2020. június havi bejegyzések

(6) mindig ugyanúgy

Gyula bácsi felhúzta a redőnyt a hatodik emeleti lakásában, onnan belátta az egész belvárost, tompa morajlással éledt a forgalom hajnalban, elcsoszogott a konyháig, bekapcsolta a rádiót, sajtos pirítóst reggelizett langyos tejjel, hétvégente főtt tojást is főzött, olyankor egyszerre hármat is, egyet reggelire evett, egyet vacsorára, egy maradt vasárnapra; most csak a pirítóst kívánta, sonka nélkül; amikor megette eszébe jutott, hogy paradicsomot is akart enni, de elfejeltette, tanácstalan volt, de aztán a hűtőhöz ment és mégis kivette a paradicsomot, megmosta, felszeletelte, sót, borsot szórt rá, visszaült a kis asztalhoz, megette, egymás után rágta el a szeleteket, kell a vitamin is ebben a korban, gondolta, ahogy evés közben a park fáit figyelte, tavasszal már szép zöld a hatalmas park a panelházakkal körülvett udvarból nézve, de még átlátni az ágak között, látni, ahogy Szabó néni átcsoszog a parkon, a piacra megy, korábban mint szokott, a nyitásra odaér; látni, ahogy Ferkó a szomszéd lépcsőházból leviszi a szemetet, most ért haza a gyár esti műszakjából, egész nap aludni fog; látni, ahogy Sebestyén hadnagy leviszi a kutyát sétálni, körbenéz, hátha ismerőst lát, körbenéz újra, fel a panelházak ablakaira, hátha valaki figyeli, hátha valakinek elkapja a tekintetét és int, valaki látja akkor, hogy még él, jól van, minden rendben, korán kelt és levitte a kutyát levegőzni, ahogy kel a nap, aztán ebéd után, aztán meg este is;

látni a konyhaablakból, hogy galambok szállnak a szemközti panel tetejére,

az egyik kiálló antennára, ahol dolgukat végezve bepiszkítják Fekete néni erkélyét, az pedig hiába hessegeti őket, újra visszajönnek, pedig már színes szalagokat is kötött az erkély korlátjára a karácsonyi girlandokból, hogy megijessze a madarakat, semmit sem ér; látni, ahogy Szemerei Luca tereget a 7-es lépcsőház kis franciaerekélyén, belátni a nappaliba, minden fal zöldre van festve, lelkes környezetvédő, nem vesz eldobható pelenkát, így fél éves kisfiára minden reggel pelenkát mos, ma már nem mos senki pelenkát, legalábbis alig hallani ilyet, gondolja Gyula bácsi, de tulajdonképpen mindegy is, mindenki azt csinál, amit akar; látni, ahogy Szabó Petike, aki itt nőtt fel a panelek között, aki most már harminc vagy harmincöt éves, a franc tudja, gondolja Gyula bácsi, Petike, most indul a rendőrségre, ahol hadnagy lett, vagy őrmester, jóvágású fiú, de a lányokkal nem volt szerencséje, egyik sem viselte jól a rendőrmunkáját, összevissza időbeosztás, sok ügyelet, egyszer meg is lőtte egy tolvaj a kis csatorna mellett egy légpuskával, jutalmat, hősi oklevelet és egy kézfogást is kapott a főkapitánytól, Petike mindenkinek segít, ha rendőrségre tartozik az ügy…, Gyula bácsinak is messziről köszön, Gyula bácsi akkor szalutál, Petike legyint, aztán együtt nevetnek az egészen, de hamar felnőttél Petike, mondja Gyula bácsi, Péter, Gyula bácsi, Péter, mondja, Petike, de te nekem mindig Petike maradsz, fiam, ’tök’ mindegy ki mit gondol…; Gyula bácsi elmosogat, felhangosítja a rádiót, hat órakor híreket mondanak, állva, csendben hallgatja végig, csökkent a koronavírussal fertőzöttek száma, a megyében még van húsz eset, hatan haltak meg tegnap…, felszisszen, mind idős, beteg ember…, felszisszen, visszahalkítja a rádiót, az ablakhoz megy, kinyitja, bejön a város zaja, a szél zúgása, az emberek hangja, betölti a kis konyhát a hang, Gyula bácsi beleszippant, elhúzza a függönyt,

