Béres Tamás összes bejegyzése

(6) mindig ugyanúgy

Gyula bácsi felhúzta a redőnyt a hatodik emeleti lakásában, onnan belátta az egész belvárost, tompa morajlással éledt a forgalom hajnalban, elcsoszogott a konyháig, bekapcsolta a rádiót, sajtos pirítóst reggelizett langyos tejjel, hétvégente főtt tojást is főzött, olyankor egyszerre hármat is, egyet reggelire evett, egyet vacsorára, egy maradt vasárnapra; most csak a pirítóst kívánta, sonka nélkül; amikor megette eszébe jutott, hogy paradicsomot is akart enni, de elfejeltette, tanácstalan volt, de aztán a hűtőhöz ment és mégis kivette a paradicsomot, megmosta, felszeletelte, sót, borsot szórt rá, visszaült a kis asztalhoz, megette, egymás után rágta el a szeleteket, kell a vitamin is ebben a korban, gondolta, ahogy evés közben a park fáit figyelte, tavasszal már szép zöld a hatalmas park a panelházakkal körülvett udvarból nézve, de még átlátni az ágak között, látni, ahogy Szabó néni átcsoszog a parkon, a piacra megy, korábban mint szokott, a nyitásra odaér; látni, ahogy Ferkó a szomszéd lépcsőházból leviszi a szemetet, most ért haza a gyár esti műszakjából, egész nap aludni fog; látni, ahogy Sebestyén hadnagy leviszi a kutyát sétálni, körbenéz, hátha ismerőst lát, körbenéz újra, fel a panelházak ablakaira, hátha valaki figyeli, hátha valakinek elkapja a tekintetét és int, valaki látja akkor, hogy még él, jól van, minden rendben, korán kelt és levitte a kutyát levegőzni, ahogy kel a nap, aztán ebéd után, aztán meg este is;

látni a konyhaablakból, hogy galambok szállnak a szemközti panel tetejére,

az egyik kiálló antennára, ahol dolgukat végezve bepiszkítják Fekete néni erkélyét, az pedig hiába hessegeti őket, újra visszajönnek, pedig már színes szalagokat is kötött az erkély korlátjára a karácsonyi girlandokból, hogy megijessze a madarakat, semmit sem ér; látni, ahogy Szemerei Luca tereget a 7-es lépcsőház kis franciaerekélyén, belátni a nappaliba, minden fal zöldre van festve, lelkes környezetvédő, nem vesz eldobható pelenkát, így fél éves kisfiára minden reggel pelenkát mos, ma már nem mos senki pelenkát, legalábbis alig hallani ilyet, gondolja Gyula bácsi, de tulajdonképpen mindegy is, mindenki azt csinál, amit akar; látni, ahogy Szabó Petike, aki itt nőtt fel a panelek között, aki most már harminc vagy harmincöt éves, a franc tudja, gondolja Gyula bácsi, Petike, most indul a rendőrségre, ahol hadnagy lett, vagy őrmester, jóvágású fiú, de a lányokkal nem volt szerencséje, egyik sem viselte jól a rendőrmunkáját, összevissza időbeosztás, sok ügyelet, egyszer meg is lőtte egy tolvaj a kis csatorna mellett egy légpuskával, jutalmat, hősi oklevelet és egy kézfogást is kapott a főkapitánytól, Petike mindenkinek segít, ha rendőrségre tartozik az ügy…, Gyula bácsinak is messziről köszön, Gyula bácsi akkor szalutál, Petike legyint, aztán együtt nevetnek az egészen, de hamar felnőttél Petike, mondja Gyula bácsi, Péter, Gyula bácsi, Péter, mondja, Petike, de te nekem mindig Petike maradsz, fiam, ’tök’ mindegy ki mit gondol…; Gyula bácsi elmosogat, felhangosítja a rádiót, hat órakor híreket mondanak, állva, csendben hallgatja végig, csökkent a koronavírussal fertőzöttek száma, a megyében még van húsz eset, hatan haltak meg tegnap…, felszisszen, mind idős, beteg ember…, felszisszen, visszahalkítja a rádiót, az ablakhoz megy, kinyitja, bejön a város zaja, a szél zúgása, az emberek hangja, betölti a kis konyhát a hang, Gyula bácsi beleszippant, elhúzza a függönyt,

