Az idő mögött járt néhány lépéssel. Mindig. Próbálta utolérni a perceket, de folyton kicsúsztak a kezéből. Három alkalommal kísérletet is tett az idő megállítására, de sikertelenül. Beiratkozott a megyei könyvtárba is, órákon, napokon át böngészte a régi könyveket, hátha rábukkan a titokra, az idő titkára, hogy megfoghassa, kezében tarthassa, s valaha utolérhesse. Felhozatta a raktárból a legrégebbi tudományos kiadványokat, folyóiratokat, kódexeket, de az idő megállításáról senki sem írt. Három évre felköltözött Budapestre, ott vállalt kézbesítői munkát, hogy eltartsa megát, és közben délutánonként végigjárta a könyvtárakat, levéltárakat, s kutatta az idő titkát, a perc múlásának okát, de nem lelt a megoldásra. Berlinbe, majd Párizsba utazott, ahol tudósokkal, könyvtárosokkal beszélt, ott is az idő megállításának titkát kereste, de segíteni senki nem tudott. Az emberek kinevették, még internetes cikkek is foglalkoztak vele, blogok születtek, azt írták egy őrült, bohém alak járja be Európát, a könyvtárakat vette célba, embereket faggat az idő múlásáról, a perc megállításáról, s szinte őrületbe kergeti mindenkit, erőszakoskodik, tudni akarja a nagy titkot.
Aztán hazatért végül a régi családi házba, ahol leült a verandára, nézte a lemenő nap bíborszínű fényét, ahogy lassan pirosra festi az egész eget, s a nap megállt, azt hitte, rosszul látja, de valóban, a nap nem mozdult már percek óta. Megállt hát az idő. Itt van, itthon van, amit keresett. Ráncos, öreg kezére nézett, megtapintotta az arcát, megöregedett.