látni az ablakból, ahogy postás Pityu kitolja a biciklijét a tárolóból,

tiszta zöldben, mint egy manó, megigazítja a sapkáját, felül a biciklire, munkába indul, felnéz az égre, esni fog, a D lépcsőház hatodik emeletén, a kis konyhaablakban meglátja Gyula bácsit, összeakad a tekintetük, Pityu int, Gyula bácsi felemeli a kezét, hozz valami levelet ma, Pityu, gondolja magában, úgy gondolja, mintha kiáltaná Pityunak, az meg vissza, hogy vinnék én, ha jönne…, ezen nevetnének, de nem így történik végül; Gyula bácsi visszahúzza a függönyt, felöltözik, úgy dönt lemegy a kis garázsboltba Ilikéhez, hogy egy kiflit és egy tejfölt vegyen, azt enne vacsorára, most kell megvenni, amíg el nem kapkodják, Ilike majd kihozza neki a kiflit meg a tejfölt bolt elé, mert most be nem mehet a vészhelyzet szabályai miatt, lecsoszog a lépcsőn, két emeletenként megáll, kilép az udvarra, feltámad a szél, erőszagú levegő csapja meg, felhők jönnek, eső lesz, sietni kell, mégis lassan, óvatosan, lépked át a parkon, vigyázni kell, az egyik lába könnyen kifordul, hetvenkilenc éve viszi, ahová kell, Gyula bácsi csoszog, a park közepén megáll, felnéz, biztos sokan látják most, figyelik fentről, hogy még él, jól van, minden rendben, korán kelt és boltba megy, ahogy mindig… körbenéz, hátha valakinek elkapja a tekintetét, egy fejbiccentés még belefér, mielőtt tovább indulna…

SZON.HU: Versek, novellák, regények nélkül üresek vagyunk…

SZON.HU: Béres Tamás videóüzenetet küldött az idei rendhagyó könyvhétre.

„Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell, / hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember: / mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember – / így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember” – Babits Mihály majd’ száz évvel ezelőtt írt, ma is aktuális soraival nyitja az idei rendhagyó ünnepi könyvhétre szánt köszöntőjét Béres Tamás.

A nyíregyházi író a megyei könyvtár felkérésére készített videóüzenetben úgy fogalmaz: könyvek, irodalom nélkül üresek vagyunk, versek, novellák, regények nélkül még üresebbek.

– Olvasni élmény – erre mindig rádöbbenünk, ha egy könyvet a kezünkbe veszünk, ha verset, prózát hallunk, bennük magunkat keressük, a mi történetünket. S ahogy csoda a történet, a mese, úgy csoda a gyermek maga is, s ha a gyermeki csoda találkozik a mese csodájával, az leírhatatlan.

– Amikor a kisfiamat olvasni látom, aztán lelkesen hozza oda a könyvet, hogy elmesélje, milyen vicceset, érdekeset talált, az egy különleges, ihletett pillanat.

Ezen a szokatlan, digitális ünnepi könyvhéten azt kívánom, hogy a gyermekek, a fiatal olvasók találják meg a csodát a könyvekben, és higgyenek a mesékben egész életükben.

Vers a felnőtté válásról

Pályatársaihoz hasonlóan Béres Tamás is saját művel zárta videóüzenetét. A Vágyfürkész című verse a gyermeki vágyakról, a felnőtté válásról szól.

A szerző nem először szólítja meg az ifjú olvasókat, tavaly októberben megjelent, Igric nagyi című tanulságos és sok humorral megírt meséje a generációk közötti kötelékek fontosságára hívja fel a figyelmet, feltárja a helyi közösségekben, valamint családi hagyományokban és értékekben rejlő erőt.