látni az ablakból, ahogy postás Pityu kitolja a biciklijét a tárolóból,

tiszta zöldben, mint egy manó, megigazítja a sapkáját, felül a biciklire, munkába indul, felnéz az égre, esni fog, a D lépcsőház hatodik emeletén, a kis konyhaablakban meglátja Gyula bácsit, összeakad a tekintetük, Pityu int, Gyula bácsi felemeli a kezét, hozz valami levelet ma, Pityu, gondolja magában, úgy gondolja, mintha kiáltaná Pityunak, az meg vissza, hogy vinnék én, ha jönne…, ezen nevetnének, de nem így történik végül; Gyula bácsi visszahúzza a függönyt, felöltözik, úgy dönt lemegy a kis garázsboltba Ilikéhez, hogy egy kiflit és egy tejfölt vegyen, azt enne vacsorára, most kell megvenni, amíg el nem kapkodják, Ilike majd kihozza neki a kiflit meg a tejfölt bolt elé, mert most be nem mehet a vészhelyzet szabályai miatt, lecsoszog a lépcsőn, két emeletenként megáll, kilép az udvarra, feltámad a szél, erőszagú levegő csapja meg, felhők jönnek, eső lesz, sietni kell, mégis lassan, óvatosan, lépked át a parkon, vigyázni kell, az egyik lába könnyen kifordul, hetvenkilenc éve viszi, ahová kell, Gyula bácsi csoszog, a park közepén megáll, felnéz, biztos sokan látják most, figyelik fentről, hogy még él, jól van, minden rendben, korán kelt és boltba megy, ahogy mindig… körbenéz, hátha valakinek elkapja a tekintetét, egy fejbiccentés még belefér, mielőtt tovább indulna…

SZON.HU: Versek, novellák, regények nélkül üresek vagyunk…

SZON.HU: Béres Tamás videóüzenetet küldött az idei rendhagyó könyvhétre.

„Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell, / hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember: / mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember – / így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember” – Babits Mihály majd’ száz évvel ezelőtt írt, ma is aktuális soraival nyitja az idei rendhagyó ünnepi könyvhétre szánt köszöntőjét Béres Tamás.

A nyíregyházi író a megyei könyvtár felkérésére készített videóüzenetben úgy fogalmaz: könyvek, irodalom nélkül üresek vagyunk, versek, novellák, regények nélkül még üresebbek.

– Olvasni élmény – erre mindig rádöbbenünk, ha egy könyvet a kezünkbe veszünk, ha verset, prózát hallunk, bennük magunkat keressük, a mi történetünket. S ahogy csoda a történet, a mese, úgy csoda a gyermek maga is, s ha a gyermeki csoda találkozik a mese csodájával, az leírhatatlan.

– Amikor a kisfiamat olvasni látom, aztán lelkesen hozza oda a könyvet, hogy elmesélje, milyen vicceset, érdekeset talált, az egy különleges, ihletett pillanat.

Ezen a szokatlan, digitális ünnepi könyvhéten azt kívánom, hogy a gyermekek, a fiatal olvasók találják meg a csodát a könyvekben, és higgyenek a mesékben egész életükben.

Vers a felnőtté válásról

Pályatársaihoz hasonlóan Béres Tamás is saját művel zárta videóüzenetét. A Vágyfürkész című verse a gyermeki vágyakról, a felnőtté válásról szól.

A szerző nem először szólítja meg az ifjú olvasókat, tavaly októberben megjelent, Igric nagyi című tanulságos és sok humorral megírt meséje a generációk közötti kötelékek fontosságára hívja fel a figyelmet, feltárja a helyi közösségekben, valamint családi hagyományokban és értékekben rejlő erőt.

