I.

Még decemberben, amikor leesett az első hó, természetesen nagy hótorlaszok alakultak ki, megállt néhány órára a forgalom az országban, mert egyes városokban a hókotrók és azok sószóró berendezései is befagytak. Nocsak. S olvasom az interneten az egyik hírt: „…szerda reggelre néhány centiméteres hólepel borította a fővárost és az ország jelentősebb megyéit. Országszerte havazik, de az utak egyelőre mindenütt járhatóak.” Először jó fogyasztó módjára nem is veszem észre, majd elolvasom újra, érzem, hogy valami hibádzik itt: „az ország jelentősebb megyéi” olvasom tehát újra. Miért? – kérdezem – vannak jelentős és kevésbé jelentős megyék is? Nyilván. Vajon Szabolcs-Szatmár-Bereg megye jelentősebb vagy kevésbé jelentős a cikk írója szerint?

II.

Csak szemezgetve még a hírek közül: A napokban felröppent a pletyka: Ördög Nóra (műsorvezető egy kereskedelmi csatornán) és Nánási Pál (fotóművész, gondolom. Most a magyar Playboy leghíresebb fotósa) összeházasodott. „Informátorunk szerint valóban volt esküvő, de nem Nóra volt a menyasszony, hanem Antal Eszter (stylist, azaz sztájliszt, azaz megmodja, hogy mit vegyenek fel a sztárok), az első feleség.” A bulvársajtó többnyire megmosolyogtató álhírgyártási munkáját most nem „méltatnám”, a hír kivételesen igaz, amolyan amerikai filmbe illő szerelmi történet: Nánási Pál másodszor is elvette feleségét, akit Ördög Nóráért hagyott el. Az esküvőre azért volt szükség, hogy gyorsabban elválhassanak. Az első házasságot ugyanis külföldön kötötték, ami most megnehezítette a válási procedúrát. Valószínűleg romantikus esküvőt tartottak egy görög kápolnában, amit Magyarországon nem ismernek el, ha nem honosítják. Vagyis itthon papíron nem számít nősnek Nánási, de amint elhagyja az államhatárt, azonnal házasember lesz. Ahhoz, hogy itthon tudjon elválni, Magyarországon újra feleségül kellett vennie a nejét.
Nem is tudom, kit sajnáljak jobban, a fotóst, volt feleségét, az újat vagy a jogászokat, akik kibogozzák a celebek eme szerelmi történetének kusza szálait.

III.

(lift)

Csak a liftben találkoztak. Ott is csak néha. Kezdetben valahogy úgy volt, hogy csak felfelé menet. Menet közben. Mindketten együtt mentek fel. Egyikőjük hamarabb kiszállt, később csak a másik. Vagy pár hónapig így volt. A fülkében egymás mellett álltak. Összeért a kezük. Összeért a válluk. Összeért a combjuk. Majd néhány alkalommal egymással szemben is utaztak. Volt, hogy valahogy nem akarták egymást látni. Egymásnak háttal álltak meg a liftben. Az egyikőjük a gombot nyomta, a másik meg kiszállt. Később már azt is tudták, a másik mikor akar kiszállni. Egy időben várták is egymást. Pár nappal később egyikőjüket érdekelni kezdte, hogy a másik mikor jön, várta, megtartotta neki az ajtót. Ha nem jött, szomorú volt. Ha jött, akár késve is, lopott mosoly jött az arcára. Néha a liftbe más is beszállt. Hol kettőjük közé állt. Lopta a közös időt. Ellopta az a másik. Volt, hogy az idegen megállt az ajtóban, háttal nekik, s ők közben titkon egymásra pillantottak, vagy az ujjaik is összeértek. Az egyik napon úgy történt, hogy szorosabban kulcsolták egymásba a kezeiket, majd ölelés, csók hosszú perceken át. Várták, hogy megálljon a lift, beszoruljanak. Nem állt meg. Aztán a következő nap már csak lefelé menet találkoztak. Aztán egyikőjük csak a lépcsőt használta. A másik pár nap múlva elköltözött. Azt mondta egy olyan házba, ahol nincs lift, nincs lépcső, nincs semmi.