I.

Nem tudtam, hogyan szólítsam. Azt sem, hogy szólítsam-e egyáltalán. S mit is mondhatnék neki. Inkább kérdéseim voltak. Olyan más volt minden. Más, mint ahogyan képzeltem. Összezsugorodott a világegyetem egy kis ponttá, s csak mi voltunk benne, némán, ezernyi gondolattal.

II.

Apának akartam szólítani. Akaratlanul ez jött a számra. Azt mondtam volna, hogy Apám, vigyázz rám, mert olyan esetlen vagyok még. Törékeny. Félek. Hideg van. Te is csak gagyogsz. Mély, elcsukló hangon. A kezed meleg, megölelhetne, vagy csak megfoghatná a kezem, vagy hozzáérhetne az ujjaimhoz, csak, hogy tudjam, itt vagy.

III.

Most már a csillagokkal is beszélgetek éjszakánként. Megemlítem a fénylő pontoknak, hogy már nem vagyok egyedül, de nemcsak a csillagok meg én, hanem mi. Együtt. Ők nekem. Én nekik.

IV.

A szívdobogását hallgattam. Tatamm-tatamm-tatamm. Gyorsan, egyenletesen, erősen. Ahogy összeért a mellkasunk, a két szív (az övé és az enyém) beszélgettek egymással. „Szia, te mióta dobogsz?” – kérdezte az egyik. „Szia, kiért dobogsz?” – válaszolt kérdéssel a másik. „Érted dobogok.” – jött a felelet.

V.

Napok teltek el, amikor már először egymás szemébe néztünk. Elkapta a tekintem. Valóban tudta, hogy én vagyok az és velem néz farkasszemet. Láttam a szembogarát, benne saját tükörképemet, kékes-szürke szemével fürkészett, a szempilláimat figyelte, neki már akkor szebbek voltak, nagyobbak, konstatálta. Igaz. Az orra is piszébb, de a füle pont olyan, mint az enyém, azok az ívek, kanyarok, vonalak, mind megegyeznek.

VI.

Mozgatta a kisujját. Azzal integetett. A mozgás irányába nyúltam. Csak úgy ösztönösen. Épp, hogy ki tudtam nyitni a kezem, még nem megy minden tökéletesen, van olyan, ami önmagától sikerül, mint a mosolygás, alvás és a sírás; van olyan, amit napokig gyakorolni kell, ilyen a karmolás vagy a tárgyak megragadása. Ja, a kisujjnál tartottam… A mozgást követtem először a szememmel, majd a jobb kezemmel az árnyék irányába nyúltam és megvolt. Az enyém volt az a mozgó izé. Ekkor döntöttem el, hogy jobbkezes leszek.

VII.

Már tudok magamtól inni, ülni és mászni, bár ez utóbbit még csak visszafelé. Mindegy is, csak az a lényeg, hogy haladjak valahová. Tudok más érdekes dolgokat is, csak azokat még eltitkolom, jó látni, hogy A. és A. megőrülnek a boldogságtól minden kis produkciómért, tartogatok nekik még egy-két dolgot holnapra is. És egyébként is, ők is produkálhatnák magukat, hogy ne unatkozzam. Meg is mondom nekik!