NYÍREGYHÁZA KM / forrás: www.szon.hu

(5) Gyermekek, pillanatok

Abban a pillanatban nem érzett fájdalmat, melegség járta át a testét, és valami égi szeretet, könnyedség, mosolygott, szemébe könny ült, inkább az öröm könnyei, a megnyugvásé, besütött a hajnali napfény az ablakon, a szoba keleti tájolású volt, reggelente látta, ágyából figyelte, ahogy a pirkadat kicsalja a felhők mögül a nap első sugarait, amik először a szomszéd ház kéményét, majd az öreg fenyőfát, utána a távoli téglagyár kéményét cirógatják végig, aztán nevetve huppannak le a háza melléképületének öreg cserepeire, szinte hallatszik, ahogy kattogva melegedni kezdenek az éjszakai hideg után, ahogy a napsugár melegíti őket, aztán a sugarak végigsétálnak a ház falán, aztán a hálószoba ablakához érnek és kopogtatás nélkül betörnek a csipkefüggöny rései között pont az ő ágyára, felmelegítik a paplant, azon túl a testét, aztán az arcát, megérintik öreg kezét és felébresztik…, eszébe jutott egy régi gyereknap, amikor az állatkertbe mentek az anyjával és az apjával, nagyon meleg volt, ragyogó napsütés, az anyja szőke haját fújta a szél, erős sminket viselt, szélforgót vettek és vattacukrot ettek hárman, az apja fekete szürke vászonkabátban volt, zakót vett fel, hozzá kék kockás nyakkendőt, szépen vasalt fehér inggel, az apja magasra emelte, feldobta az égig, aztán a nyakába vette, hosszú ideig úgy sétáltak, hogy még a fák ágait is elérte, megsimogatta a leveleket, édesanyja apja kezét fogta, nagyokat nevettek, megnézték a fókákat, az oroszlánokat, az egyik nagyot morgott, mire az anyja megijedt, erre ő sírni kezdett, mindketten az apja mögé bújtak, aki azt mondta, hogy na szép, inkább engem egyen meg az oroszlán, de aztán nem evett meg senkit az oroszlán, de összebújtak, érezték egymás illatát,

érezték egymás szívverését, hosszan ölelték egymást,

este aztán alig bírt elaludni, az apja mesélt neki, az anyja megsimogatta az arcát…, ez az egy emléke maradt róluk, az apja arcát sosem tudta felidézni, de az anyja arca, nevetése, szőke hosszú haja, ahogy a szél fújja, az a kép minden nap eszébe jutott, de erről senkinek sem mesélt…, aztán eszébe jutott, amikor negyvenhárom évvel ezelőtt a Dunán hajóztak, ezzel lepték meg a kisfiukat, aki ujjongott az örömtől, állandóan a korláthoz szaladt, a vizet figyelte, a hajó oldalát, ahogy a vizet fodrozza, a vízcseppeket a szél a fiú arcába fújta, aki ettől prüszkölt, hangosan nevetett, ahogy a hajó kürtje megszólalt, a kapitánynak ez nagyon tetszett, így kürtölt újra és újra…, otthonról hozott parizeres zsemlét ettek, csatos bambit ittak és készítettek egy fotót is a visegrádi vár tetején, ami azóta is ott volt a családi album elején, a vár tetején, a bástyán kisfia azt mondta, köszönöm, hogy ide hoztatok, még sose voltam ilyen magasan, ez a világ teteje, kiáltotta és lengette a karját, mintha zászló lenne, aztán este nem tudott elaludni, az aznapi emlékek jártak a fejében, bekéredzkedett hozzájuk az ágyba, és együtt aludtak hárman, a kirándulás emlékeit mesélte, a mesében ő volt a hajóskapitány, aztán várkapitány…, csupa hős…, aztán a sok hőstettet ecsetelve egyszercsak elaludt…, eszébe jutott egy pillanat, amikor Jolit megismerte…, a szemében látta saját magát, a lány szeme úgy csillogott, mint a gyémánt, félszegen szerelmet vallott neki, a lány csak mosolygott…, mosolygott…, és ölelte a fiút…, a lány szemébe lett szerelmes, ahogy ölelkeztek hallotta a lány szívének dobbanását, ami olyan volt, mint egy Liszt-darab, hol nyugodt, hol szenvedélyesen erős, hol izgatottan gyors, hol újra ütemesen lassú…, ha egyedült volt a Szerelmi álmok című zongoradarabot dúdolta magában, az egészet el tudta fütyörészni, ha nem látta senki, a kezével úgy tett, mintha játszaná is egy zongorán…, közben a felesége szemeire gondolt és a szíve dobogásának ütemére…, eszébe jutott egy távoli este, amikor felállva tapsolta meg a közönség és még virágokat is dobtak a színpadra…, ennyi jutott eszébe…, a szíve megtelt könnyel…, szeretlek fiam, mondta suttogva, …miközben a fia öklének nyoma az arcára sült, …simogass még…, mondta végül…, egy vércsepp csorgott végig a legkedvesebb szerepe, a Lópici Gáspár fotóján.

