogy szabadságunk biztonságban van, nem fenyegeti semmi, semmilyen külső erő. Több a belső, politikai konfliktus, a közéletet elárasztó bulvárszenny, ami értékzavart okoz a fiatalokban, de akár a felnőttekben is. Át kellene értékelnünk, mi is értékes valójában az életben! Melyek az élet igazi értékei? Hmmm… De ez egy másik történet! Ezt a szálat most ne szőjük tovább! Egy biztos, a jövő generációjának mintáját mi adjuk, felnőttek. Példát mi adunk a gyerekeknek: hazaszeretetből, összetartás-tudatból, hitből. Ez jusson eszünkbe néha, ha gyermekeink hazaszeretetéről beszélünk.