I.

Hideg téli este volt, köd ült a házak mélybarna cserepeire. Köd ült a fákra, hosszan elnyúlt az utcákon, befészkelte magát az emberek bőre alá is. A lámpák fénye homályos pacákban világított csak, szitáló eső esett, úgy emlékszem.
Ott állt az út közepén az a férfi, át akart szaladni az egyik oldalról a másikra. Középen megállt, talán nem tudta, hogy átért-e már. Biztos sejtette, nem, tudta, hogy nem, de talán nem érdekelte. Állt ott, körül se nézett, ösztönösen érezhette, hogy nem ütheti el egy autó sem. Ki járna most itt az úton, ilyen időben? Nem jött autó. Volt ideje elővenni egy sodort cigit, az erős, gyümölcsös dohány illatát a pár lépésnyire a buszmegállóban álló idős hölgy is érezte, de a sűrű köd miatt nem látta, honnan jön, de érezte, azon gondolkodott a nő, hogy cseresznye, vagy jázmin illatú lehet, de a második szippantásra érezni lehetett még fahéj és meggy fanyarú, de pisztácia illatát is. A pisztácia illatú dohány ritka, nem sokan szívják, de a férje nagyon szerette, keverte a jázmin illatúval, a dolgozószoba, ahol állandóan rágyújtott, átvette a dohány illatát, bevették a falak is, a régi, családi ereklyének számító karosszék is, annak még ma is füstös, jázmin és pisztácia dohány illata van. A dohány illatát átveszik a falak jutott eszébe végül a nőnek. Megcsörrent a telefonja, s aztán arra figyelt.
A dohány illatát átveszi a ruha, a bőr, az egész test. Átjárja a füst a sejteket is, akár ez a köd, mohó és ragaszkodó. A férfi közben elővette a gyufát, meggyújtotta a cigit. Az égő, parázsló dohány fényét a nő is látta buszmegállóban, a férfit nem. Nőtt a köd. A férfi nagyot szívott a cigibe, s elindult a járda felé, cipője kopogott az aszfalton, majd tompa koppanások, ahogy átlépett az út és a járda közötti füves részen, s újra kopogások, ahogy a járdára lépett s haladt a régi házak mellett. A gyümölcsös dohányfüst és a köd összekeveredett, a tiszta émelyítő füst illata és a dohos, vizes föld illata, amit a köd vitt magával, édes elegyet alkotott, ami betöltötte az utcát. Ütemes kopogás hallatszott, a lépések zaja, a távolban egy ajtócsapódás, emitt egy köhögés, amott egy távoli autó hangja, majd kerékpár hangja, zizegő zúgás, ahogy a betonon haladt a bicikli, női cipők kopogása, ütemes, éles és tompább kopogások, talán több cipő kopogása, távoli kiáltások és beszélgetés zaja, fékcsikorgás, lámpák és elektromos vezetékek zúgása, levelek zizegése, fémes koppanások, nadrágszárak suhogása, halk zene valamelyik lakásból, tévé vagy rádió szól, szél susogása, kézfogás halk puffanása, madárszárnyak berregése, távoli éles pittyegések, sms-ek hangja, berregő zúgás, elektromos zárak hangja, autó ajtajának csapódása a ködben, tompa sárga, szürke, fekete és fehér fények keverékében.

II.

Hallottam a rádióban egy dalt. Egy dallamot, amit azóta is dúdolok. Ma ez a dalom. Újságot olvasok, s közben odanézek a tévére, ha valami hasonló dalt játszanak, hátha az az. Nem az. Rákeresek az interneten is. Hogy lehet egy dalra rákeresni? Igazából ez egy dal részlete. Ezzel alszom el. A zuhany alatt ezt dúdolom. Ahogy a buszon ülök, megint eszembe jut, próbálok másra figyelni, próbálom elterelni a gondolataimat, de miért? Azon kapom magam, hogy először a mutató ujjammal, majd a tenyeremmel is játszom a ritmusát. A barátokat is megkérdezem, nem ismerik. Nem ismerős nekik. Lehet, hogy nem is létezik? Én találtam ki, azért szeretem. Most már minden dalban ezt a dallamot keresem. (Mint, ahogy az ideális nőt, a végzetünket keressük minden nőben.) Az ideális dallam, ez a dal a végzet. Megtaláltam. Már nem keresem. Csak azt nem tudom, hol találtam meg legelőször.