HAZATÉRÉS (novella)

Magyar Napló: Béres Tamás novellájával ajánljuk lapunk ingyenesen letölthető márciusi számát

Kiadónk ingyenesen letölthetővé tette a Magyar Napló lapszámait a koronavírus okozta helyzetre tekintettel. Ez alkalommal a 2020 márciusi számunkat ajánljuk, amely ingyenesen letölthető IDE kattintva. Jó olvasást kívánunk!

www.magyarnaplo.hu

 

BÉRES TAMÁS

HAZATÉRÉS

Nagyapám már a negyedik csirkelábnál tartott, szopogatta, cuppogott az asztalnál. Jóízűen evett, de volt benne valami megbabonázó, ahogy figyeltem, szinte nem tudtam levenni róla a tekintetem. Néztem, ahogy akkurátusan lerág, leszopogat minden csontról minden húst, bőrt, ízületet.

A hetvenes évek közepéig sebész volt a klinika traumatológiáján. Aztán az egyik reggel, a hatodik egybefolyó ügyelet után a hetediket már nem vállalata be. A főorvos győzködte, majd a nép iránti lojalitását firtatta, mire nagyapám egy akkorát lekevert neki, amolyan nyomatékosítási célzattal, hogy az bevágódott a hordágyak közé. A nővérek földbe gyökerezett lábbal figyelték az eseményeket, majd hirtelen máshol lett dolguk. A főorvos megértette nagyapám indokait, többé nem akarta, hogy ügyeletet vállaljon, se egybefüggőt, se éjszakait. A párttitkár úr javaslatára nagyapám előbb villamosvezető, majd portás lett a nagyerdei remízben. Aztán háziorvosi praxist bíztak rá Pallagon, de egy rátermettebb fiatal doktornő egy hónap után onnan is kifúrta. Nyugdíjba ment. Pálfy nagybátyám szerint éppen jókor, mielőtt megműtött volna valakit az utcán.

Nagyapám nem lett szomorúbb, mint előtte. Nem roskadt magába. Nagyanyám sírt esténként, ha nem hallotta senki. De mi hallottuk a szomszéd lakásban is, és bizonyára nagyapám is hallotta, még ha horkolt is közben.

Aztán két év múlva a városi párttitkár úrnak majdnem levágta a jobb kezét a szecskavágó gép egy falunapon, valahol Mikepércs mellett. Két mentőt is küldtek érte, hogy időben behozhassák a klinikára. Pedig Pálfy nagybátyám szerint mondta neki a szecskavágó gép kezelője, hogy ne nyúlkáljon, majd ő elmondja, hogyan működik, nem kell azt a gépet fogdosni, de a párttitkár úr csak fogdosta, odanyúlkált, hogy ez mi, meg az mi, aztán elkapta a zakója ujját a szíj, és majdnem berántotta a fogaskerék alá, az emberek, vagy hatan, úgy rántották ki onnan, de a zakóját mind szétszaggatta a gép, és ráharapott a jobb kezére is, megharapdálta a fogaskerék, csak úgy dőlt a vér mindenhonnan.

Volt nagy sikoltozás, meg jajgatás. A párttitkár úr el is ájult. De nem látta senki. Csak Pálfy nagybátyám.

A klinikán aztán sikerült elállítani a vérzést, de úgy tűnt, le kell vágni a jobb csuklóját, talán az egész karját. Ezt pedig nem engedheti meg magának egy ilyen város, mint Debrecen. Mi lenne a néppel, meg a helyi tanáccsal, ha a titkár úr jobb keze odalenne? Az orvosok tanácstalanul álltak az eset előtt, illetve nem merték műtőbe vinni a titkár urat. Aztán behívták nagyapámat, aki éppen az ebéd utáni sziesztáját töltötte a gangon. Nagyapám bement, fújtatva ingujjra vetkőzött, bemosakodott, és bazdmegek közepette, amit a párttitkár úr nem hallott, mert elaltatták, nyolc óra alatt megmentette, megműtötte a titkár úr jobb kezét, még heg is alig maradt rajta.

Aztán nagyapám hazament nagyanyámhoz, leült a tévé elé, és megnézte a Ki mit tud aznap esti adását. Nagyanyám kérdezgette, hogy na, mi volt, fiam? De nagyapám csak annyit mondott, hogy most már biztos, hogy kétbalkezes lesz a titkár úr.

Aztán nagyapámat hét nap múlva behívták a pártszékházba, ahol ott volt a főorvos úr, meg a titkár úr helyettese is. Bocsánatot kértek nagyapától, és újra munkát ajánlottak neki a klinikán. Nagyapám kis hezitálás után, és nagyanyám nyugalma miatt elfogadta. De meg kellett ígérnie, hogy a főorvos urat nem üti meg többet. Nagyapám bólintott, de szóban nem ígért meg semmit. Főorvos úr kérte a személyügyön Mancikát, hogy az ügyeleti beosztásnál figyeljen arra, hogy ő és nagyapám külön napokon ügyeljen az osztályon, mert fontos, hogy mindig legyen jó szakember a betegeknek.