NYÍREGYHÁZA KM / forrás: www.szon.hu

(5) Gyermekek, pillanatok

Abban a pillanatban nem érzett fájdalmat, melegség járta át a testét, és valami égi szeretet, könnyedség, mosolygott, szemébe könny ült, inkább az öröm könnyei, a megnyugvásé, besütött a hajnali napfény az ablakon, a szoba keleti tájolású volt, reggelente látta, ágyából figyelte, ahogy a pirkadat kicsalja a felhők mögül a nap első sugarait, amik először a szomszéd ház kéményét, majd az öreg fenyőfát, utána a távoli téglagyár kéményét cirógatják végig, aztán nevetve huppannak le a háza melléképületének öreg cserepeire, szinte hallatszik, ahogy kattogva melegedni kezdenek az éjszakai hideg után, ahogy a napsugár melegíti őket, aztán a sugarak végigsétálnak a ház falán, aztán a hálószoba ablakához érnek és kopogtatás nélkül betörnek a csipkefüggöny rései között pont az ő ágyára, felmelegítik a paplant, azon túl a testét, aztán az arcát, megérintik öreg kezét és felébresztik…, eszébe jutott egy régi gyereknap, amikor az állatkertbe mentek az anyjával és az apjával, nagyon meleg volt, ragyogó napsütés, az anyja szőke haját fújta a szél, erős sminket viselt, szélforgót vettek és vattacukrot ettek hárman, az apja fekete szürke vászonkabátban volt, zakót vett fel, hozzá kék kockás nyakkendőt, szépen vasalt fehér inggel, az apja magasra emelte, feldobta az égig, aztán a nyakába vette, hosszú ideig úgy sétáltak, hogy még a fák ágait is elérte, megsimogatta a leveleket, édesanyja apja kezét fogta, nagyokat nevettek, megnézték a fókákat, az oroszlánokat, az egyik nagyot morgott, mire az anyja megijedt, erre ő sírni kezdett, mindketten az apja mögé bújtak, aki azt mondta, hogy na szép, inkább engem egyen meg az oroszlán, de aztán nem evett meg senkit az oroszlán, de összebújtak, érezték egymás illatát,

érezték egymás szívverését, hosszan ölelték egymást,

este aztán alig bírt elaludni, az apja mesélt neki, az anyja megsimogatta az arcát…, ez az egy emléke maradt róluk, az apja arcát sosem tudta felidézni, de az anyja arca, nevetése, szőke hosszú haja, ahogy a szél fújja, az a kép minden nap eszébe jutott, de erről senkinek sem mesélt…, aztán eszébe jutott, amikor negyvenhárom évvel ezelőtt a Dunán hajóztak, ezzel lepték meg a kisfiukat, aki ujjongott az örömtől, állandóan a korláthoz szaladt, a vizet figyelte, a hajó oldalát, ahogy a vizet fodrozza, a vízcseppeket a szél a fiú arcába fújta, aki ettől prüszkölt, hangosan nevetett, ahogy a hajó kürtje megszólalt, a kapitánynak ez nagyon tetszett, így kürtölt újra és újra…, otthonról hozott parizeres zsemlét ettek, csatos bambit ittak és készítettek egy fotót is a visegrádi vár tetején, ami azóta is ott volt a családi album elején, a vár tetején, a bástyán kisfia azt mondta, köszönöm, hogy ide hoztatok, még sose voltam ilyen magasan, ez a világ teteje, kiáltotta és lengette a karját, mintha zászló lenne, aztán este nem tudott elaludni, az aznapi emlékek jártak a fejében, bekéredzkedett hozzájuk az ágyba, és együtt aludtak hárman, a kirándulás emlékeit mesélte, a mesében ő volt a hajóskapitány, aztán várkapitány…, csupa hős…, aztán a sok hőstettet ecsetelve egyszercsak elaludt…, eszébe jutott egy pillanat, amikor Jolit megismerte…, a szemében látta saját magát, a lány szeme úgy csillogott, mint a gyémánt, félszegen szerelmet vallott neki, a lány csak mosolygott…, mosolygott…, és ölelte a fiút…, a lány szemébe lett szerelmes, ahogy ölelkeztek hallotta a lány szívének dobbanását, ami olyan volt, mint egy Liszt-darab, hol nyugodt, hol szenvedélyesen erős, hol izgatottan gyors, hol újra ütemesen lassú…, ha egyedült volt a Szerelmi álmok című zongoradarabot dúdolta magában, az egészet el tudta fütyörészni, ha nem látta senki, a kezével úgy tett, mintha játszaná is egy zongorán…, közben a felesége szemeire gondolt és a szíve dobogásának ütemére…, eszébe jutott egy távoli este, amikor felállva tapsolta meg a közönség és még virágokat is dobtak a színpadra…, ennyi jutott eszébe…, a szíve megtelt könnyel…, szeretlek fiam, mondta suttogva, …miközben a fia öklének nyoma az arcára sült, …simogass még…, mondta végül…, egy vércsepp csorgott végig a legkedvesebb szerepe, a Lópici Gáspár fotóján.