Abban a pillanatban nem érzett fájdalmat, melegség járta át a testét, és valami égi szeretet, könnyedség, mosolygott, szemébe könny ült, inkább az öröm könnyei, a megnyugvásé, besütött a hajnali napfény az ablakon, a szoba keleti tájolású volt, reggelente látta, ágyából figyelte, ahogy a pirkadat kicsalja a felhők mögül a nap első sugarait, amik először a szomszéd ház kéményét, majd az öreg fenyőfát, utána a távoli téglagyár kéményét cirógatják végig, aztán nevetve huppannak le a háza melléképületének öreg cserepeire, szinte hallatszik, ahogy kattogva melegedni kezdenek az éjszakai hideg után, ahogy a napsugár melegíti őket, aztán a sugarak végigsétálnak a ház falán, aztán a hálószoba ablakához érnek és kopogtatás nélkül betörnek a csipkefüggöny rései között pont az ő ágyára, felmelegítik a paplant, azon túl a testét, aztán az arcát, megérintik öreg kezét és felébresztik…, eszébe jutott egy régi gyereknap, amikor az állatkertbe mentek az anyjával és az apjával, nagyon meleg volt, ragyogó napsütés, az anyja szőke haját fújta a szél, erős sminket viselt, szélforgót vettek és vattacukrot ettek hárman, az apja fekete szürke vászonkabátban volt, zakót vett fel, hozzá kék kockás nyakkendőt, szépen vasalt fehér inggel, az apja magasra emelte, feldobta az égig, aztán a nyakába vette, hosszú ideig úgy sétáltak, hogy még a fák ágait is elérte, megsimogatta a leveleket, édesanyja apja kezét fogta, nagyokat nevettek, megnézték a fókákat, az oroszlánokat, az egyik nagyot morgott, mire az anyja megijedt, erre ő sírni kezdett, mindketten az apja mögé bújtak, aki azt mondta, hogy na szép, inkább engem egyen meg az oroszlán, de aztán nem evett meg senkit az oroszlán, de összebújtak, érezték egymás illatát,

este aztán alig bírt elaludni, az apja mesélt neki, az anyja megsimogatta az arcát…, ez az egy emléke maradt róluk, az apja arcát sosem tudta felidézni, de az anyja arca, nevetése, szőke hosszú haja, ahogy a szél fújja, az a kép minden nap eszébe jutott, de erről senkinek sem mesélt…, aztán eszébe jutott, amikor negyvenhárom évvel ezelőtt a Dunán hajóztak, ezzel lepték meg a kisfiukat, aki ujjongott az örömtől, állandóan a korláthoz szaladt, a vizet figyelte, a hajó oldalát, ahogy a vizet fodrozza, a vízcseppeket a szél a fiú arcába fújta, aki ettől prüszkölt, hangosan nevetett, ahogy a hajó kürtje megszólalt, a kapitánynak ez nagyon tetszett, így kürtölt újra és újra…, otthonról hozott parizeres zsemlét ettek, csatos bambit ittak és készítettek egy fotót is a visegrádi vár tetején, ami azóta is ott volt a családi album elején, a vár tetején, a bástyán kisfia azt mondta, köszönöm, hogy ide hoztatok, még sose voltam ilyen magasan, ez a világ teteje, kiáltotta és lengette a karját, mintha zászló lenne, aztán este nem tudott elaludni, az aznapi emlékek jártak a fejében, bekéredzkedett hozzájuk az ágyba, és együtt aludtak hárman, a kirándulás emlékeit mesélte, a mesében ő volt a hajóskapitány, aztán várkapitány…, csupa hős…, aztán a sok hőstettet ecsetelve egyszercsak elaludt…, eszébe jutott egy pillanat, amikor Jolit megismerte…, a szemében látta saját magát, a lány szeme úgy csillogott, mint a gyémánt, félszegen szerelmet vallott neki, a lány csak mosolygott…, mosolygott…, és ölelte a fiút…, a lány szemébe lett szerelmes, ahogy ölelkeztek hallotta a lány szívének dobbanását, ami olyan volt, mint egy Liszt-darab, hol nyugodt, hol szenvedélyesen erős, hol izgatottan gyors, hol újra ütemesen lassú…, ha egyedült volt a Szerelmi álmok című zongoradarabot dúdolta magában, az egészet el tudta fütyörészni, ha nem látta senki, a kezével úgy tett, mintha játszaná is egy zongorán…, közben a felesége szemeire gondolt és a szíve dobogásának ütemére…, eszébe jutott egy távoli este, amikor felállva tapsolta meg a közönség és még virágokat is dobtak a színpadra…, ennyi jutott eszébe…, a szíve megtelt könnyel…, szeretlek fiam, mondta suttogva, …miközben a fia öklének nyoma az arcára sült, …simogass még…, mondta végül…, egy vércsepp csorgott végig a legkedvesebb szerepe, a Lópici Gáspár fotóján.