Nagyapám még öt évig dolgozott a klinikán, mielőtt önszántából nyugdíjba ment, de azután is visszajárt még ügyelni és műteni. Mancika a személyügyön figyelt arra, hogy a főorvos úrral ne kerüljenek egy beosztásba. Nagyapám villamossal járt dolgozni, és hosszasan elbeszélgetett a villamosvezetőkkel, akik úgy szerették, mint a kollégájukat, hiszen náluk is vezető beosztásban dolgozott hónapokig. Megválasztották a közlekedési társaság nyugdíjas klubja elnökének is, amit nagyapám udvariasan visszautasított, de az őszi vacsorájukra mindig eljárt, ahová nagymamát is elvitte, akit ott minden alkalommal körberajongtak a férfiak, mire nagymama elpirult, de jól állt neki. A harmadik alkalommal már egy piros mintás ruhában ment a vacsorára, ami nagyapa szerint jól illett az elpirulásaihoz, kiemelte az orcája fényét.

A vasárnapi ebédeknél összegyűlt a család. Nagymama, nagyapa, anya, apa, a húgom és én, apa testvére: Panni néni, aki mindig hajhálót viselt a haján, és óriási kontya volt; a férje: Miklós bácsi, aki biológiatanár volt a Fazekasban, és mindig izzadt volt az inge, ha tél volt, ha nyár, ezért én igyekeztem minél távolabb ülni tőle, mert elment az étvágyam, ha ránéztem, de nem tudtam nem ránézni, úgyhogy inkább az asztal sarkához ültem.

Nagymama óriási ebédeket készített, csontlevest, csirkehúsból, töltelékkel és zöldségekkel. Miután nagyapa újra a klinikán dolgozott, megint jó volt a hangulat az ebédeknél, mindenki beszélgetett, nevettek és viccelődtek. A levesből enyém volt a melle húsa, a többin megosztozott a család, kivéve a csirke lábait, amit nagymama már előre nagyapám tányérjára tett, mert úgyse szereti más. Már mindenki végzett a levessel, beszélgettek. Én pedig nagyapámat figyeltem, ahogy ízületről ízületre végigrágja a csontot, a csirke lábát, minden nagyobb dararabot félretesz, a tányérjára helyez akkurátusan, keze tiszta zsír, leves. Olyan jóízűen ette, hogy nem bírtam levenni róla a szemem. Ámulatba ejtett. Sebészi precizitással választotta le a húst a csontokról. Majd, amikor végzett, megtörölte a kezét egy fehér textilszalvétában, és nagymamára nézett. Nagymama elmosolyodott, és szó nélkül elpakolta az asztalról a mélytányérokat, a leves maradékát, hogy feltegye a második fogást.

Nagymama sose ült le az ebédnél az asztalhoz, bár a helye megvolt, de mindig leszedte az üres tányérjait. Aztán, amikor vége volt az ebédnek, és mindenki elvonult a nagyszobába cigarettázni, kávézni, nagymama lopva evett a húsokból. Utána mosogatott, amíg nagypapa a klinikáról mesélt, aztán jöhetett a politika, meg, hogy ki mit hallott a nyugatról vagy a keleti rokonokról. Többnyire semmit. Vagy rémhíreket. Vagy ugyanazt, amit a múlt héten is, csak kiszínezve újabb mesékkel. De ki tudja, talán a fele sem igaz.

Egy őszi napon, miután nagypapa nyugdíjazása újra téma volt, megcsörrent a telefon. Nagymama vette fel, aztán elájult, miután pár percig hallgatott valakit a vonal túlsó végén. Elájult, de csak úgy, hogy nagyapa még odaért, és el tudta kapni, majd lefektette a kanapéra. Engem küldött repülősóért a konyhába, és egy pohár vízért, vizes ruháért, meg ami még nagyapa eszébe jutott. Fél óra múlva nagymama magához tért, de akkor már a szomszédból anya és apa, meg a húgom is átjött, hátha segíteni tudnak. Körbeálltuk nagymamát. Nagymama hebegve-habogva elmondta, hogy Jenő bácsi hazajön, most, hogy már nincsenek határok.

