I.

Élelmesek vagyunk. Néha éhesek. Vagy a kettõ együtt, egy idõben is megvalósulhat. Bizony, a hazai vendéglátásra – sajnos – a legtöbb esetben még mindig a “sok vendéget szolgáljunk ki per óra” szemlélet a jellemzõ, mintsem a minõség és a látogató megtartásának igénye. Bár, hozzáteszem: egyre több jó kávézó és étterem van már hazánkban, én is szívesen járok ilyen helyekre, ha tehetem. Nos, a vendég megtartásának egyik remek szervezett ötlete nemrég igen rossz visszhangot is kapott az internetes fórumokon. Bár a törekvés dicséretes. A torkos csütörtökrõl van szó. Remek az elgondolás. Hozzunk sok vendéget, lakassuk jól, finom ételekkel, fizesse az eredeti ár felét és, ha tetszett neki: visszajön a szürke hétköznapokon is. Én éhes, enni szeretõ, a szépen tálalt ételeket (képletesen is, és amúgy is) megevõ pasi vagyok. Mondhatni, könnyen megetetnek, ha jó a kaja. Idén egyre több étterem szerette volna torkos csütörtökjén megtömni a vendégeket, de sokan inkább a kassza feltöltésére hajaztak. Így az éttermek nagy része csak az ételt adta fél áron, az innivalót nem, mások duplájára emelték, vagy legalábbis jócskán megemelték az árakat, jó ravasz-kereskedõ módszerrel. Voltak olyanok is, akik kisebb adagot adtak… Így látunk vendégül mi, magyarok? Végül, saját magunkat csapjuk be. És az is úgy van, hogy a rossz tovább megmarad, és hamarabb észrevesszük, mint a jót. Ami, az én csütörtökömet illeti: pozitívan csalódtam, bár éhes maradtam.
Külföldön a sör mellé ingyen csipsz jár, a kávéhoz ajándék süteményt, a fánk mellé csokoládészószt adnak, az italok mellé tapaszt (mogyorót, pirított kukoricát, szendvicseket, sonkát, szalámit, cukrokat). Igaz, hogy drágább, de a vendég elégedetten távozik, elegánsan kiszolgálták, nagy adagot kapott és hozzá még valami ajándékot is, valamit ingyen. Hosszú távon megtérülõ befektetések ezek. Hiszen végül is a vendég nem akar sokat, csak annyit, hogy vendégnek nézzék…

II.

Azon gondolkodtam, hogy miért nem szeretünk tanulni. Amúgy a saját hibáinkból se, de az a rosszabb eset. Nem szeretnék általánosítani, de az idõsek (aki fiatal, ne vegye magára) nem szeretik a számítógépet, mert bonyolult, meg sok rajta a gomb, és az egér se valami bizalomgerjesztõ, elsõ látásra. A fiatalok (aki idõsebb, ne vegye magára) meg csak úgy általában, nem, mert elveszi az idõt a buliktól, a tévénézéstõl, mondjuk. A középkorúak meg (aki fiatal, vagy idõsebb, ne vegye magára) nem szeretnek beülni az iskolapadba újra, mert az ciki, és „…mit tanulhatok én még?” – kérdezik, „pedig mindig van mit” – mondom, mint, aki tudhatja, de hát én is úgy hallom, hogy a jó pap holtig, és, hogy life-long-learning (élethosszig tartó tanulás), azaz sose késõ, és „még mennyi szép dolog van a világon!”, és hasonlók. Azért ötlött eszembe, mert egyre több fiatal veszi át úgy, akarom mondani, venné át úgy diplomáját, hogy nincs nyelvvizsgája. Nagyapáink azt mondogatták: „ahány nyelvet beszélsz, fiam, annyi ember vagy!” jut eszembe az õsi intelem, ami már akkor megelõlegezte, hogy haszna van a tanulásnak, elõbb-utóbb beérik a gyümölcs. Most már, amikor szabad a járás Nyugat-Európa-szerte személyi nélkül is, és egyre több külföldi jön wellnessezni és karikás ostort csattogtatni kis hazánkba, bármikor elõfordulhat, hogy szükség lesz a nyelvtudásra. Bár egy régi vicc summázata szerint, elég, ha az ide tévedõ külföldi tanul meg magyarul, minek megtanulni külföldiül? Szóval úgy látom, fiatalon, középkorúan és idõsebb korban is érdemes beülni az iskolapadba. Akkor meg, amikor fõállásban diák valaki nem árt, ha kihasználja (legálisan) a tanárokat és megtanul tõlük ezt-azt; ha teheti, nyelveket is! Jól jöhet az még itthon is!