Békeviselt nemzedékek félelmei – cikk a Koronáriák jegyzetsorozatról…

Dr. Karádi Zsolt és barátai nem nézhették szótlanul, hogy folyamatos katasztrófafilmmé lesz az élet.

„Hajdan, amikor még volt okunk kacagni, fesztiválnaplókat írtunk. Hol Petőfi, Arany és Tompa leveleit teremtettük újra, hol Szindbád, Alvinczi Eduárd, valamint Rezeda Kázmér kalandjait elevenítettük fel. Ma már nem tudunk nevetni. Ezért határoztuk el, hogy a veszélyhelyzet negyvenedik napján elindítjuk a Koronáriák sorozatát, amelyben esetenként egy-egy új szöveget teszünk közzé. A művek egyetlen hosszú sóhajból állnak: a végén majd így alakul ki negyven mondat a karanténról. Az életről. És a halálról.”

Rontásűző varázslat

Valahogy ekképpen kezdődött – idézte fel az irodalmi ihletettségű Facebook-oldal indulásának pillanatait Karádi Zsolt főiskolai tanár, akinek fejéből a Koronáriák ötlete kipattant. Hívhatnánk afféle rontásűző varázslásnak, amiben egyszerre munkál félelem, kíváncsiság és teremteni vágyás. Három irodalmár-tollforgató szövetkezett, hogy műveivel nevén nevezze a „gonoszt”, remélve, az így majdcsak elkárhozik. Ha valakinek kedve és ereje is van hozzá, s belepillant az április 19-re megszülető Koronáriák bejegyzéseibe, a korunk Szküllája és Kharübdisze között hányódó, kiszolgáltatott emberi lélek legmélyebb rétegeiig juthat el.

– Amikor kitört a járvány, és a veszély hozzánk is begyűrűzött, néhány hétig magam is követni próbáltam az erről szóló, egyre vészjóslóbb híreket. Óhatatlanul beszippantott a dolog. Látva, hogy néhányan egykori járványokat megidéző klasszikusok – Boccaccio, Daniel Defoe, Mary Shelley, Edgar Allan Poe, Jack London, Albert Camus, José Saramago, Gabriel García Marquez munkái – után nyúlnak, úgy gondoltam, mi is követhetnénk a példájukat. Megírhatnánk a saját érzelmi poklainkat.

Béres Tamás író és Gerliczki András irodalomtörténész barátomat azzal kerestem meg, hogy vetítsük ki magunkból az egyre inkább elhatalmasodó szorongást. Tetszett nekik az ötlet. Napokig vívódtunk, mi legyen a címe, végül a Koronáriák tűnt a legmegfelelőbbnek

– sorolta a Nyíregyházi Egyetem tanára.

Az olasz quaranta giorni (negyven nap) kifejezés, továbbá a 40-es számban fellelhető misztérium mindjárt az elején megihlette mindhármukat, illetve egyelőre Karádi Zsoltot és Béres Tamást. Az előbbi a Quaratacinque, A mindenütt jelenvaló, illetve a De a tiéd nyitva, Atyám című „sóhajtást” jegyzi, Béres Tamás pedig A negyvenről és a Kórtörténet című írásával indított.

– Gerliczki András talán a gondolatait érleli, de az is lehet, hogy még nálam is mélyebb depresszióba zuhant. Mindenesetre dr. Hamar Péter igyekezett egy rövid bejegyzéssel pótolni a hiányt – tette hozzá a tanár úr, miközben a szövegek méltatására tértünk.

– Kicsit sötétre hangoltak… – jegyeztük meg bátortalanul. – Mért, milyenek legyenek? Nehéz a mostani helyzetet másnak látni, és ebben mindannyian egyetértünk. Persze, ahogy Arthur Rimbaud francia költő mondja, az „én – az mindig valaki más”. Nyilván másképp nyilatkozik meg az ember írói énje, és másképp a hétköznapi. De meg kell vallanom, az én mindennapi énem sincs túl jó állapotban.

Távozik egy egész nemzedék
– Az első napokban mondtam is barátaimnak: most vajon nem az történik-e, hogy vége van annak a kultúrának, annak a világnak, amelyet ismertünk? Minden nemzedék megélte a maga katasztrófáit. A mi „békeviselt nemzedékünk” már azt hitte, megúszta. Amikor a hivatalos kommunikáció során halljuk, hogy meghalt tíz magyar – persze öten meg­­gyógyultak –, majd olvasom, hogy a világban már ennyi meg annyi százezer halott van, s Olaszországban tovább emelkedett a számuk: akkor csináljunk mi is karantén­show-t? Kollégáim között kézről kézre jár egy olasz tüdőgyógyász által írott szöveg. A doktor megindítóan számol be arról, hogyan távozik egy egész nemzedék.

– Azok, akik hajdan, a háború után felépítették Itáliát, jólétet teremtettek, most lepedőbe csavarva százával mennek el. „Mennek a nagyszüleink, országunk történelmi emlékezete, az emberiség kulturális öröksége…” – mondja az orvos. És ezt még csak nem is Dante írta – kezdtünk lélekben „betérni” ama sötétlő erdőbe…

– Talán az is a menekülés egy fajtája, hogy mi most mindezt megpróbáljuk kiírni magunkból. Vagy még inkább: terápia. Az ember, amíg ír, eltölt két-három órát: azalatt is talán százak halnak meg. Félő viszont, hogy a veszély még tovább fog tartani, mint ameddig ez a negyven bővített mondat napvilágot lát. És akkor még nem beszéltünk a járvány nyomában járó gazdasági világválságról, amely bennünket is fenyeget. Ám dédelgetünk valami pozitív forgatókönyvet is. Ha majdan vége lesz egyszer ennek a rémálomnak, akkor a most keletkezett írásokból akár születhet egy – manapság divatos – blogkönyv is. Reménykedjünk.

MJ

Forrás:
Kelet-Magyarország, 2020. május 13.. szerda, 4. oldal
https://szon.hu/…/hel…/bekeviselt-nemzedek-felelmei-3901338/