Egy hónappal ezelőtt nyíltak meg a határok keletre, meg nyugatra, bár nekem teljesen mindegy volt, mert mi úgyis csak a Balatonig, esetleg Pestre merészkedtünk. Nyugatra, de csak addig, amíg lehet, amíg nem gondolják azt, hogy túl közel jutottunk a vasfüggönyig, nehogy azt higgye valaki, hogy emigrálni akarunk, mint Jenő bácsi, aki Kanadába szökött, úgy, hogy egy este szó nélkül itthagyta az egész családot, dédi mama ebbe halt bele, dédnagyapa pedig abba, hogy dédi mama a mennybe ment. Ezért mindenki mérges volt Jenő bácsira, leginkább nem beszéltek róla, vagy ha igen, ő volt a család fekete báránya, aki gyáva volt, nyuszi, elmenekült a bajok elől, ahelyett hogy szembeszállt volna velük, a családot pedig itthagyta a szarban. Hogyhogyajenőhazajön? Kérdezte nagyapám a fejét fogva. Megunta a nyugatot, vagy agyára ment a napsütés? Kérdezgette nagyapa, nagymama pedig csak sóhajtozott, és minduntalan el akart újra ájulni, de anya ilyenkor vizet adott neki, apa pedig legyezte a Népszabadsággal. Mi, gyerekek csak álltunk ott, mint a tejbetök, legszívesebben nevettünk volna, annyira vicces volt, hogy mindenki káromkodik, meg sopánkodik, mintha ott se lettünk volna, pedig, ha valaki káromkodik a mi jelenlétünkben, akkor bennünket kizavarnak a szobából, de most, úgy látszik, szabad volt káromkodni.

Ahogy megnyíltak a határok, és szabad volt ki-be járkálni az országból, egyszerre mindenki járkálni is akart. Bár a szomszéd Ambrus bácsiék inkább magukra zárták az ajtót, és senkit nem engedtek be, még a villanyórást se, mert Ambrus bácsi meg volt róla győződve, hogy átverés az egész, holnap visszazárnak minden határt, jön az ÁVO, a titkosszolgálat, a rendőrség, a katonaság, a párt, és bebörtönöznek mindenkit, elviszik az élelmiszert, lehet, hogy még lövöldözni is fognak, puskával szaladgál majd a sok suhanc, mint ötvenhatban.

Aztán, ahogy teltek a hetek, nem jött se a rendőrség, se a katonaság, se a titkosszolgálat, se amerikai titkosügynökök, és mindenki olyan szabadnak érezte magát még az iskolában is, mintha újra tavasz lenne, vagy hasonló. Péter bácsi, a kedvenc történelemtanárom, aki eddig csak az egyiptomiakról vagy a Római Birodalomról mesélt önfeledten órákon át, azt mondta, hogy holnaptól mesélhet ötvenhatról, kommunistákról, forradalmakról, úgy, ahogy ő látta, kidobhatjuk az összes tankönyvet, nemsokára kapunk újakat. Hát, mi ki is dobtuk az összes tankönyvet, füzetet a kukába. Másnap persze ki kellett onnan szedni, mert vannak abban még viszonyítási pontok, amihez igazodni kell, mondta Péter bácsi, nem eszik olyan forrón a kását, aztán meg várjuk ki, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, a jó rálátás a jó történész erénye, mondta.

Mi nem láttunk rá sok mindenre, a tanárok sugdolóztak az iskola folyosóján, anya és apa a híradót nézte, de, ha meccs ment a kettesen, apa elkapcsolt, nagymama és nagypapa pedig állandóan fel-alá járkáltak a lakásban, hogy most mit hova tegyenek, mivel mi legyen, kikkel mi lesz, ha Jenő bácsi se szó, se beszéd, egyszer csak tényleg betoppan, akár holnap, vagy még ma. Nagypapa térképet vett elő, és kiszámolta, hogy ha Jenő bácsi repülővel jön, onnan vonattal, majd autóval, akkor akár két hétbe is beletelhet az út, de ha közvetlen járattal, esetleg két átszállással, csak repülővel érkezik, akár négy nap alatt is ideérhet. Erre nagymama még idegesebb lett, hogy addig még egy piskótát se tud sütni. Nagyapa pedig nem engedte, hogy piskótát süssön, mert nem a pápa érkezik ide, hanem Jenő; ahogy jött, azzal a lendülettel mehet is vissza, tette hozzá, és nagyapa az ajtóra mutatott.

