Lehet, hogy évezredeket aludtam át?- kapott a fejéhez. Egy parkban ébredt fel, de nem volt számára semmi sem ismerős. Idegen fák, idegen szobrok, idegen épületek körös-körül. A fejét vakarta. Hol vagyok? Csipás szemmel nézett körül, keresett valami biztosat, amiben megfogódzhat, ha képletesen is. Csak forgolódott a park közepén. Tapogatta ruháját. Ez is olyan ismeretlen!- bizonytalanodott el. Fekete bársonynadrág, fehér ing, szürke zakó. – Kinek a ruhái ezek? Hol van a farmerem? – Megtapogatta a nadrágját, végig a zsebeit, de sehol egy igazolvány, sehol az iratai, se pénz, se egy blokk vagy valami cetli, ami megmagyarázhatná, mi történt vele. – Lehet, hogy elraboltak. Lehet, hogy megerőszakoltak. Bár ez túlzás lenne – nyúlt ágyékához.
-Semmi jele! Sehol egy sérülés, csak némi fű és sárfolt a ruhán. – Ahogy aludtam összekoszoltam – gondolta. Felült, majd feltápászkodott, lesöpörte magáról a száraz fűszálakat és a port. Megnyomogatta a combját, hasogatott, úgy elaludta, nyújtózkodott, a csontjai apró roppanásokkal ugrottak vissza a helyükre. – Így azért jobb! – dörzsölte meg a szemét és nézett körül. A hatalmas parkban sehol egy lélek. Se egy madárhang, nem hallani emberek kiáltozását. Az épületek a távolban csak magukban álltak, mint egy színjáték díszletei, túl tökéletesek voltak. Nem fújt a szél, csak a hajnali nap erősödő sugarai mutatták az élet jelét. Az ég halvány kék és mély rózsaszín árnyalatban játszott, s sehol egy felhő. Hunyorítva figyelte az eget, hátha meglát egy madarat. Fülelt, hátha hall valami távoli neszt, ami támpontot adhat. Nézett jobbra, a park egyik távoli fájára fókuszálva, nézett a háta mögé, közben a lábai nem mozdultak, figyelte a közeli és a távoli bokrokat, de sehol semmi. A fák levelei se mozdultak. Lehajolt megérinteni a füvet. A hideg, néhol nedves, a hajnali harmattól zsenge fűszálakba mart kezével, belemarkolt és kitépte. Arcához vette és megszagolta. – Igazi fű! Igazi fűillat! – kiáltott fel. S talán soha nem örült még ennyire annak, hogy tudta, milyen a fű illata, újra érezhette, milyen belemarkolni a fűbe és milyen szétdörzsölni a markában. – Igazi fű! – kiabálta, s mosolyodott el kajánul. Megrettent. S újra kiáltott: Igazi fű! Halló! Hallja valaki? – Semmi válasz. S a kiáltásai egyre halkabban visszhangoztak a téren. – Halló! – kiáltotta, majd újból Halló! Van itt valaki? – S mintha a torkát fojtogatnák, egyre inkább némult a hangja. Kiáltott, s egyre kevesebb hang jött ki a torkán. Úgy érezte, hangosan kiált és ahogy jöttek ki a hangok a száján, úgy haltak el a levegőben sorban. Majd végül már szinte csak suttogott, holott tudta, hogy legbelül, igazából úgy kiabál, úgy ordít, mint még sohasem. Forgott vele a világ, lüktetett a szíve, úgy vert, mint még sohasem, érezte a szíve lüktetését az egész testében, szédült, a torkához kapott, s az arcához, a szájához, szinte már fuldoklott. Némán, köhögve kiabálni próbált, úgy esett össze a tér közepén, térdre rogyott, majd négykézláb kapkodott levegőért, markolta a füvet, a földet, még utolsó erejével nézett körbe maga körül, hátha lát valakit, aki megmentheti. De sehol senki, remegve esett össze, ájulva borult le a földre.
Néhány óra telt el. Nehezen nyitotta ki a szemét, még mindig lüktetett a feje, zsibbadt a karja, sajgott a lába. Körbenézett a parkban. – Lehet, hogy évezredeket aludtam át? – kérdezte.