Ekkor csöngettek. Nagyapa leengedte a kezét. Nagymama nem mozdult. Én nyitottam ajtót. Egy vékony, szakállas öregember ált az ajtóban, bőrkabátban, kalapban, két nagy kofferrel. Remélte, hogy jó helyen jár, és nagymamát kereste, mondtam, hogy az unokája vagyok, szólok neki, erre megsimogatta a fejem, és egy csokoládét nyomott a kezembe. Belépett a házba, nagymama odarohant, és minden szó nélkül a szakállas ember nyakába borult. Nagyapa csak a fejét csóválta, de nem mondott semmi csúnyát, ahogy azt korábban ígérte. Becsukta a térképet, és az asztal alá tette. Nagymama könnyes szemmel betessékelte a házba, nagyapa biccentett, és jól megnézte magának a férfit. Szarul nézel ki, Jenő, mondta nagyapa, mire nagymama sírva rohant a konyhába.

Nagymama, nagyapa egész este beszélgettek Jenő bácsival. Nagymama Jenő bácsi arcát simogatta, Jenő bácsi nagymama kezét szorította, nagyapa pedig fel és alá járkált a szobában. Aztán átjött anya és apa, mi hazamentünk, mert már nagy gyerekek vagyunk, hogy egyedül aludjunk, holnap ugyanis iskola lesz, mondta apa, de ahhoz nem voltunk elég nagy gyerekek, hogy ott maradhassunk.

Jenő bácsi beköltözött nagymamáék kisszobájába. Nagypapa újra rászokott a cigarettára, és titokban reggel és este rágyújtott a kis erkélyen, pont a mi ablakunk mellett. Engem nem zavart, nagypapa mondta, hogy ne mondjam el nagymamának, de most szüksége van egy kis nyugtatóra, mint amikor villamost vezetett, én megértettem. Esténként a húgom és én kihajoltunk az ablakon, és titkokban Túró Rudit ettünk, nagyapa pedig cigarettázott az erkélyen. Néha egymásra kacsintottunk, és csendben bűnöztünk tovább. Jenő bácsi néha megkérdezte, hogy mi újság a suliban? Nem sok, mondtam, pedig egy csomó minden történt általában, mert a tanárok csapatokban jártak cigarettázni a suli sarkára, mi pedig akkor tudtuk, hogy tovább tart majd a szünet, és akkor lehet szaladgálni a folyosón, elvégre szabadság van. Jött egy új kislány az iskolába, Miskolcról költöztek a városba, és kétutcányira laktak tőlünk. Szép barna, hosszú haja van, sokat nevet, és levendulaillatú a ruhája. A legjobb barátom apukája munkát kapott Prágában, így elköltöztek, és azóta nincs ki a focicsapatunk, nem tudok kivel mászókázni, meg csúszdázni a játszótéren, csendben eszem a menzán, mert egyedül nem megy a hülyéskedés.

Jenő bácsi egyre soványabb lett. Asszem’, azért, mert nem evett sokat, nagymama hiába főzte a kedvenc ételeit. Nagypapa áthozta hozzánk a maradékot, és velünk együtt ette meg. Jenő bácsi egyre szomorúbb lett, nagymama a folyosóra járt ki sírni, nagyapa pedig már napközben is dohányzott az erkélyen, de mi nem tudtunk annyi Túró Rudit megenni, mint ahányszor nagyapa cigizett. A bűnözésből is megárt a sok. Meg hát annyi Túró Rudi se volt otthon.

Az egyik téli napon, még Karácsony előtt Jenő bácsi meghalt. Apa azt mondta anyának, hogy Jenő bácsi rákos volt, menthetetlen. Nagymama megbocsátott neki. Legalábbis feltette Jenő bácsi fiatalkori képét a vendégszoba falára, ott, ahol Jenő bácsi aludt. Nagypapa újra nagymamával vacsorázott, és lassan leszokott újra a dohányzásról. Jenő bácsi két nagy kofferjét nagypapa felvitte a padlásra.

Ha nagy leszek, megöröklöm Jenő bácsi két kofferjét, kinyitom őket, és meg fogom tudni a nagy igazságot, mert biztos azokban van elrejtve.

(megjelent a Magyar Napló, 2020. márciusi számában)

(4) A csillagok alatt

Hosszú órák óta dolgozott már azon az estén, későre járt, de nem tudta abbahagyni a munkát, egy nagyon távoli csillagrendszert figyelt, részletesen lejegyzetelte, amit látott, a hosszú évtizedek alatt végzett kutatómunkája nyomán több tízezer oldalnyi számítási adat, paraméter, vélekedés, meglátás, állítás, azok cáfolata került papírra, de nem tudta bebizonyítani, hogy ott, a távolban, az az apró pont, az egy új csillag, a csillag körül pedig kering egy még kisebb pont, egy bolygó, ami szakasztott mása a Földnek, legalábbis a matematikai számítások alapján, a kapott paraméterek szerint, ott kell lennie, tudta, de bizonyítani nem sikerült, az egész karrierje alatt, számos előadásban, publikációban beszélt erről a bolygóról, volt, hogy kinevették, volt, hogy elképedtek a kapott eredményeken, de sosem jutott a végére, az állítások, bizonyítások végén ott maradt a három pont, egy nap volt hátra a nyugdíjig, már hónapokkal ezelőtt kinevezték a csillagvizsgáló új igazgatóját, egy ambiciózus fiatal fizikust, egy huszonéves suhancot, akit csak a nap működése érdekelt, meg az üstökösök, excelekben végez számításokat, minden jegyzetét a telefonján hordja, nincs tolla, ceruzája, soha sem jegyzetel papírra, nem ismeri a csillagvizsgáló történetét, nem emlékszik arra, hogy mennyivel másabb volt a világ, amikor a létesítmény megépült…, az öreg csillagász, azon az estén, a nyugdíjazás előtti napon is öltönyben és nyakkendőben jött dolgozni, átnézte a jegyzeteit, kávét főzött, majd a teleszkóphoz ült és ott folytatta az ég kémlelését, ahol az előző este abbahagyta, jegyzetelt, számolt, dokumentált, közben eszébe jutott, hogy azt ígérte neki az utóda, hogy konferenciákra, születésnapokra még visszahívja, számít a a tapasztalatára…, de talán csak udvariasságból…, ajándékba egy távcső formájú kulcstartót is kapott, rajta az obszervatórium kapujának kulcsával, hogy autóval bármikor beállhasson az udvarra, ha látogatóba érkezne…, azon az estén eszébe jutott, hogy a feleségének negyvenhét évvel ezelőtt kérte meg a kezét, itt a Piszkés-tetőn, egy kis tisztáson, a kristálytiszta csillagos égbolt alatt, pont éjfélkor,

azt mondta, hogy szereti és hogy lehozza neki a csillagokat,

ezen jót nevettek, a lány akkor igent mondott, a következő nyáron tartották meg az esküvőt, nagy lakodalom volt, kétszáz vendég, tánc hajnalig, Tihanyba mentek nászútra, egy hét múlva pedig már új munkahelyén a csillagvizsgálóban dolgozott, tudományos segédmunkatársként…, negyvenhét év egy villanásnyi idő alatt múlt el, …szemével látja, de nem éri el a csillagokat…, sosem…, aztán abban a pillanatban meglátta, ott, az ég közepén a csillagot, amit kutatott, a csillagban előtt pedig épp elhaladt az a bolygó, ami eddig csak a számításaiban létezett, jegyzetelt, fotózott, videózott, élete értelmét, eddigi pályája igazolását látta, olyan izgatott volt, mint egy gyermek, amint megkapja a várva várt ajándékát, nem győzött betelni a látvánnyal…, ott volt a Föld-szerű exobolygó a szeme előtt, ami a csillaga, a „TOI 700”nevű vörös törpe lakható zónájában kering, tehát elvileg az élet is kialakulhatott rajta, a „TOI 700 d” jelű égitest a Földnél 20 százalékkal nagyobb, és 37 nap alatt kerüli meg csillagát, és bár a abban a távoli csillagrendszerben még három másik planéta is kering, de egyik sem a lakható zónában, de ez igen, …és ott van, most már minden bizonnyal…, kétséget kizáróan…, mindent dokumentált, ahogy hajnalodott végtelen nyugalommal sétált le az obszervatórium lépcsőjén…, lelke megtelt nyugalommal, teste könnyű volt…, szeme előtt most is a csillagot és a bolygót látta…, szeme káprázott, majd egy pillanat múlva sötét lett…, majd újra fény…, bántotta a szemét az erős napsütés, csak résnyire tudta kinyitni a szemét, feküdt, erőtlen volt, védőruhába öltözött orvosok, nővérek vették körül, gépek csipogása, szuszogása hallatszott a háttérben, Lajos bácsi.., szólította egy nővér, maga nagyon erős, két hétig volt eszméletlen, a hetvenesek közül csak maga jött vissza…, legyőzte a vírust…, Istennek hála… mondogatta a nővér, …a csillagom, a bolygóm…, suttogta a csillagász és újra maga elé képzelte a „TOI 700 d” jelű bolygót.